Part 17

A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája, kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.

Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt minden segédeszköz. Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál minden hivatalos irka-firkát.

Hát a papokkal hogy voltunk?

Elég türhető módon.

Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok, kálvinisták, lutheránusok, zsidók.

A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt szüksége: akadt elég.

De nem is igen volt szüksége.

Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok, szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg nem élhet.

Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a leviathánok és behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.

Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a népség, mint a makk.

Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok, boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban, a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon. Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt nagy bajuk a belső zsidóknak se.

A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket látni vigasztalással, innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes temetési kisérettel.

Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk, barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.

Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar, nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el, nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának, kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.

Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben elbucsuztassa.

Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sirásóknak, halotthordóknak járt el a szájuk mosdatlanul. Még a kórságkergető deputácziónak is bele kellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.

Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná, megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet« czimü hires munkájában. Ott is össze-visszafecsegnek a sirásók s felszinre hordanak mindenféle bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a mikor sirt ásnak, inkább bölcselkednek, semmint a világ kenetlen tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.

Más a magyar ember. Vajjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai temetőben: vajjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna irni?

Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott, leültek a sirhalmokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón harapdálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak ugy harsogott.

Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a kálvinistáknál is a haldoklókat épen ugy, mint a pápista atyafiaknál. S beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás:

Ösztövér a mi vallásunk, Mert ha eljön meghalásunk, Se papunk nincs, se gyónásunk, Készen van elkárhozásunk.

Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv nélkül megtanulták.

A jókedvü Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő is ki akart valami rigmust találni.

Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen kivül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész, mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni. Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes kertjének is szokta néha nevezni.

Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat ejti ki:

– Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba; – most pedig, a mikor istennek veteményes kertjét miveljük, ássuk és ültetjük, most nem törődik velünk.

Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is a jó lélek, hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.

Vak Pali eleget hallott, látott erre a napra Reggel másnap megjelentette az egészet a deputácziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége is volt.

Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erőszakosságra vetemedtek s néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket példás szigorusággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és világi előljáróság ellen: ezt mulhatatlanul megjelentse.

Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.

Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is, Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent. Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova, talyigája az alatt ott várt künn az utczán.

Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát keményen.

– Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.

– Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember?

– Jámbor, istenfélő, kegyes ember.

– Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal tenni kisérletet.

A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta nevettében. A gézenguz Kalabának igaza volt.

Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre halt meg mind a két városban.

Különös az eset, el kell mondanom apróra.

A Büdösközön a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik városban esett hát halála? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban halt meg: a temetési költséget viselje ez.

A két város előljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a költség miatt. Öt-hat forint nem a világ. Hanem azon veszett össze, kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két előljáróság. És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe, mig engedelmet és utasitást nem kapott rá.

Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.

Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára valamennyi?

Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van?

Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a sziv megszünt dobogni, a sziv pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg gyökerei örökre megbénultak: ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja félben az élet munkáját: – mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is sulyos ellenvetésekkel találkozott.

Ime, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él. Pedig hát a sziv és agy között már semmi összeköttetés. E szerint hát Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szünt meg dobogni.

Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram. S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanubizonyság.

Ime, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyitja a gyik farka.

Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták: attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki meg tovább vitatkozott.

A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasitást. Hallotta a csunya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az ajtón.

Az elnök rárivall:

– Mit akarsz?

– Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni kellene, meddig várjak még?

– A mig a kérdést el nem döntjük.

– Miről van hát az a kérdés?

– Arról, melyik város fizesse a költséget?

Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt.

– Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem ráadásul.

Igy lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a halotthordó talyigást.

* * *

Ime, ezekből a történetekből állitotta össze adázteveli id. Osváld Dániel az ő vigszinművének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa vidékéről azt a csuf kórságot.

„SZÁLLOK AZ URNAK.“

(Hol alkalmazzák e szót: szállok az úrnak? – A „száll“ szónak gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó levele. – A szállások.)

Tóth Bélának kedve volt ahoz, hogy a magyar szólásmondásokat gyüjtse, magyarázza, fejtegesse, eredetüket és tartalmukat kideritse. Rábukkant e szólásra is: szállok az úrnak. S irt erről a Pesti Hirlapban egy-két év előtt hosszabb czikket.

Véleményem szerint e mondás természetét, eredetét s valódi értelmét nem találta meg, pedig hatalmas olvasottsággal s nagy szivóssággal böngészte össze több nemzet irodalmából a rokon fogalmakat s a megközelitő szólásokat. Munkája nem járt sikerrel. A sikertelenség főoka, ugy véltem, abban állt, hogy azt hitte, a szólás alapfogalmát idegen nemzettől tanultuk.

Fölkerestem, meglátogattam. Abonyi-utczai lakásán kedves órát töltöttünk el. Elmondtam neki, mi az én véleményem. Gyökeres magyar szólás az. Be is bizonyitottam. Megörült neki s megigérte, hogy ujra ir a kérdésről s felhasználja az én adataimat. Azóta nem vettem észre, hogy irt volna; – elmondom hát magam, a mit erről tudok.

Mindenki tudja, magyar emberek lakomáján a felköszöntőhöz tartozik ez a szólás.

Föláll az asztal mellett a felköszöntő, poharát kezébe veszi, körülnéz s az egyik asztaltárshoz oda fordul e szóval:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Kerekes Mihály nyomban feláll s ezt feleli:

– Állok elébe!

S azután állva marad, mig a felköszöntés tart.

Ezzel az ünnepséggel kell kezdődni a magyar felköszöntésnek. Igy van ez ma is még a Bakony és Kemenesalja vidékein. Igy van a felső Tiszánál is és sokfelé az országban. Igy kellene lenni mindenütt.

Ettől azonban eltérnek már egyben-másban. Eltérnek a fővárosban is.

Szállok az úrnak.

Ez ősi szólás eredeti értelmét elfeledték már, a mai nemzedék nem is igen tudja.

Szállok!

Mit jelent ez? Miért mondom éppen ezt: szállok? Hiszen Kerekes Mihály uramhoz nem szállok én, mikor felköszöntő szómmal hozzá fordulok, hanem ő hozzá csak szólok.

Igy okoskodnak sokan s azért a kezdő szólás most már rendesen igy hangzik:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szólok az úrnak!

A szólásnak helyes értelme van s bizonyára megmaradhatna igy is. De nem ez az igazi, nem ez a történeti, nem ez az ősi szólás-mondás.

Nagyobb hiba is van a mai divatban.

Még igen sokan tudják, hogy nem a szólok, hanem a szállok igével kell kezdeni a mondást. Az öregek épen nem feledték még el s hallják és követik őket a fiatalok.

De ha »szállok«, miért jön ez után ez a szó: »úrnak«? Ki a manó érti ezt? Szállni csak valakihez lehet, nem pedig valakinek. Ha az ember bemegy a városba, nyilván vagy Kemény Péterhez száll, vagy a Zöldfa-szállóba. Sehogy se mondja, nem is mondhatja, hogy Kemény Péternek száll, vagy a Zöldfa-vendéglőnek száll. Nagyot néznének rá, ki is nevetnék érte.

Ez alapos okoskodás azután oda vitte a felköszöntő urakat, hogy igy kezdjék a mondást:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrhoz!

Ez is okos beszéd. Meg is maradhatna a szokások közt. Jelképes beszédnek elég költői is. Ahogy az utas megpihen a szállón: ugy akar a felköszöntő megpihenni annak lelkén, a kihez szavát intézi. Ezt jelentené ez a szó: szállok az úrhoz!

De azért ez se igazi szó, ez se a történeti, ez se az ősi. Az igazi szó bizony csak igy hangzik: szállok az úrnak.

Ezt a szavát: »száll« a magyar elme ezerféle módon, sok értelemben, sok irányban használja. A magyar nyelv szavai közt a legszebb. Csaknem oly szép, mint a »világ« szó; – csaknem oly gazdag, mint a »szer« szó.

Csak néhány példát emlitek.

Száll a madár. Száll a dal faluról-falura, szájról-szájra. A szentgyörgyi birtok rám száll. Az ősi örökség leányágra száll. Szegény betegünk sirba szállt. Dávid szembe száll Góliáthtal. A kálvinisták zsoltáros éneke azt mondja: Ne szállj perbe én velem. A sereg Komárom alá száll. Álom száll a szememre. A vitéznek lábába szállt a bátorsága. Egyházi intés: szállj magadba. A Tisza mellett a napnyugtát napszállatnak nevezik. Szálló annyi, mint vendégfogadó. Szállás alatt értünk éjjeli-nappali pihenő tanyát, sok népes pusztát. Igy neveznek az országban sok falut és várost is. A jó Gvadányi azt irja: Szállottam egy paraszt gazdára. Most igy mondanók: paraszt gazdához vagy paraszt gazdánál szálltam. Másik birtokára száll.

Hát még a sok összetétel.

Megszáll. Azt is jelenti: megtelepedik. Azt is: elfoglal.

Megszálltuk Boszniát.

Leszáll. Például a madár, a sáskasereg, a köd, a nap, a hőfok, a léggömb, stb.

Elszáll. A madár és sok mindenféle.

Kiszáll. A biróság végrehajtás, szemle, becslés, visszahelyezést, stb. végett vidékre megy. Kiszáll a kocsiból, hajóból.

Felszáll. Ellentéte a leszáll igének s épen ugy használják, mint ezt.

Átszáll. Alászáll. Mindegyik szót sok irányban sok értelemben használjuk.

Hát még a sok szállit ige! Szállit, elszállit, megszállit, leszállit, fölszállit, beszállit, kiszállit, átszállit s a többi. Mennyi fogalmat, mennyi gondolatot, mennyi mozgást, mennyi életet jelez a magyar elme e szavakkal.

Megszállitás: jogi műszó. Jó öreg Corpus Jurisunkban sok helyütt előfordul. Természetesen a régi multban latin nyelven, hetvenöt év óta magyar nyelven is. Latinul őseink szerint: impopulatio. E latin szó magyarul azt jelentené: benépesités, betelepités, urbéresités. Oly fogalmak ezek, melyek a régi nemesi világban nagy dolgok voltak, de melyek a mai társadalmi életből már nagy részben kivesztek.

A megszállitás hajdan beszállásolást is jelentett. Gróf Bercsényi Miklós azt irja egyik levelében: Károli uram megszállitván hadait Mocsonokon, megindultam Sopron felé. De a szó hadi élettől eltekintve birtokjogi műszó volt.

A földes úrnak volt például nagy uradalmi birtoka, nagy néptelen pusztája, de jobbágya, zsöllérje, cselédje, szolgáló embere és pénze, jövedelme kevés volt. Munkáskézre volt hát szüksége. Telkesiteni akarta birtoka nagy részét, urbéresiteni akarta adómentes dülőit, kellettek neki emberek.

Hol vegye őket? Miként szerezzen munkáskezet?

Két módot használtak erre.

Az egyik a hirdetés, körlevelek és küldött emberek élő szava utján. Ez és ez a földes úr tudtul adja, hogy ez s ez birtokát telkesiteni, benépesiteni, megszállitani s talán mondhatnók, megszállatni akarja. Minden ép-kézláb szegény, de jóravaló munkás ember jöhet bátran, kap jó földet és jó uraságot.

Igy tettek a magyar nemes urak s hódolt vidéken a török földesurak is, a kiknek nagy része szintén jó magyarrá tudott lenni. Szép példát tudok erről harmadfélszáz előtti időből. Kezemhez jutott jó török időknek jó magyar körlevele, a mely igy szól:

– Én az Hatalmas Török Császár Végh-Koppán várában lakozó Mahmud Zayn alpasa adom tudtára minden röndbeli vitéz emberöknek, mind török részről, mind magyar részről valóknak, minthogy én nekem vagyon két pusztám: Felső-Orosztó és Alsó-Orosztó, valaki ezeket neköm megszállja, adok neki három esztendőre való szabadságot, mig szegények megépülnek, addig senkinek se fizessenek… mikor a három esztendő eltelne, akkor adnak adót ugy, mint minden esztendőben harmincz forintot. Azt pedig fogadom az én igaz Török Mahumeti hitemre és vitézi úri embörségemre, hogy ezeknek az adóikat soha följebb nem teszem, sem az én maradékom, se semmi nemzetségem; az mint én velük megalkudtam, azon szómban mögállok. – Melynek nagyobb bizonyságának okáért Pöcsétömmel erősitöm mögh ez levelet, hogy senki azt föl ne bonthassa. Voltak pedig bizonságok Török részről, az kik előtt ezt irtam, ugy mint Amhát Oda basa előtt, Mahmud Oda basa előtt, Abdi Ispája előtt, koppáni Mukta bég előtt, Csoháni Ispája, Mahmud Ispája és koppáni Neser Ispája előtt. Költ Kanisa várában Die 23. Januari. Anno 1658.

Ime, efféle urasági körlevél, melylyel hivják a szegény vitézeket úrbéreseknek. Egy telekért való szolgálat évenkint harmincz forint. Bizony nem sok ez – husz-harmincz hold földért, lakásért, kaszálóért, legelőért, makkoltatásért s egyéb erdei haszonvételekért.

Igy alakultak az úrbéres községek, szállások, népes puszták. A köröző levélre s a küldött emberek szavára sok telepedett jobbágy is elhagyta rossz földjét vagy rossz uraságát s ment és elszegődött az uj urasághoz. Neki szállott, akár török részről, akár magyar részről való volt az uj uraság.

Most már közeledünk a megfejtéshez.

Nemcsak körlevél és küldött ember keritette a munkás embert. Voltak az országban kalandozó, kóborló, hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény emberek is. Várukból kikergetett rongyos vitézek, németek és törökök által feldult falvak menekülő lakosai, szökevény jobbágyok és zsöllérek, a kik megunták kegyetlen uraságukat; vallásuk miatt üldözött ujhitüek, a kik csapatonkint összeállva járták az utakat, bujdostak a mesgyéken, határokon, szálldogáltak faluról-falura s kerestek urat és földet maguknak, védőt, pártfogót asszonyaik, porontyaik számára.

Vadászgat az uraság az avaron s találkozik ily bujdosó csapattal. A csapat előáll, leveszi süvegét s hosszu, kegyes és alázatos köszöntéssel üdvözli az uraságot. Az uraság alig birja végét várni.

– No, kik vagytok, mit akartok, honnan vetődtetek ide?

Bátran felel a legokosabb.

– A vizen tulról jöttünk, szegény munkakereső népek vagyunk, szállást akarunk.

Az uraság gondolkodik. Neki is jól esnék még husz-harmincz úrbéres.

– Kiszemöltetek-e már valami helyet? Kinek akartok megszállani?

– Ha emberségünk, becsületünk tetszik: szállunk az úrnak!

– Állok elébe!

Igy volt biz az. Ez volt a szokás, ez volt a szójárás. Igy települt, igy jött létre a sok Szállás nevü népes hely Szabolcs, Tolna, Pozsony, Nógrád, Nyitra, Borsod, Hont, Bihar vármegyékben.

Igy készült a sok helynév is. Szállásdomb, Szálláshely, Szállásolvár, Szállásszék, Szállássziget. Sok helyen az uraság nevéhez ragad a szó. Ferenczszállás, Fülöpszállás, Jakabszállás, Rákócziszállás. Vannak szállások, a melyek a települők nyelve után kaptak nevet. Székelyszállás, Tótszállás, Lengyelszállás.

Jászok, kis-kunok földje, Pest vármegye némely vidéke tele van falvakkal, városokkal, melyek szállásokból keletkeztek. Árokszállás, Kisszállás, Kisujszállás, Koczkaszállás, Mesterszállás, Szabadszállás, Udvarszállás, Ujszállás és a többi.

Ime, igy fejlődött ki igaz értelme történetileg e szónak: szállok az úrnak. Régi szokás. Az orosztonyi török földesúr már 1658-ban jól ismeri s magyarán használja. A mikor tehát a felköszöntő igy szól:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Akkor kedveskedve, udvariasan azt akarja mondani:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szolgálatára kivánok lenni.

– Állok elébe.