Part 15

– Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. Ime, a torkom szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az igazság?

Ez volt utolsó szava.

Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyüjtésében s kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.

Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről egész vármegyénkben ismert férfiu. Utálta a mai kor németes és nemzetközi szavait, szokásait, erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit. Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a költő Zrinyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet a világon.

Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az irásban, jeles iróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam sokkal idősebb volt s életének már jól elmult a delelője, a mikor benső barátság fejlődött köztünk. De mennyi sziv és mennyi eszme, mennyi érzés és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna, mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.

Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kivül a világon lévő semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek, rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.

De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörüséget talált benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg bokázóit.

Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér, se nem sovány; – nem is magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar zenére hullámzó szabályos testi mozgás! A művészetek összessége. Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él, buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.

A szinművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakitani. Alig sejti ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segitségével a kurucz zenét kiástam a feledés avarjából; – vajjon találok-e még másik Káldyt, a kinek segitségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a nemzetnek és a nagy világnak?

Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmulik, ha majd mind elmulnak, a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy szinművészeké. Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a vármegye kis körében teljesitette a becsületes élet kötelességeit. Voltak hozzá hasonlók s bizunk abban, hogy még lesznek is. S a mig lesznek: addig nemzetünk is üde marad.

De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.

A mi időnkben még nem volt rendszeres büntető törvény. A mikor birói széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét miként szabjuk meg, a birói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens arbitrium judicis. Most is ugy kellene lenni, de a büntető törvény rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer guzsba köti a birói bölcsességet s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bizik benne.

A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bünt követett el, de isten előtt és embersziv előtt tökéletes volt a mentsége, kimondtuk ugyan bünösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk. A régi magyar ész nem bizott mindent a király kegyelmére. A nélkül is elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király ugy se ismeri igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és a bölcs igaz biró.

De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri. Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell neki alkalmazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhiti ugyan a büntetést egészen a »legkisebb mértékig«, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal, rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahust.

Mi nem igy cselekedtünk. Ha bünös volt a vádlott: kimondtuk itéletben, hogy bünös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét, vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, – a büntetést már ezzel kiállotta; – bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.

A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszeritené rá érző lelke, vagy bölcsessége.

De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bünöst, de nagyok voltak a mentségek, tehát a bünöst csak birói megdorgálásra itéltük. S az itéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy sulyos legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az itélet végrehajtására. Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a megbizatást, ha kedve volt hozzá.

A végrehajtás igy történt: külön birói szobába ment a biró s vele egy fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az elitélt előtt a jegyző felolvasta az itéletet s akkor a biró szólt az elitélthez.

– Hallotta?

– Hallottam.

– Jól megértette?

– Jól.

– Nos hát a vármegye tekintetbe vette bünös voltát, de mentségeit is. Máskor vigyázzon, a törvény szine elé ne kerüljön. Ezzel az itélet végre van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert.

Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az itéletet. Az ő dorgálása rettenetes volt.

Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitélt: akkor a lelkére beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az elitélt lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitélt, keserü zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigoru biró előtt. Mily kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el nem felejtette a vádlott ezt az itéletet.

De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán sulyossá akarta tenni a vármegye itéletét.

Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény huszárőrmester harsogó káromlása csak szelid szellő szárnya susogása volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitélt kékült-zöldült az itélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett, csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte, hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti; – megrohanja a tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra napnyugot felé a feneketlen mélységbe. Ugy érezte magát a kemény biró rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.

Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitélt, mikor már szabad volt, bekérezkedett a törvényszék elé, hogy megköszönje a nemes vármegye irgalmasságát. De azért hozzátette:

– Szivesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s hetenként kétszeri bőjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő szózatot!

Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödörgette. Nyilván jól esett neki az elismerés őszinte szava.

– – A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek szelid soraim.

A VIDÁM RETTEGÉS.

I.

(Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? – Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.)

Vidám is, rettegés is: mi lehet az? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim meggyőződnek róla.

1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy hirtelenséggel vége lett az országgyülésnek. Hosszu időre, sok esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyülést, még a mult esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.

Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán tört be ismét hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy Karaffa dulja az országot vad németjeivel?

Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos halál, a mint akkor nevezték összevissza.

Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csuf nyavalya már Galicziát, Lodomériát, Podóliát, Bukovinát mind elboritotta, sőt áttört a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben: mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir valóságában kételkedni.

A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a tanácskozás zamatos fűszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem dolgában jöttek össze, szó esett hát ugy mellékesen erről is.

Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell ott lenni papnak.

Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyü úr. Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt a tanácskozó urakkal.

Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és bárányszelidségü lelkével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember, hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napoleon ellen. Jól ismertem, de csak jóval később; édes anyja és az én jobb anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok: nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is a nagy tanácskozásra.

Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is, a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.

De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell emlitenem, noha ő magas életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy multu ember, valamennyi magyarországi kálvinistának büszkesége, nagy filozófus. Nem szólok róla sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.

Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége s szellemének játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt. Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.

Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem róla. Ha hegedüjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene: olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt mondja róluk a szentirás: mintha édes bortól részegedtek volna meg. Ha hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma már az irodalom is.

Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke, igy szól:

Mind bolond ember az:

a kinek olyan hosszu a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára gyujtani;

a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon;

a ki kivül viseli az ingét a kabátja fölött.

Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának Márton Istvánnak sok keserü harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az egri püspökkel, a pápai kollégium hova helyezésének kérdésében. A püspök volt Pápa földesura és sehogy se akarta türni, hogy az ő városában kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a karinges papokról.

Egyik mondása:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gunyos az értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.

Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek a vármegyében.

Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka. Pusztamiskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.

Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget. Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires professzort. Gergely úr is csak ugy, mint a többi.

A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni. Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább pajkosságból bakonyi szürt csináltatott magának, czifrasággal ékesitett szürt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek hajdan s a melynek később Sobri-szür lett a neve.

Márton István meglátja a szürt, megáll, megnézi.

Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot, dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget, krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.

De szürt soha. A szürt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak, erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga nem viselte.

S ime, a bölcs professzor bakonyi szürt lát Gergely úron, előkelő úri nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés dolmány és darutollas süveg viselését.

Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.

A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról jön a szél s ugy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba is beállitani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a kanászok és czigányok hangszerszáma után.

Utálta a hires tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül fitogtatni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: – ez volt nézete.

Elijesztő s egyuttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor tanitványai előtt.

Buday Ezsaiás hires tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanitani, de harmincz éven át se tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga elmés módján igy világitotta meg ezt az előadási módszert.

– Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim előtt.

Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csuf nyavalyán való tanácskozásból hiányozni nem lehetett.

Mit végeztek?

Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért vágtassanak ők a vármegye elé?

De azért történt megállapodás s az ugy hangzott hogy a Bakonyon keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn, Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni?

Jó, jó – urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi utját, hanem a rendes utakon jár? Ha oláh czigányok, drótos tótok, sipoló zsidók, marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor?

Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton nem állja utját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a némettől jött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.

Ez igaz.

De hát van-e kolera vagy nincs? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós, nagy fizikus: mit tudsz a koleráról?

Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos Ignácznak, a jeles irónak s a vármegye későbbi hirneves követének, a ki egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan, higgadtan, hogy ő arról a csuf betegségről nem tud semmit, kolerás beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi bizonyosat. Csak annyit lehet tudni irásokból, hogy néha előfordul Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus folyamok völgyeiben.

Hol vannak azok! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk, vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi átkával is.

Békássy Ignácz főbiró azt kérdezte:

– Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor?

Nemzeti büszkeségünk egyhangulag azt felelte: nincs!

– Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!

Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást. Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort ittak.

Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:

– A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.

A nagy elméjü tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos mivoltában nem tett kivételt. A csuf nyavalya csakugyan megkerülte a Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.

A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon, tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás, pótrendelet és kiegészitő utasitás még nem volt, mint most. A miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és középkori penészes alakok gyüjteménye, tekintetes és nagyságos hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e, világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg? Ostoba mondással nyugtatta meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius epidemicus. De hogy mi az a genius és mi az epidemicus: akkor se tudták, ma se tudják. Törődjék vele a manó.

Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban. Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segitség. Ebben állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémitgetéssel nem gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai mivelt társadalom. Nem kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni. Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az ujságok nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhirekkel és halotti kimutatásokkal. Nem is volt ujsághirdetés, mindenféle haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserü pilulát nem ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; a ki megélt: látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!

A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a rablókkal, gyujtogatókkal, pinczeverőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is. Azután elmulik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret, elmulik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda küldjünk ki deputácziót.

II.

(A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A gunyos vigjáték. – Az ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?)

Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakitották késedelem nélkül.

Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz, volt a törvényes bizonyság.

Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan tanács is, hogy az ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék, hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.

Herbatét?

Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék? A mikor somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?

Irtóztató vétség ez a józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül nem maradhat.

Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás királyét.

– Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a legártatlanabb volt.

Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember Pápán, a ki erre jól emlékezik.