Part 16

A deputáczió tagja volt még Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is. Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró. Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester. Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerü csapó ember.

Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Emlitettem már nevét. A kollégiumhoz is volt köze, de egyébként jól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor adoma.

Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Sulyos ok nélkül el nem mulasztottuk volna.

Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Uri embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett. Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő, noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.

Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni nem volt szabad.

Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak, inségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se lehet közbizodalmu férfiu és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné. Minden bort a háznál kell meginni.

A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort isznak! Okos emberek. A bornak is az a törvénye, a mi a menyecskének. Addig tüzes, addig kivánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szürni az uj-bort. A legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert, a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.

Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére vastag krétával az esztendő száma.

Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti istentisztelet után. Háza utba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a vármegye hires fiskusának.

– Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.

Ily meghivásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort szed elő.

– Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. Ugy vegye ám izlelőre, komám uram.

Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor volt, csak ugy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De azért nem csinált keserü arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal letette poharát az asztalra e szavakkal:

– Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd legyen hét esztendős.

Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis beválasztotta a deputáczióba.

Ezt azonban még csak szó nélkül türte el adázteveli id. Osváld Dániel, a kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem türhette el.

Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott, Pápán lakott. Szép termetü, nagy bajuszu, nagy száju, jókedvü ember volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek nevezte. Igy különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsinálótól s egyebektől. Erősen gyanuba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is: vajjon tud-e irni, olvasni? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek, hanem brachiummal állják utját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:

– Miért épen brachiummal?

– Mert igy mondja a törvény.

– Hol mondja? Olvastad te a törvényt?

– Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.

E szavából sarjadzott ki a gyanu.

Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserü vidámság. Szép Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül türte volna: de Pálffy Pál? Ez már egészen más.

Irt egy gunyos vigjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.

Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott a gyülésekben.

Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a vigjátékban.

Fülesy: Zsoldos az orvos és főfizikus.

Silány: a csapómester.

Zegernye fiskális: ez lenne Szép Ábrahám.

Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.

Nincs meg nálam a vigjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg emlékezetemben egyik-másik része. Ma bizony már ezek a versek nagyon messze esnek a korszerü remek költeményektől, de nyolczvan év előtt sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy különbek is.

A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők szokásának felelt meg.

Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a meczénáshoz szólt ez, a ki az irónak kenyeret és hajlékot adott vagy a kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak megvolt minden czime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig magasztalta.

Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá szüksége. Vigjátéka ugyis csak gunyoló irat akart lenni Csokonay Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyitani, hogy az elemek romboló hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyü volt bebizonyitani, hiszen ez ellen a csuf betegség ellen a mostaniak se sokat érnek.

Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve Fazón volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta művét. Az ajánló szózat igy hangzik:

– Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy pártfogót keresni, hiuságnak tartom. Én csak tenéked ajánlom munkámat, kedves Fazónom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megirtam, jobbára iróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a szaglásod, mint a finyás olvasóké; ha tehát irásom szavát szenvedheted, én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet orrfintorgatva gunyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a melylyel a kolerát is el tudod kergetni. Igy azután jövendőre is én maradok hű gazdád idősb Osváld Dániel.

Hogy a történet, a mely a munkában meg van irva, csakugyan játszi, mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem folyamában.

Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. Igy hangzik:

Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én tollam vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!

Két bakonyalji szó van ebben.

Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hivták igy, a ki egész életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.

Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót hivták akkor is, később is tökkolopnak. Kártyázók jól tudják, bizony hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig gunyoló szó is.

Most jön az ünnepies beköszöntő. A régi görög remekiróktól kezdve mind máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a mennyire emlékszem belőle.

Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült már!

Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiu ezelőtt százharmincz esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.

Azután igy folytatja:

Ifju, ne emlits érdemet, A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnak a kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent tehetsz!

Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És fölkentje!

De én ezen kurhéjának, Csuka, piócza-fajtának, Farkas, róka-ivadéknak Kolerából maradéknak Nem hódolok, nem bókolok. Kongjon bár mint üres hordó, Sohase más, csak hirhordó. Pávatollakba öltözött Szajkó a madarak között.

Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.

Igy tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők, kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!

Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se propria virtute élt és virult minden ember.

Ugy is van.

A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, de hibásan. A kurhéja valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár. Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.

De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek, szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a csuf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait kiszedegette.

III.

(A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város, hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez? – Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. – A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban. – Rettenetes viszály.)

A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.

Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra, szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra? Mert nagy dolog ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz: kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot, de nem is törődik tovább se magával, se mással, se mivelünk, se a kerek világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.

Mi történjék a holtak vagyonával? Zenebona, veszedelem esetén nagyon hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.

Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék, ha vagyon maradt rájuk?

Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e? Szentséges szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem árt-e? De ha árt: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra, klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra annyi pénzt?

Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük? S mit csináljon velük, ha nem fogadnak szót se igy, se ugy? A pappal nem jó összeveszni, a doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély ugy se tud semmit.

Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.

Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez valamikor. Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép vigjátékokhoz nyujtana az gazdag eseteket.

Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is, a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.

Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján laknak: azok tudnak róla, – a lakosság kilencz-tized része soha hirét se hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások, nyomozások, buvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan nehéz dolog ez, mint Árpád sirjának kutatása.

A mai szinháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem beépitve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el. Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőrkészitők rettenetes utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.

Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának.

A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat közköltségen kell eltemetni. Még pedig ugy, hogy a ki Pápa városban hal meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.

Jó, jó! De hátha már most találkozik olyan rakonczátlan és szerencsétlen ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt hát halála?

Mi lesz akkor?

Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.

A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik. Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos, se orvosság. Csak szóbeszéd, kuruzslás és világcsalás minden költséges gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal, az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és mind föltámadunk.

Igy gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.

Tehát mégis a temetés az első dolog.

A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton kivül is. Szükséges például a sirgödör és a ki azt megássa. És szükséges a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.

Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már maga is elfelejtette. No ez jó lesz sirásónak. Vállalkozott rá készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; – a sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is magas ár.

Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba Jánost. Kárpics városbiró urunk ezt ajánlotta legjobban, főleg azért, mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, a ki egylovas talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány krajczárért segitségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak. Jókedvü ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre ugy ragyogott, mint az arany.

Hogy történt most már a temetés irásbeli rendtartása? A tanácskozási jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések, végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások, fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?

Senki.

Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék, a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik, hanem a másvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való, végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajduja vagy egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a deputáczió elé se.

Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.

Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség. Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása. Nem is tanácsos.

A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi, ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivü gyermektelen szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb segitsége lesz, kenyérkereső társa.

Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.

De a gyógyitás rendtartását is könnyü szerrel intézte el.

Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a Hoffmann-csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyitott; – az egyik volt a hánytató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az a csuf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusok kezéből. Éppen ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csuf betegség.

Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak ugy se volt semmi haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.

A tudós főorvos élemedett ember volt; – éjjel, nappal nem csatangolhat. De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja volt a deputácziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a betegeket a papok meg a borbélyok.

Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állitotta a deputáczió. Ezek futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és napidijat kaptak.

Hát ezek mit csináltak a betegekkel?

Mindent, a mi akkor szokásban volt, – csak épen eret nem vágtak s nem köpölyöztek.

A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő s nem volt orvosi vegykémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.

– Mije fáj?

A kolerás beteg semmit se felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény az már a világon voltját se.

– No, majd az isten megsegiti!

Bizony a haldokló ezzel se törődött már.

Egyidejüleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus: honnan tudhatná a borbély? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy percz alatt: ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson tartja: addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze. Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van dolguk.

S mi kell egyéb?

A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta, vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, mint a pestis. Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?

Uj módszert talált föl. Csináltatott tüzhelyre való közönséges csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.

A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy tudományon, a magyar faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is dobták a jámbor Schillinger mestert csipővasával együtt.

Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipővasat s kegyetlenül összeszidta a borbélyt. Miért csodásitja a vármegyét s rossz hirbe miért keveri?

Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.

Ki volt az a Vak Pali?

Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.