Part 3

(A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért?

Számitása egyszerü és tiszta.

A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta.

Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vállainkra.

Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt s az ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.

Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk!

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom – a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. Igy hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. Ugy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye táblabiráinak.

A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül hivása megtörtént«.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala: »Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz, lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza: »Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a felesége«.

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?

Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.