Part 12

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia aranyszine.

Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk isteni italt a nagy költőnek.

Küldtek.

Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos, akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák, Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal vizének sikjait.

– Rideg Somlyó, térföldi remete!

Miért irja ezt Vörösmarty?

Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke, a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja, hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok, mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

Remete, de nem rideg.

A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei idomitották.

Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek, Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pinczéje, kényelmes uri hajléka.

Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.

Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem. Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Méltán.

Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb, mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge. Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen épitették volna.

A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam. Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet megjárni.

Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz esztendővel.

Pusztán áll, – az enyészetnek Szomoritó bús jele; Hajdan büszke nemeseknek, Most a baglyok lakhelye. – – – – – – – – – Szabadon jár s üvölt a szél Az ablakon keresztül. – – – – – – – – – Borzasztó bús, mély csend hallgat A falak közt mostan ott. Hol hajdan az úri élet S öröm mozgott és zajgott.

Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.

A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.

Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat? Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?

A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se szabad hazánk, se független létünk.

Azt irja a nagy költő Somlyó váráról:

Ha hogy ide vetemedik – Egy mostani hazafi, Ki a régi magyarokhoz – Igaz rokon s atyafi: Hajh, miket kell éreznie – Feldagadó keblébe, Ha Hunnia, a hajdani – A dicső jut eszébe.

Hejh barátim! ősidőtől – A magyar, a mostani, Azoktól, kik itt fent laktak – Be el tudott fajzani. Be leszállott a magasról – Természete, termete, Szerencséje, tehetsége – Hire, neve, kellete!

S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?

Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony ifju lelkeket?

De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi szemével.

Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők vidám tanyája.

Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes hálófülkéje!

Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.

A multnak is volt keserüsége s a jelenvaló kornak is van öröme.

Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne, hanem eleven tanubizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.

Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:

Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére? – – – – – – – – – – Itt van a hon, ah de nem a régi!

Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.

Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!

Ez is eszükbe jutott.

VI.

(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton. – A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak története egyénenként.)

Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.

És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön!

Érezték, hogy uj ég, uj föld támad fejük fölött és lábuk alatt.

Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és sulyosat az ellenség ellen.

Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.

Majd négy év mulva, jurátus urak! Négy év mulva!

Hanem addig is: Hazádnak rendületlenül…

Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki idejükből.

Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien. Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat forint volna ekkora fuvar ára.

Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.

Neki váltottak az ihászi utnak. Czenk felé – Széchenyihez!

Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a bessenyőknek ivadéka.

A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.

Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt. Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai, pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg száz készül évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.

Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.

De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták otthon.

Sopronban megnéztek minden megnézni valót.

Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét megtekintsék.

Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.

Zsidó betegség ez.

Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes s azt se tudja, mit eszik holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rotschildnak. Kisütik nagynehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S a mikor ebben megállapodtak, akkor arczuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát utolsó emberek!

Pedig mit ér a szegény zsidónak, ha Rotschildnak száz milliója van?

Épen igy büszkélkedett sok magyar az Esterházy herczeggel. Huszonöt nagy uradalma, ötven vára, száz kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái, huszárjai, granatérosai, ágyui, tüzérei!

Huh, mekkora nemzeti kincs ez!

Egy millió forintot vesz be évenkint gyapjujából.

Csak juhászkutyája több van, mint a hires Sutherland herczegnek juha. Fogadott rá s megnyerte fogadását.

Tamási vadaskertjében gulyaszámra legelnek a szarvasok, őzek, dámvadak.

Bécsi képtára gazdagabb, mint valamennyi császári főherczegé.

Lovainak szerszáma arany, patkója ezüst s minden mentéje uradalmat ér.

Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e hiábavaló nemzeti hiuságtól s azért mentetek Kis-Martonba.

S ezért mentetek Fraknó várába is.

De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyilt alkalom. Itt már egy darab középkort is láthattak szinről-szinre.

Látták is, meg is nézték.

Esterházy herczegnek vérjoga volt saját népei fölött. Birói hatalmának intézményét uriszéknek nevezte az alkotmány. Itt itélt elevenek és holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az uriszéken ott volt a vármegye táblabirája is, fiskusa is, törvényes bizonysága is, de azért ez a biróság mégis csak a herczeg birósága volt, a herczeg nevében itélt s a herczeg fizette a biróságot s az itélőbirák a herczeg tisztjei voltak.

Fraknó várában volt az uraság tömlöcze. A hosszabb fogságra itélteket oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pincze, minden odu, minden fali fülke. Ott éltek a rabok félkenyéren, ott gubbasztottak, kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonkint a derest.

Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntető törvényen, a fogházrendszeren, s a mindenféle büntetések nemein és természetén. Vajjon miért büntessünk? Azért-e, hogy boszut álljunk? Azért-e, hogy megjavitsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot? Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?

Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a kérdéseket.

Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?

A várkapitány szivesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyüjteményt. A rabokat is.

Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor czigány, tolvaj, vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagy-Martonból. Az ifjak tiszteletreméltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési elméletek értéke felől.

Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is egyik-másik. Hogy ugy megbecsülik őket! Abban azonban mindnyájan egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.

Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntető elmélet közt mégis csak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el étellel, vagy ereszszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.

Azt is megsugták a pozsonyi ifjaknak, miként nyujthatnának segitséget.

A bástya magas. A börtönablakokat kivül nem őrzi senki. A raboknak van kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik s a tekintetes urfiak jó szivük szerint rakjanak bele annyi élelmet, a mennyit akarnak.

Igy történt.

Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt, sóspereczet, a mennyit tudtak. A rabok felhuzták magukhoz és csaptak olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan élnek s időközben meg nem haltak.

– – – Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták utjokat. Az országgyülési szünet is letelt, pontosan ott kellett lenniök.

Országgyülés végével haza széledtek. Kiki a maga vármegyéjébe. Soha se jöttek többé össze. Együtt egyszerre soha se látták többé egymást.

Vajjon mi lett velük? Mit határozott fölöttük az ég?

Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilenczvenedik életévhez, mint a nyolczvanadikhoz. Még Pozsonyban, az országgyülés alatt megkapta az ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szivébe gyökerezett a Hazádnak rendületlenül… Bujdosott, viaskodott az élettel, dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő, a függetlenségi eszméket képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanubizonyságot soraim igazságáról.

Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy huszonöt év előtt aludt el örökre.

Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifju, a legdaliásabb alak. Minden ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt s a hogy értesültem, talán a nagy évet, 1848-at, se érte meg. Porait régen fölszivta már az édes anyaföld, a melyet annyira szeretett.

Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a nagy év hősi harczaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy szőlőket mivelt s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében. Mindig kemény magyar maradt s jókedvü, vidám lélek. De régen elköltözött ő is.

Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harcz után nehéz rabságra hurczolta a katonai önkény, a miért hadi pénztárosként szolgálta nemzetét. A mikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett Rima-Szombatba s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője. Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiu. Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.

Hát Lükő Gézáról mit szóljak. Nemes, jó barátom volt s naponkint együtt voltam vele sok esztendőn keresztül. A mikor az országgyülésen vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb függetlenségi férfiu.

Elmondom róla utolsó találkozásunk történetét.

Közel husz év előtt az a hir járta be a világot, hogy Oroszországgal háboruba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy napon fölkeresett lakásomon.

Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz, szürkülő szakál, csontos fekete arcz, tüzesen égő szemek.

– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segitségért, jó tanácsért. Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem magam, de irni már nem tudok s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom, miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?

Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arczát, termetét. Jól elmult már akkor hatvan éves. Pajzánkodtam.

– Hát azután, mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer kigyógyitjuk a reszketésből?

– Tudod, az oroszszal 1849-ben még nem számoltunk el egészen. Nekem még volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborunk lesz vele. Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be. Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: utjába állanék egy golyónak. Ne menjen neki bolond észszel jóravaló fiatalnak!

Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy köny szüremkedett szemembe. Megöleltem. Ne lássa azt a hitvány könyet!

Óh, öreg barátom! De más korban nőttél te fel, mint a mai fiatalság!

KI ÁD TÖBBET ÉRTE?

(Kisfaludy Sándornak se gyermeke, se végrendelete nem maradt. – A leltári összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A kótya-vetye.)

Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? A mint hallja az ember, mindjárt kótyavetyére gondol. Igy hivták hajdan az árverést. Szegény embernek ökrét, tehenét, borját, malaczát szokták igy elharácsolni meg nem fizetett adó és adósság miatt.

Bizony a nagy költő ingó-bingó jószága is kótyavetyére jutott.

Kisfaludy Sándor 1844-ik évi október 28-án halt meg. Idős ember volt már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de ugy látszik, bizott erejében s nem igen vigyázott magára.

Az országgyülési ifjak beszélték nekem, a kik halála előtt két hónappal hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig áztak, mint az ürge, a mikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a nagy költő is bőrig ázott, a mig sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul zudult rá utközben a kegyetlen zápor, ernyője nem volt, nem is szokott lenni, sebes záporeső hamar csuffá teszi az embert. Az ifjak száraz ruhát öltöttek, ugy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Ugy fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet gyujtatott, leült a kandalló elé s ott szárogatta föl magát.

Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalább is nem tudok róla. De örököse sok maradt.

Neki ugyan gyereke se Szegedy Rózától, se második nejétől nem maradt, hanem volt hét testvérje. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már 1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna hugai s Dániel öcscse is számitáson kivül maradt, de Mihály és János öcscsének épen kilencz gyereke s vagy harmincz unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghóditanók a világot!

A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahuga, Rózsa volt közel. Mihály öcscsének fia volt Móricz, a vitéz honvédezredes. Az ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna. Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a név szerepel.

Nemes ember után nem volt szokás, nem is volt törvényrendelte szükség hagyatéki leltárt, vagyon-összeirást késziteni. Az örökösökön kivül kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt az osztrák rendszer sózta ránk.

A nagy költő pedig nemes ember volt a legjavából. Nemzetsége ép oly régi és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek unokája Csák vezér volt, a kitől származott egyenes ágon a nagy költő. Nincs ebben semmi kétség.

A nagy költő valóságos nemesi neve igy hangzott: Csák nemzetségből származó Kisfaludi, Döbrentei és Himeskeöi Kisfaludy Sándor. Birt is itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen ezer esztendő viharzott már el a család fölött. S igazán viharzott.