Part 4

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren. Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyujtani a házat s összedönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük ujra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:

– Vivát!

Igy ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön. Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez. Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja:

– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna össze. De még azt is oda merte mondani:

– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült szemük elé.

Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseriti, boszantja a nemes embert.

De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!

Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta:

– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg?

IV.

(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. – Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey Ferkó eltünt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány. Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejü férfiu.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

– Jézusom. Szüz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.

– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje, odaszól apámhoz:

– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.

A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.

– Jaj, meghaltam!