Part 15

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti, vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly nagyszabásu, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megirva nyelvünkön az általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi biráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: »Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában.« Tartalmát e szavakkal jelzi: »Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China. India.«

A munkát hazai régi iróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta. »Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar tudományosság buzgó barátjának.«

– Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának, melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő itélete, mely szerint többek közt iskolánknak is nyujtott magas segélye által vélte a tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban 1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E cselekményét szeszélyből, apró és mellékes indokból eredettnek tekintették sokan. Pedig helytelenül. Ime a pápai kollégium alapjait már a mult század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, ugy gondolom, egyedül Hegelnek Philosophie der Geschichte czimü munkája birta rá.

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története. Kerkapoly is ily módon érti megközelitőleg, a mikor könyvében a világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát fölállitja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világitásban látja és láttatja.

Ezzel szembeállitja az észtani tárgyalást, a mely ugy áll elő, ha az iró a rég elmult idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését ugy látja és láttatja, mint a mely a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tart, megszakitás nélkül átnyulik a mi korunkba s most is folyton él és müködik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok. Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s a mai kor csupán a fejlődés szükségszerüsége által előidézett összeütközések és kiegyenlitések változatainak külső látszatában különböznék a rég elmult koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam – ugy hiszem – sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet irnék, e felfogás merev érvényesitésétől gondosan óvakodnám. Végre is jól irni meg a történetet csak egyféleképen lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak. A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság rovására szinezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetirásnál a költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay alkalmazza, Carlyle már – néha ugy látom – itt-ott túl árad a czélszerü mértéken.

Azonban mulhatatlanul szükséges, hogy a történetiró az ő nemzetének irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága, világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és kötelessége a történetirónak, hogy a gondolatok nyelvbeli megalakitásában s az események és tünetek leirásában nemzeti nyelvének minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van irva a történet: akkor a történt dolgoknak észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe, sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetirás lényege nem abból áll, hogy az én koromnak bennem élő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben független a rég mult idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik képtelen: akkor a történetirás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba a tévedésbe, melylyel a rég elmult korok történetét is saját korának szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának itélete szerint irja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy egyoldalulag, vagy irányzatosan. Igy pedig a teljes történeti igazságokat megállapitani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomoruan emlitem ezt, még mindig nincs megirva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó kisérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó iróra. Száz oka van e nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás még nincs kimeritve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság, az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy iróink, nagy államférfiaink, nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetiró lángelménk még nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó viszonyai, ugy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis érint. A részletes leirás és a példás megvilágitás hiányzik. A mű csaknem azért készült, hogy vezetése és utmutatása szerint az olvasó a benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja. Kerkapoly agya, olvasottsága s bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

– Mint a tudományok, ugy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja. Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát érzékitésében s ez általi egyeditésében a kivitel nehézségei s abbani járatlansága által föl ne tartassék. Ez nem is lehete máskép. A művészet világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét tökéletlennek s ugyanezért igaztalan létezésünek tekintette; olyannak, melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő; vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi; alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik ép ez által a külvalóság világáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalom egész jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakitott embervilággal meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesitve. Ezeket tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy irja le:

– A festészetben – legalább annak anyagi oldalát tekintve – előbbre mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag készitésében s igy erősek a szinezésben. Más oldalról ismét az állagosul s azért mintául tekintett természetnek s egyes tárgyainak utánzása nekik mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot forditván, benne nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és élénk szinekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak ugy nem értenek, mint az árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző festészetnek láttani csalódásra okvetlenül szüksége van, hogy a távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól:

– Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; – ha nem birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike, az utólérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így szólott Sunhoz: »ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek körülem a vadak s reszketnek örömükben.« A régiekről hiszik, hogy zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségére. – – – Egyébiránt önmaguk ugy tartják, hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósitani nem birják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom tekintetében csak kevéssé vannak idomitva s még kevésbé összhangra véve. Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentul a chinai nép elbeszélő, lyrai és szini költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy szól:

– A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményités nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számitottak s csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesitsék; – és sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

– Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek, azért érzelmi költeményeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily dalokat – és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben – tartalmaz a Si-king; tanusitva a lantos költészet ős régiségét.

Ime a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év előtti nyelvét, irásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is, kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és gondolatalakitó irásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus és mostani egyetemi tanár irói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai nyelve, hogy csak ezeket emlitsem, bizony ezekhez képest mintha irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy emlitett nagy iróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi jelentőségének részletei s minden irányu tényezői sokkal gazdagabbak és változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még szembeötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli, hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állitják, hogy Japán korszerü miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legujabb kori. Ennek az erős, hatalmas és mivelt birodalomnak mivelődése több ezer éves, különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg nem tür s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk. Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt birodalmaknak, Sziriának, Assziriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak állami, társadalmi s miveltségi történetét s egyuttal átvezetne a hellen világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről Kerkapoly. Magam is hallgattam.

»Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyuttal figyelmeztette is rá a magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű – mint már emlitettem – nem könnyü s nem népszerü olvasmány. Nem volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.

(Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. – Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. – Kerkapoly művének rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, ugy emlékszem: 1860-ban. A beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: »A világtörténelem s az emberiség fajkülönbségei.«

Nem nagy terjedelmü mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette. Sajátságos, igazán Kerkapoly-féle irásmód s tárgyai a legködösebb hegeli műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vajjon egy apától-anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete egységes-e? Vajjon a nagy emberfajok az egyénileg egységes emberiségből váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj soha se volt egy és egységes s már kezdettől fogva különböző volt s más meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal is buvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok, bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval csaknem egyidejü. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később Kerkapoly Pestre hivta s a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult, kedves ember volt, agglegény s csak ugy időtöltésként foglalkozott a nehezebb tudományos kérdésekkel. Ez időtájban, ugy 1859 körül, leforditott magyarra egy angol munkát, melynek irója nem nevezte meg magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor, fiatal koromban nekem is sok gyönyörüséget, de sok fejtörést is okozott. A munka czime: »A teremtés természettörténelmének nyomai«. Bizonyára jeles angol tudósnak s jeles irónak műve. Egykor érdeklődtem, ki ez a jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen másként állitja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén világ vallásos felfogása tanitja. Valószinüleg azért is maradt névtelen iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zuduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószinüleg itt született meg az az ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet, melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nemakarva mintegy erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem tartozik a kaukázi vagy árja fajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia, pedig bizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerü.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három osztály együtt – mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak aztán a történetirók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskirok, uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek, finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó, egymással rokon, de százfélekép nevezett tatárfajok és törzsek Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé háritottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi? Mandsuk vagy mongolok? Törökök vagy tatárok? Finnek vagy ugorok? Kik voltak a mi nagy őseink? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz? Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz?

Mert a »magyar« szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az embertudomány csarnokába besegithette volna. A hivatalos tudomány szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor. Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyitotta, hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy mi turániak vagyunk, tehát semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állitása, hogy a nagy emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangu. A fekete faj például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal? Kerkapoly maga is igy tudta, igy tanulta Berlinben.