Part 11

Rezy Sándor elment a török háboruba. Szép volt, mint Apolló s erős és legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába keritette. Rezy Sándor hütlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.

De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika ifju urnőjéhez s azért ő maga az eljegyzést felbontotta s Manczi szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem került, elzárkózott minden teremtett lélektől s rengeteg erdőségeiben bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya elvesztén gyötrődött kinlódó lelke.

Manczi mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt. Manczinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb alól.

Van egy meredek szirtes oldal Tátikahegy oldalán. Ott állt hajdan a Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, a ki valamikor Manczit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához imádkozni, ott a meredek szikláról letaszitják, holttestét majd a farkasok megeszik s igy a leány is elvész, öröksége is megmarad s a világ gyanuja még se támad föl a gyilkosok ellen.

Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember, éjjel-nappal kisérte észrevétlen egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is. Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte, a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga letaszitotta. Ezeket falták föl a farkasok.

De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a veszprémvölgyi apáczák fátyolát.

Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból meritette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet, akár vidám, akár bús, épen ezer milliószor fordult már elő s azért mégis minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként alakitja meg édes anyanyelvén a költő?

Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak ujra elolvasták. Ifju lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.

– Fölkeressük, fiuk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a remetebarlangot, a szirtnek alját, a hol a két orgyilkos kilehelte bünös lelkét. Fölkeressük még azt a helyet is, a hol az erdei farkas a halálfejet vitte s szájából kiejtette.

Nem is nagyon kellett keresniök.

Elég világos, de azért alig tört gyalogut vezet föl a várhoz. Tölgyes és bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az ut fölfelé. Helyenként nagyon meredek az ut, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az ut épen ama mesebeli szirt közelében fut el, a honnan a gonosz mostoha a mélységbe zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok szentül hitték, hogy helyét, a hol feküdt, megtalálták. A remete-barlang is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy kis elképzelés segitségével ezt is meg lehet találni.

Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak a fölött, honnan jöhetett a farkas a halálfejjel s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és halálfej részlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak ugy dévajságból mégis meghatározták a helyet.

Elvégre feljutottak az omladékokhoz.

Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még. Tihanyvárát alig lehet megtalálni. Hegyesd-várát a völgyből épen nem lehet észrevenni. Essegh-várának csak egyetlen vastag bástyafala áll még. Kinizsy-vára, Nagy-Vázsonykő villámütés folytán csak az én ifjukorom óta kezd pusztulni. Csobáncz, Szigliget, Rezivár, Ó-Palota, Döbrönte teljes pusztulásban. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak csak körfalai állanak, Bakony-Ujvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett valaha. Eltünt Fonyód-vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak s nem földvárak s nem sárvárak. Ime, a Bakony és Balaton összes várai! A középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém, Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.

A jurátusok hatalmas betükkel irták fel nevüket a vár falára. Sok száz név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor, fagy, vihar, penész és moha rongálja az irások, sőt még a vésések nyomait is.

Egykor márvány-emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán megerősitve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapitó fia, tetette oda. Nagy tisztelője, jóbarátja volt a nagy költőnek. Örömet akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betükkel volt rávésve a költemény négy sora:

Tátika mint egy korona, Föltéve a tetőre, Büszkén állott s nézett alá A földre és időre.

Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.

Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok, kecskeőrzők, parasztok?

Egyik se.

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.

Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle, orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát visszahozza vagy a tolvajt följelenti.

De mi legyen a jutalom?

Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

Szép paripa a nemesnek, Bornyas tehén parasztnak.

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette, se nem tájutazó.

A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Ferenczy Pista körülnéz.

– Fiuk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát, mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.

Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva, üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok nyilásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben. Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak ismeretlen.

Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó két óráig eltart az ut.

A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás. Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak. Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet. Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda, se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is, hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött eleget nevetni rajtuk.

Szobákat nyittattak s elkezdték magukat szárogatni.

– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha. Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött, kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más, mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott, mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett valamikor Ádám apánk számára.

De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat. Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.

No most mit csináljunk?

V.

(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)

A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták, mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje, fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul, mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

De hát sarkantyus csizmában járt volna?

A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő ur volt.

Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt, régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és sarkantyus huszárcsizma.

Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé, Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén hosszu barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.

Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel hetven éves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi szemtül-szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

Ezt mondta a szónok.

A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az, hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja. Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és irói kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt, de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg, mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e miatt jurátus társai.

A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb emlékeztetőjel?

Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.

Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával. Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.

Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott. Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e ezeket? Gyüjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet? Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.

Kaczaghattok, jó pozsonyi ifjak.

Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére, hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok: miként kell ismerni hazátokat.

De hát a nagy költő honnan ismerte?

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában. Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak, együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák, Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét, szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Igy törekedett hazáját megismerni.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már sarjadoztak lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett gyönyörü regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb, értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha közelében lehet.

Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas, mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy. Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.

Somlyó!

A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető, napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?

Rideg Somlyó, térföldi remete, Reád száll a mezők költészete. Körülfoly a nap, mint hű szerető, Osztatlan hévvel téged ölelő. A távol Marczal szellőt küld feléd, Hogy illat és fény olvadjon beléd. Mégis Somlyó, benned nincs érzelem, Tőid levét hiába szeretem. Megszégyenitni fösvény kebledet, Baráti kéz tölté e serleget. De mit beszélek? Itt a bor! A hány csepp: éljen annyiszor A hű barát s a szeretet, – Rideg Somlyó, isten veled!

Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

Költődnek, oh hatalmas Hunnia, Légy-étetőt engedsz-e innia!

A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő? És híg aranyt, mely nyakba önthető? Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt. Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt! Csapláros, méregkeverő! Legjobb borodból adj elő. Czudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk.