Part 14

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjusága ma már biráló szemmel s biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az ifjuságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy kicsinyelje, vagy tán ki is gunyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leggyakoribb: a tanár gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi egyéniség!

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Az ilyen tanárt nem volna szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává lenni, a kiért az ifjuság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifju kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér semmit s tanitása még kevesebbet.

VI.

(Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. – Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész. – A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el. De alakját le akartam irni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

Ugy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó sulyos belső betegségbe esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alaku, kissé szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.

Még egy sulyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év végén s a következő év elején. E kettőn kivül egész életén át nem volt egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába – bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

– Megkisérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. Igy volt szokásban századok óta. A pápai főiskola hires tanárai a német, holland, angol, skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi tanfolyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul elsajátitsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán? Egész biztossággal nem tudom ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona. Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt akkor olcsóbb a hus, liszt, bor, ruhanemü, lakásbér, mint most. Ma legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az országban eszesebb és szemrevalóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyitja, hogy a tudásnak és gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves korából, melyet a pápai ifjuság »Tavasz« czimü évkönyvébe is Jókai, Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.

Ime a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szava, irása után tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését megvilágitani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifju óriási elmeerő, hajlama a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakitás nélkül pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoztatta gyermekeit. Ő maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat épiteni. Nem szeretett másnak bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyult a Tapolcza vizére s azontul is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóviz az udvaron keresztül s legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. Igy szokta meg kis leánykora óta. Igy volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. Igy legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak épitette. Maguk lakták édes anyjával az emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkü hazafi, egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is, földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét- vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az ugynevezett Koldus-telek dülőben. Ez ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve. Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti számitása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát. Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti föl vagy ejti le az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a vizesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérnemüit, apró kiadásait ő gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

– A mit az ember keres, rakja félre, gyüjtsön belőle tőke-vagyont. Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő tőke-vagyona hoz. Igy sohase lát szükséget és sohase kell összébb huzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az államtitkári és képviselői fizetésből megtakaritott tőkéjével együtt volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek, államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem szokás krónikát irni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák-párt legerősebb viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést, sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába huzódtak s onnan röpitették felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezü. Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző magánérdekei előmozditására használja föl. Palotákat épit. A szegény pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:

– Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák Ferencz, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

– Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van. Gyönge a világ, hallgat a hitvány lelkekre, rágalom támad. Pápai tanár miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

– Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az igazságot kedvelik: az elmult nagy ember életében sok szépséget és sok gyönyörüséget találnak.

De egyuttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátitotta a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most. Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégitse. Neki is feküdt kedvencz tanulmányának, a bölcsészetnek annyira, hogy a mikor Pápán tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek ugy beszéltek róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb? Debreczen-e, Sáros-Patak-e vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogy Kerkapoly fölött valakit elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vajjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly Berlinből?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött: magyar esze eltünt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német észszel élte itthon azontul világát. Mindenki tudja például, hogy gróf Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifju hazajön hosszu távollét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara, művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni, hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket, tulozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel, angollal, francziával s diadalmasan ránk bizonyitja, hogy mi kisebbek vagyunk, mint a német, angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagyjaival áll ily hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal, folyóvizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet általánositja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánositást befejezte s a tünet elméletét felállitotta: azontul minden tünetről, a mi rokontermészetü, konokul azt állitja, hogy az ő elméletének felel meg s azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az egyénisége?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifju volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét, mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifju ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifju lehet ekkor is. A katonai szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya megkezdését. Igy vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicczenése. Hiszen a tisztes kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkitja az élet nagy kötelességeinek teljesitésére a természet törvényei által megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen buzgósággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hóditásának virágzó korát élte. Az idegenből német földre szakadt magyar ifju rendszerint azt hitte, hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátitani, a magyar elme nem képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni gondviselés. Ugy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyü dolog. Valamikor én is nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszu időn át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam. Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek hódol, a melynek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem tud tökéletes művész lenni, ha a billentyük kellő mozgatását s ujjainak és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. Igy van az agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan elsajátittatni.

Pedig műszavai s hogy ugy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az időszaki sajtó is.

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt – ezuttal az okot nem fejtegetem – az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifju, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos légkörbe kerül?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már természeténél fogva. Német ifju társai pedig egyenesen tele beszélik a fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az, hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesitettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is, Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjü, tudós férfiu, a ki egykor egy-két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifju a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is irtak, mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek. Egyuttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi olvasgatni.

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifju német társainak. Azok mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?

A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek, rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.

Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.

De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát. Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német? Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő sajátitani könnyedén, ha akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta, a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni. A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifju körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte. Ő ugyan még mindig elsőrangu, de már néhány német is elsőrangu. Derék fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifju már csak a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjunak a külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősitette ezt Kerkapoly is, Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.

VII.

(Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. – A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete, zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve volt a további kötetekről?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, »Világtörténet« czimü könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év alatt irta. Irás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart irni s terve az volt, hogy valóban világtörténetet irjon az ó-koron és közép-koron át napjainkig.