Part 1

Eötvös Károly Munkái

XXI. KÖTET.

A BAKONY

I.

Eötvös Károly Munkái

XXI.

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

TÁJÉKOZTATÓ.

I.

(Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. – A norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a leggazdagabb.)

Tájékoztatóval kell Bakony czimü művemet kezdenem. Olyas valamivel, a mit iró emberek előszónak, előbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű a maga erejéből, az előre való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tartalmát nagyon is vázlatosan ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni egész kedvvel.

Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű, mint irodalmi alkotás, alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se, mint azok. Irásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó, harsogó s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.

Bakony.

Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavármegyékben. Összefüggő hegység, melyet rengeteg erdők boritanak. Ma már nem annyira, mint hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.

Mekkora hát a Bakony-erdő?

Napkeleti vége a Gaja völgyére dül Fejérvármegyében. Patak ez a Gaja vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes határa napkelet felé.

Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőig: elérjük Zalavármegyét. De a gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Rezi várak ormain végig a Balatonig: ime, a Bakony közepének hosszusága. Mintegy tizenöt földrajzi mérföld, a mai számitási mód szerint vagy 112 kilométer ez a hosszuság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb. Veszprémvármegyében – itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.

Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas erdő.

Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, ha megtudja, hogy ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Debreczen hires nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasitani.

De azért ugy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb erdőrengetege. Ugy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelitik, habár különböző nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely határszéli, krassó-szörényvármegyei erdők külön-külön összefüggő területeikben egyenkint is felülmulják Túl-a-Duna hires rengetegét.

De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leirhatatlan varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan nagy mértékben sehol sincs meg.

Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmult századok rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: ugy képzelik. A mit Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Sziria beduin csapatjairól s Afrika vad kabyl törzseiről irnak az utazók, ugy gondolják ma is még, mindazt teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távirdák és napi hirlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zajcsináló korában.

Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzeletszülte ábrándok szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem élő szemeik segitségével ismerik a Bakonyt.

Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött mesék; – alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a melyekről szólok, ugy történtek, a hogy azokat elbeszélem.

A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.

A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága, állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok, gyüjtők, buvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a Balatonról irtam az »Utazás a Balaton körül« czimü művemben: ugy akarok irni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él, családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. Irnom kell hát róluk, ha már irok.

Ez az én okom az irásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel az iró művészete? Számot adok erről is előre.

A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, ugy, a hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.

A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései, csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben, törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát, minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kinált, melyet még egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.

Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?

Kétféle nemességről tudunk.

Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban. Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi nemesség.

A másik a magyar léleknek különös nemessége. Hézag van gyönyörü nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más, mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az egyet: nemes.

Mi a nemes lélek? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.

Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet én nemes magyar léleknek nevezek.

Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a norman, a másik a magyar.

A norman elmult. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghóditott s a melyeknek a szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.

A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya, szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a norman.

Mi ennek az oka?

A nemes magyar lélek.

Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát, függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a csapásokat, a melyek nemzetét sujtották s inkább örökre elmulni, mint nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.

Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.

A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg Bakony vidékein megismertem. Minden elmulik idővel. Elhervad a köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom, hogy mivoltának igaz képe hiven szálljon át azokra a nemzedékekre, a melyek én utánam következnek.

Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.

Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak a magyarral egyénenkint való összehasonlitásába nem bocsátkozom. Hiszen én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.

De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meriti tárgyait és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeket költői istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.

S mégis mit találtam?

Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni, társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs ugy tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és napnyugattal, mivelt és miveletlen vad nemzetek éhes csordáival, századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért, nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és önbizalmat mindig megóvtuk.

És a nemzeti életet is.

II.

(Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról. – Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára. – Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázsonykő, Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor emlékezései. – Móré László, Túry György, Gyulaffy László. – Zalavármegye Bakonyerdeje. – A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. – Az én szülő falumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.)

A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében. Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes határok, a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes birtoku. Nem az a bocskoros nemes, mely az Erdélylyel határos vármegyékben élt. Tul a Dunán én bocskoros nemest nem láttam s hirből se ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.

A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat és káptalanokat alig érinti tollam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan, de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szeretetem és tiszteletem környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék lenni.

Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmü Bakonyja van, alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz völgyének Nagy-csatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.

De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és életéből. Csinos adoma.

Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas halászatok s vizi vadászatok folytak itt, a csuka – ugy szól a hagyomány – óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.

Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni. Ilyenkor a csóri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját különösen szerette.

De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a nyárson sült csukát. A májat megette maga.

Nagyot néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj?

A csárdás valami vidám természetü poétás ember lehetett. Versben felelt. A cs betü ismételt visszahangozásában van a vers.

– Csóri csárdás csukájának nincsen mája!

De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Rimmel és a p betü ismételt visszahangoztatásával.

– Palotai pálczának pedig nem lesz száma!

Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a csuka máját.

Ez a hagyomány.

Veszprémvármegye Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Háromszázharminczezer holdnyi erdőség egy darabban!

Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak, mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg nemzetünk számára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz fiainak nevelő és oktató férfiut. Az ázsiai magyar itt mutatja be utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük arczunkon és szivünkön.

Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén tünődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.

Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek kolostora, a hol IV. Béla királyunk leánya, boldogságos szüz Margit gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és zsiradék és vadszállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az egész világon, itt daczolt legtovább a mulandósággal. Leirom könyvemben, a hogy még én láttam.

Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor mérhetlen kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó mellett ma is épen ugy áll, mint állott a czézárok idejében. Ma sincs jobb utunk sehol az ország határain belül.

Ez az ujkor, a mi időnk korszaka.

De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák magasságából.

Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat, dicsőségüket.

Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.

Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle tájrészlet, mint ez. Ifju voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt. Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé. Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi Csesznek puszta vára.

Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján. Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Ujvár a neve, pedig háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a történetet.

Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével figyelte meg. Azt irja Korvin Mátyás királyunkról:

Gyakran jára Palotára, Ő tulajdon jószágára, És vadászott körében, A Bakony vad belében. Kikeri-tó, melynek vize Most már mind lecsapolva, . . . . . . . . . . . . . . Hajdan nagy tó s nádas berek, . . . . . . . . . . . . . . Volt Mátyásnak kedvelt helye, Hol Kinizsy s több ur vele Nyilazá a magas sast, Vidrát, rókát és farkast.

Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene gyüjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztitotta, uraságai elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de ugy hallom, ma már puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csucsa alatt, a Kabhegy alatt fekszik.

Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-nemzetség története is kiterjed rá. Fekvését jól irja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:

Mint Somlóról az országut Hegyet-völgyet vágtában Veszprémbe megy, a rengeteg Sötét Bakony hosszában: Szent-Gálon tul két magas hegy Teknőjének oldalán, Hajdan őzek, szarvasoknak Folyton pezsgő vonalán, Ott két patak közé szorult S gömbölyüen feldomborult Halmon épült Esseghvár, Most egy csonka torony már!

Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében, szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.

Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól irja le fekvését s megragadó szépen.

Mintha tenger fakadt volna A Somhegynek ormáról. A viz szerte ugy hömpölyög A Bakonynak gyomrából A Bitva egy csekély patak Alig érő bokáig, Sárga árját elönti most Döbrönte vár aljáig.

Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey-nemzetség őrzi a vár nevét.

A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a Kisfaludy-nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán fekszik.

Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé soroljuk-e?

Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesaljai Ságtetőt. Közel feküsznek ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld egykori forradalmainak más természetü alkotásai, mint az öreg Bakony csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban. Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy. Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.

Ime, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a multnak nagy és szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a hagyományok titokrejtő ködébe burkolt puszta várakhoz. Ám ez buzditás legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.

De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és Devecser. Lakják mind a hármat, élet pezseg bennük. Veszprémről, Devecserről irni, nem e könyvem feladata.

De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A hires Móré-nemzetség régi tanyája ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a mivelt világ egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, a mint e szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az óriás angol költő tollára méltó.

Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst nem mutat föl nemzetünk története.

Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.

De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan utját állja a Habsburgoknak. A szigetvári Zrinyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a keresztyén világnak és a magyar nemzetnek a keresztes háboruktól fogva.

Vajjon miért nem ismeri a történelem? Miért feledte el a magyar nemzet? Miért nincs róla száz könyv irva? Miért nem rajonganak érte a költők és alakitó művész lelkek?

Keserü kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.

Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s nyugot felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig, Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer magyar hold, a mint én becsülöm.

De hát ennyi-e? Nem sokkal nagyobb-e? Vajjon tisztában vagyunk-e azzal, mely vidéket nevez Bakonynak a zalai ember?

Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirádig tart s déli határa a Balaton. Nyugotról a sümegkeszthelyi-út, keletről a Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős vidéken van Sümeg is, Tátika is, Rezi is. Mind a három puszta vár, noha Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.

Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi, uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind hatalmas, szálas Bakony-erdők. Igy tudja a vármegye, igy jegyzik föl a térképek. Igy énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik dalában:

Amott látom domborodni Nagy-Somlyónak kalapját, Amott jobbról nyálasodni A Marczalnak iszapját. A felhőben merőn ott áll A sümegi vár foka. A Bakonyból ott kandikál Tátikának homloka.

E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vajjon Bakony-e az a vidék, mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.

De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől Almádiig a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik e vidéken. Itt vannak a különös szépségü és alkotmányu hegycsucsok: Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi, szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörü fürdőtelepek. Itt vannak a nagy költő által megénekelt hires puszta várak: Szigliget, Csobáncz, Hegyesd, Tihany. Vajjon Bakony-e mind ez is?