Part 13

Nem kellett volna hát leltárt késziteni. Azonban a rokonok távol voltak, részben kiskoruak is voltak, a nagy költő uriháza gazdátlan maradt, elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli főszolgabiró, bölcs észszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta: irják össze az ingó-bingóságot.

Össze is irták. Az irásnak, a melybe mindent beleszoritottak, ez a neve: Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor táblabiró ur elhunyta után hátrahagyott javaknak.

Oh hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi szürke tekintetes ur volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának rendes tagja volt. A miben egyébiránt teljes életében soha se volt semmi gyönyörüsége.

Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő s mije volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, a ki élt és Kisfaludy Károly, a ki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának iródiákja, mi volt ez a Kisfaludy Sándor?

Fölirtak mindent az Első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája. Egyuttal pipázó szoba is, ha sok volt a férfivendég. Ebből nyilt az irószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az iróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyus csizmája koptatta ki. Itt volt a könyvtár is.

A könyvtárról ezt jegyzi föl az iródiák: Szinte egy falalmáriomban több összeirandó könyvek.

Soha se irta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek közt Szegedy Róza napijegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései. Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek több mint harmincz esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel fölfedezte, megszerezte s a Nemzeti Muzeumnak adományozta. Most hát nemzeti kincs.

Azután fölirták az Előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat attól a két első szobától, a melyet már a nagy költő toldott hozzá.

Ebből nyilt balra az Ebédlő még abban a szép rendben és ékességben, a melyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagy szoba volt.

Innen mentek Szegedy Róza szobájába. A melyet legjobban szeretett. Ez volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhitatos imáit. Itt feküdt az utolsó betegségében s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes lelkét.

De mindezt azokból a hivatalos irásokból élő ember nem sejtheti. Csak az a lim-lom van felirva, a mit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, husz vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávés findzsa, matracz stb.

Azután sorba jön a Cselédszoba, Konyha, Másik cselédszoba, Tyukház, Lóistálló, Félszer, Tehénistálló, Padlás, Életes ház, Major alatti pincze, Granárium, Góré, Méhes ház, Szérü, Gyümölcsöskert.

Nincs fölirva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pinczék és borházak fölszerelése.

A mikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök ugy rendelte, a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.

Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik darab a födele. A három darabot csavarosan erősitettük egymásra. Jól záródtak s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk kényelmesen.

Mindez kótyavetyére került. Irásba is vették. Az irás igy szólt: Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabiró ur elhunytával hátrahagyott ingó javaknak kótyavetye utján történt eladásáról szóló jegyzék.

Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabiró. Sok tárgyat vett. Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban volt a frakkviselés.

A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő fodros inggel. Valóságos franczia udvarbeli alak. Ugy hallottam, a komor Deák Antal is szerette hordani ezt a viseletet. Öcscse, Deák Ferencz, sohase öltötte magára.

Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöcscse s egyik örököse, Kisfaludy Móricz, már akkor táblabiró. Ő is sok mindent összevett, mint legtöbbet igérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből. Ott volt a vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.

Hanem hát kegyelet ide, kegyelet oda: az a kérdés:

– Ki ád többet érte?

A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte. Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:

– Pedig egy konyhabeli almáriomot jobb szerettem volna!

– No csak rajta!

Meg is vette rögtön a konyhabeli almáriomot.

Az udvarra van kihordva minden szerdék. Mindent meg lehet látni, mindent jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurczolkodást? Nem esik-e szét az utban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.

Kis elkeritett árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvenczei. Alattuk van pihenő helye, édes hüsselője. Kőből faragott diszes szék. November vége felé jár az idő. Hüvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az utczán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállitsák.

– Ki ád többet érte?

Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sirók, panaszkodók, sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két dicső hitvestárs s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve álmodik már a sümegi temetőben. Sirján, sirkövén ott tartja éber szemét Csobáncz vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi édes búsongásnak ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében a nagy költő is. Sirdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte, virág koszoruzza.

És örökké koszoruzza mind a kettőt a hálás nemzet élő kegyelete.

Hajh, de az a dobszó. S az a:

– Ki ád többet érte?

A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát még se volna szabad kótyavetyére bocsátani.

NAGY MIKLÓSRÓL.

(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő buzditására.)

Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor észrevettem s e miatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és legkényesebb titkait, ugy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót nem és a legszomorúbbat. A mely őt rábirta a halálra.

Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhétéves korában. Nagy emberek figyelmét vonta magára már akkor, a mikor még tanuló volt. Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debreczenben Révész Imre, Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi Ujságba már 1869-ben irogatni kezdett s 1870-ben már rendes, névtelen s minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre jöttem, fölkerestem öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan lélek volt ő is, a milyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való, remek és tökéletes. Összeillettek.

Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst, valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni. Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának hire. Mindent elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém irott művei s levelezései szanaszét vannak s megérdemlenék az összegyüjtést. Nagy Miklós ugy érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg egy hónap előtt, hogy a mint én a nyaralásból hazatérek s ő iratainak rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.

S ime elbucsúzott az élettől s én már csak sirját látogathatom meg.

Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma telt, egészséges alaku és nagyságu fej, szelid tekintet. Se arczát, se ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta el egyiket se. Külseje békés, jóizü nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlitott. Nyolcz-tiz év óta termete az elhizásra mutatott hajlandóságot.

Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett lehet az embernek szivbaja, nehéz lélekzése, tüdőtágulása s a lélekzés szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s szivbaja mindenesetre. Sőt ugy vettem észre, szivbajának is voltak már mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem a mellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.

Lélek és jellem!

Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyü részletesen ismertetni. Könnyü akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer meg ezer részletből álló gazdag története van s az irónak, mikor e történetet lerajzolja, könnyü remekelni.

De mit csináljon a szélcsenddel? A mikor szellő se mozdul, viz se mozdul, sima és fényes a viz háta, rendben és szabály szerint folyik a hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer változást s örökké ugyanaz?

Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment volt egyaránt s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt a szelid gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga. Gyöngélkedése nem egyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon át, de azért szerkesztő munkáját óráról-órára csak ugy végezte, mint máskor.

Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra-bocsátása a műveltség és szokás mai állapotában, mind nagy dolog. Vagy egyik, vagy másik zavarokat csinál az életben, néha elmulókat, néha nagyokat és állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt. A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének jóságával s meggondolt, szelid tapintatával s minthogy merész koczkázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.

Hirlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle, de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S nagyobb lett, mint nagy vezére.

Deák nagy eszméje volt az övé is, sőt azon a nagy eszmén, ha szabad ezt mondani, még javitott is.

Deák azt mondta:

– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem szabad.

Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával igy alakitotta Deák mondását:

– Igaz legyen mindaz, a mit a sajtó közöl.

Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és akarva soha nem sértette. Sőt határtalan szerénysége daczára e kérdésben határozott önérzet is sarjadzott lelkén. Az évtizedek nagy során át ismételve mondta nekem:

– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség történetéhez tartoznak, megczáfolhatatlan hitelességü adatforrásnak kell lenni minden időre.

Azzá is lett, a mennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.

Minő gondossággal dolgozott, saját eseteimből mondok el példát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór irt czikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó e a czikk?

A czikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső regényirója, de bizony a czikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett volna, de magas szinvonalu ismeretterjesztő s több nyelvü folyóiratba épen nem volt jó.

Megkért: irjak én.

Irtam.

Czikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.

A mi czikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? A mi pedig történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát.

Ezek nem találtak hibát.

De a mi czikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtan-tudós is, Balaton-kutató is, ő már csak jobban tudja, mint én.

Visszajön hozzám s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei partok földtani képződéséről, igazitanám hát ki a czikket.

Gondolkoztam. Ujra meggondoltam a dolgot.

– Nem igazitom ki, Miklós, szentül hiszem, nekem van igazam.

Nagy szerényen azt kérdi:

– Geológus vagy te?

– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, a mennyit szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoriczakapálásnál, kútásásnál látunk.

Mókáztam vele, de ő nem hagyta abba a dolgot.

– Tedd meg hát a kérésemre, jőjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a véleménykülönbség okát.

Szivesen.

Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyüjteményei körében fogadott, sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.

Nagy Miklós végighallgatta kedélyes vitánkat.

– No, Miklós, most már választhatsz az én nézetem és Lóczyé közt.

Az enyémet választotta.

Ime, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. Hiszen akármit irtam volna: az én irói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt szó.

Voltaképen ő tett engem iróvá is.

Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk: mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk történetének alakjai közt társát nem ismerem.

Egyszer azt mondja egyik szavával Gyulai Pál:

– Szélbali ember jó magyar iró még nem volt. Szélbali ember igazi iró nem lehet.

Nevettem, de ellene mondtam. Legénykedésből azt feleltem:

– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat s irjunk beszélyt versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé s három óra alatt megirom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál ur, adok három heti időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali iró irja meg ez alatt a maga munkáját. Nagy Miklós legyen a döntő biró s a melyik elveszti a fogadást: annak száz aranya legyen az Irói Segélyegyleté.

A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem s megirtam azt a beszélyt, melynek a czime: »Mikor a Megváltó született«. A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg s azóta száz uj vidéki lap és naptár közölte.

Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy iró legyek, csak Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni és csak arra nézve akartam kisérletet tenni, vajjon hát csakugyan tudnék-e irni, ha épen rászánnám magam?

De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Irjak, irjak: örökké sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak és éjszakának minden óráján: csak irjak. Édes, szelid, szerény modora sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellentállanom. Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik és batul almával, tordai pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.

Nagy ritkán csakugyan irtam neki még regényt is. A mit irtam, gyüjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem az irást.

Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy napra se.

– Jól van, Miklós, segitünk a bajon. Te elhurczolsz engem Tordára, Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot s megtanitasz, miként kell késziteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát s hol terem a pojnik és batul? Igy is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged túl a Dunára s megmutatom a Balatont. Elviszszük Gyulai Pált, Salamon Ferenczet, Szász Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot valahára ők is. Igy is lesz pihenőd.

Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül csakugyan utaztunk, ugy, a hogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt, helyette Szentirmay József lett a társunk.

Épen most van harminczkét éve a balatoni útnak. Harminczkét év előtt épen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a napon, a melyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbucsúzott.

Most veszem észre, Gyulai Pál urral csak ketten vagyunk már életben az utazók közül. Eljár az idő.

A balatoni utazásról irt művem első két kötetében ismertettem Gyulai Pált, Salamon Ferenczet. A harmadik kötetben irni akarok Szilágyi Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha isten is ugy akarja, még ez évben megjelenik.

Egy-két hét előtt emlitettem ezt utoljára Nagy Miklósnak.

– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel irsz rólam, de mégis arra kérlek, ne vidáman irj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek, elbirják, de rólam azt gondolhatná az olvasó, nem vagyok elég komoly ember.

Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman irok róla, de búsvidáman.

HAZAFELÉ.

I.

(Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol bucsuzott el Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz. – A Héviz története. – A két nagy pap. – Az akadémikus Nagy János. – Miért nem választott akadémiai tagot soha?)

Gazdag reggeli étkezés János püspök székespalotájában; – előre hajtottak a kocsisok s megindultunk Keszthely felé. El lehet gondolni, vidám irodalmi szóváltással telt az idő a reggeli alatt is ott, a hol Kisfaludy Sándor született, élt, alkotott, meghalt s a hol a társaságban és a társalgásban Gyulai Pál ur volt a vezető.

Társalgás közben azt mondtam: Kisfaludy Sándor nekünk magyaroknak, mint költőnk, több és nagyobb s nemzetünk életének történetében nagyobb munkás, mint Goethe a német nemzetnél. Okom erre az volt: Goethe készen talált maga előtt nemzetet, mely a szépműtani irodalomban jártas volt s azért lelkesült, Kisfaludy pedig nem talált, neki ilyet teremteni kellett s ő ilyet valósággal teremtett.

No hiszen, izzó parazsat gyüjtöttem ezzel ártatlan fejemre. Gyulai Pál ur azóta minden alkalmas alkalommal rám bizonyitja, hogy én Kisfaludy Sándort nagyobb költőnek tartom Goethenél s kétségtelen diadallal veri szét az én harczoló érveim egész vitéz hadseregét. Sehogy se akar köztünk tisztázódni az az állapot, hogy voltaképen más-más malomban őrlünk.

Gyönyörü juliusi nap volt, délelőtti tiz óra, az út jó, a lovak és kocsik jók és kényelmesek, én Salamon Ferenczczel kerültem egy kocsiba. Édesen él ez az út emlékezetemben.

Nagy-Somlyó hegye, Veszprém ékessége nem látszik Sümegre. A sümegi és rendeki hegy van a kilátás utjában. A rendeki faluig kell mennünk, hogy Nagy-Somlyót megláthassuk a távolban.

De Ságtető jól látszik a keszthelyi útra. Bazsi közelében van az a pont, a honnan az utról, ha délfelé tartunk, utoljára látható. Itt állt meg Berzsenyi is, mikor vasvármegyei kemenesaljai fészkéből végkép elköltözött niklai – somogyvármegyei – tanyájára. A régi fészek Ság alján fekszik. Ság tetejéről, a ki ismerős a helyzettel, a távolból is rátalál szemeivel az ősi Berzsenyi-kúriára s annak hatalmas lombú kertjére. A nagy költő, mint játszó gyermek s mint ábrándozó ifju, naponkint látta Ság hegyének gyönyörü sziklaalkatát, a mint a sikon magasba emelkedik. Nem is lehet másként, érzékeny, nemes lelke megállásra birta az utolsó tekintetnél, hosszan elnézte még egyszer s talán utoljára, gyermekkorának mindennapi édes játszótársát s könnyei kicsordultak a bucsuzás fájdalmának sulya alatt. Ebből az érzésből fakadt egyik legszebb költeménye, a »Bucsuzás Kemenesaljától«. Igy kezdődik:

Messze sötétedik már a Ság teteje, Ezentul elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem, képedet.

Én is megállitottam itt kocsimat, erdélyi barátaimat figyelmeztettem e pontra, a mint Gyulai Pál urat már Badacsony tetején is figyelmeztettem ugyanerre s valamennyien meggyőződtünk, hogy a távolban sötétlő Ságra vetett utolsó tekintet egészen igazolja a gyönyörü költemény valóságát.

Kis földrajzi hiba mégis van a költeményben. A sümeg-keszthelyi út választja el a Bakonyt a Vindornya-vidék erdős halmaitól s nem a Bakony rejti el ezentul előlünk a Ságot, hanem ama vidék halmai. Az a vidék Zala völgyéig terjed s Kehidára és Csányra néz, Deák Ferencz és Csányi László egykori nemesi udvarára.

Itt már nem mókázott Gyulai Pál ur se.

Már jó messziről láttuk Tátika várát. A nagy költő által megénekelt s fölszentelt tájék ez.

Tátika, mint egy korona, Föltéve a tetőre, Büszkén állott s nézett alá, A földre és időre.

De büszkén nézett le ránk is, a mint ott Szántó körül ügettek lovaink. Gyulai Pál ur is, Szilágyi Sándor is, nyomban tudták idézni ezt a négy sor verset. A magyar nemesi regéknek, Himfy szerelmének édes hangu költőjét, ugy vettem észre, tovább olvasgatták Erdélyben, mint nálunk; Vörösmarty és Petőfi itt előbb kiszoritották, mint ott. Még a mult század hetvenes éveiben is találkoztam művelt urnőkkel s egész családokkal Erdélyben, a kiknek legkedvesebb magyar költőjük Kisfaludy volt. Salamon Ferencz, Gyulai Pál és Szilágyi Sándor diákkorában még sokkal kedvesebb olvasmány lehetett.

Tátikát megmászni nem volt se időnk, se különös kedvünk. Magas is a hegy és meredek, elvett volna tőlünk jó három órát. De Salamon Ferencz fürkészve vizsgálta s tőlem is kérdezte, hol állott hajdan az a Rozália-kápolna s az a fehér kereszt, a melyek mellett fejezi be bús regéjét a költő. Én bizony nem tudtam megmutatni ezek helyét, 1854-ben magam se találtam meg biztosan. Gondos nyomozás bizonyára rávezetne.

Hanem Szántó falvában nemes haragra gerjedt Salamon Ferencz forróvérü barátom. Mosolyognom kellett rajta és sokáig adomáztam esetéről.

Épen követválasztás ideje volt az 1875–78-iki országgyülésre. A keszthelyi kerület a jeles irót és publiczistát, dr. Falk Miksát jelölte s pártjának vörös papiru falragaszaival be volt teritve Szántón csaknem minden szép fehérre meszelt parasztház. Öreg fekete betük a papiron: »Éljen dr. Falk Miksa szeretett követünk.«

Megpillantja ezt Salamon Ferencz s apró fekete szeme nagyot villámlik. Tele vagyunk középkori nemesi, hősi dolgok hagyományaival, lelkünk a multon mereng s annak fájdalmain és elmult dicsőségén, a középkor büszke vára fejünk fölött, körülöttünk a zordon Bakony rengett s ime, ott előttünk mégis a pesti Szerecsen-utcza falragasz-irodalma.

Jeges zuhatag a merengő lélekre.

A magyar nép ugy se ismerte, ugy se szerette a falra ragasztott irodalmat. Erkölcsi oktatást nem is kellett ellene az iskolában gyakorolnia. Pajkos kezek szénnel, krétával itt-amott ugyan néha-néha fára, falakra fölirtak valami bolondságot, de ez ellen elég volt iskolás kis gyerekkoromban 1848 előtt ez az egyszerü arany szabály:

Ne firkálj házak falára, Sem kerités oldalára.

Ezt meg kellett tanulnunk s meg kellett tartanunk. A falragasz ellen nem kellett intés, ezt a bolondságot még az a kor nem ismerte.

Salamon Ferencz meglátja, dühbe jön, fejét fölkapja, jobbkeze hüvelyk és középső ujjával nagyot csettent s káromkodik egyet, a mi pedig nem is volt szokása.