Part 2

Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már, nagy részben egészen más földtörténelmi alkotás, mint az igazi Bakony. Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a veszprém–nagy-vásonykői–tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden határnak, minden hegységnek, minden csucsnak meg van itt a maga jó neve. Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.

A mikor Gyulaffy László örökre elbucsuzott szülőföldjétől, Csobáncz várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint igy sóhajtott föl:

Jó boru Badacsony, Sok halu Balaton, Isten hozzád, Csobáncz, Engem többé nem látsz!

Ime, ő se emliti a Bakonyt, noha volt Veszprémvármegyében két helyen is bakonyi birtoka s Puszta-Miske épen csobánczi uradalmához tartozott. Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé ugy odaillett volna a Bakony.

Kisfaludy Sándor Kun László czimü szinművét vármegyéjének, Zalának, ajánlja fiui hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan emliti a Bakonyt is.

. . . . . . . . Lelkes Zala Pompás Badacsonyoddal, Marhás, vadas Bakonyoddal, Halas Balatonoddal.

E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton mellékét is a Bakonyhoz számitotta volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról volt hires, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.

A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e hires rengetegnek nagy történelmi multjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem.

Szülőföldem határán a falun kivül nem volt fa az én gyermekkoromban. A faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil, vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az óriási élőfa, még kevésbbé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat; somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt, gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; – sőt rekettyét is láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.

Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először bakonyi őserdőt láttam.

Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A mint elhagytuk Város-Lődön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjü törzsökök, oszlopszerü faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű, se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő mélyén. Csak valami madárzaj hallatszik néha néha. Nagy vad ritkán jön az országút közelébe. Ily erdők közt ballagott kocsink addig a faluig, a melynek a neve: Farkasgyepü. Ha szél nyargal végig a rengetegen, még az is csak a fák sudarát éri fönt a magasságban. Lent csönd van, mintha Istennek szentegyházában volnánk.

Ott vagyunk.

De nem olyanban, mely kőből épült, mely emberi kezek és agyak alkotása. Istennek alkotása ez. Annak az őserőnek fenséges és ragyogó tüneménye, a mely akkor is volt, mikor még ember nem volt s akkor is lesz, a mikor már ember nem lesz. Mi az épitő művészet csodája a Bakony őserdejéhez képest? Még az őrült bajor király czifraságai is, még a világhirü gót templomok faragványai is, még az egyiptomi faraók mesés kőrakásai is csak hitvány erőlködések a Bakonynak egyik ős bükkfája előtt, mely háromszáz év óta soha meg nem zavart, lágyharmatos fészkében szabadon nőhetett az ég felé. S millió meg millió szál egymás mellett hegyen-völgyön, ormokon át. Nincs határa sehol.

Alig tudja elgondolni nyájas olvasóm, minő érzés támadt a gyermek fogékony lelkében, a mint az ős rengeteg szentegyházának néma csarnokaiba belépett. Bizony nem kell itt imádkozni. Oly áhitattal telik meg lelke, a milyenhez másutt soha el nem juthat. Itt a nagyság, itt a fenség, az istenerő maga van itt az ő végtelenségében.

Százszor elandalodtam az erdő mélyén. Álmok és ábrándok és édes gondolatok özöne nyargalt át lelkemen. Számot adhatok-e valaha ezekről? Már nem hiszem. A nagy angol költő és államférfiu, Disraeli, leirja egy helyütt, minő gondolatok támadnak bennünk, a mikor hatalmas erdő mélyén vagyunk. Világbiró ország szónokainak, ugy véli, itt kell eszméiket keresniök s alakba önteniök. Engem költővé és hitvallóvá tudott volna tenni ez a rengeteg.

Ma már nincs meg ez az erdő, nem is tudom, hol van ilyen erdő. A gazdálkodás szabályai szerint ki kellett vágni s helyette most oly sürün nől az uj erdő, mint a kender, mint a fűszál. Ember el nem tud benne járni.

De azért némi vigasztalást mégis találtam. Mióta eltünt az őserdő: azóta a Szamár-hegy oldaláról szabad látás nyilt napnyugat felé Somlyó tüneményes kupjára, Ságtetőre, Kemenesaljára s a végtelennek látszó nyugoti nagy magyar alföldre az Alpesekig. Gönyörü kép, ragyogó, magasságba emeli a lelket ez is, de én azért az ős rengeteget elfeledni nem tudom.

Nem is akarom.

Fogadásom tartja, hogy gondolataimat megörökitem, melyeket bennem a Bakony támasztott. Nem természetét irom le, hanem népét, azt a jó igaz magyar népet, a mint tartja faját, nyelvét, hazáját és alkotmányát s a mint él és munkál vidáman és szabadon s hódit jó kedvével s lelkének magyar nemességével. S meg nem engedi, hogy a Bakony ormai, völgyei, patakjai, erdőségei idegen neveket öltsenek fel. Dühös indulattal törekedett a magyarirtó uralkodó hatalom ezelőtt százötven esztendővel a magyart kiszoritani a Bakonyból s helyébe németet, tótot, csavargó koldus népet telepiteni.

Hiába volt.

És hiába lesz ezentul is minden törekvése.

A VIRTUS.

I.

(Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányan vannak. Össze kell őket irni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum! Mi ez a katasztrum? Mit jelent ez a szó?

Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás francziául beszél. A zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyar nemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-összeirást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre? Nemes ember ugy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell késziteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapitasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkivül minden járásban ott van a szolgabiró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segitségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve: központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatott papiros. Ma rovatos ivnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajczáros névnek akkor még hire se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem türte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. Igy gondolkodott a nemes vármegye. Beirták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem irták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevü ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beirni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országos és megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beirták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beirták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A hatezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szücsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beirták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt irták be: »birtokos«. A hatezerhétszáz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mint »birtokos«.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember »birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszu életen át.

Mi kell még más ezen a világon? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok ugy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest »hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl »bocskoros«-nak. Az én vármegyémben nem volt »bocskoros«, de »hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt irták a katasztrumba: »birtoktalan«.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beirni, a kik már voksolásra valók, tehát érett koruak. Az a fiu, a ki husz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten ugy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasztrumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja. A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeirás 1837-ben történt, most pedig 1840-et irunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vajjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyitani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

– Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beirnak?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a herczegek, grófok, bárók s ugynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajduk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták. A nemes embernek jussa volt például a Koháry herczeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdunak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyuttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tisztujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is »nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr:

– Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdu nemes? Jó ezt tudnunk!

Az én vármegyémben például magában is három-négyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent-Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

– Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt irták be a rovatba. Irtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

– Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

– Régi familia.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanubizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanut szerezni? Mai napság legalább könnyü volna. Mai napság ötven-hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanut pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem ugy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanuit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta?

– Publikáltatott.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt irták a rovatba:

– Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

– Észrevétel alá esett nemes-e?

Különösen kétféle feleletet irtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt itélve: annál bejegyezték e szavakat:

– Akczió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmulik, de a nemesi jus soha el nem mulik.

Azt is bejegyezték:

– Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens!

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörü költeményében:

Az inzurgens név is rossz hirbe jött, Nem ugy van már, mint az előtt!

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hirük betöltötte Európát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyülölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napoleon, a nagy. Sulyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett »inzurgens« nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

– Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens!

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hizelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

– Ez még inzurgens volt! Ime, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzébe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve mult még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia ellen csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

– Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

– Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják utját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete.

Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sarjadékainál ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év mulva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvédeinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Az inzurgens név is rossz hirbe jött, Nem ugy van már, mint az előtt!

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. – Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. – Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. – Ezt a szót akkor irták be, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hivták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, francziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása.

– – Nos, hát igy lett készen a nemesi katasztrum Veszprémvármegyében 1840-ben. Én még nem kerültem bele, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne. Összeirtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rug a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha ugy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiuval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa-nemzetségből Adáz-Tevelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze-nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak; – Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; – Hajmás-Kéren a Fülöpök; – Küngösön a Kenesseyek; – Homok-Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámu nemest tudtak előállitani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával. Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is legfölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára. Ugy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.