Part 13

Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő árasztotta el papokkal és németekkel az országot. Minek nekünk annyi pap és annyi német? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajku csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először, hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt, maig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.

Ilyen nézetü embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.

De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta történeti igazságaival? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle goromba igazságokkal pellengérre állitani.

Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor szelleméből meritette.

Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetü.

Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből fejtegette. Azelőtt Kant filozófiája volt divatban. Annyira divatban, hogy a jó öreg, ugynevezett »vaskalapos« kálvinista papok és esperesek hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt 1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyülése választotta ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre választották, de egyuttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy Kerkapoly a hegeli bölcsészetet nem adhatja elő. Nevetett az ily felfogáson.

– Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.

Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek voltak az ő tudományát elfogadni.

Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár volt. A természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollegiumban a Képző Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyuttal érdemök szerint erkölcsi jutalomban részesitették. Egykor buzgó tagja voltam magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s együtt futotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel. Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori ifjainkon.

Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.

Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt. Egyuttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel, állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollegium egy kis tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak. Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és pomológiát. Ki-kivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg tanainak igazságát.

Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló, hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy Széchenyi. Szelleme sokban hasonlitott az övéhez. Sietett is Széchenyi őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.

Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugynevezett franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen az ő nézete győzött.

Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátitotta el Kerkapoly.

A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati élet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamit: legyen az szép és jó alaku. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.

A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segitségével minden gondolatot gyönyörü alakba önthessünk. Százszor magyarázta, százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként, mit jelent ez a szó magyarban: »világ« s mit jelent a »világtalan«. A földkerekség összes népeinek lelke – ugymond – nem volt képes ily fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.

Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanitásokat. Meg is maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, irásmódja nem volt szép s legkevésbbé vonzó.

Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visszatérek.

De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly csaknem egészen Tarczytól sajátitotta el.

Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének megvilágitására.

Azt mondja:

– Van a természet világában vizesés s van az embervilágban divatkórság. A vizesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot épit a vizesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig időnként megváltoztatja a ruhának a szinét és szabását s gazdaggá lesz belőle.

Ime, Tarczy előadási modora.

Magyar tudása volt neki is.

Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállitotta a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s ha akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten hirdette az ifjak előtt.

Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány definitioi és terminologiái mit mondanak: ezzel azután nem törődött.

Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni. Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanitvány. A tanitvány utóbb nagyon fölülmulta mesterét. Nem ritka eset.

V.

(Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy jogtudós. – A magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a tanuló ifjuság ideálja.)

Volt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkivüli embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén: Stettner-Zádor György; fiatal korában irói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta: biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor onnan elköltözött.

Ki volt hát ez a Zádor?

Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és birói működésének története meg van-e irva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt. Ugy rémlik előttem, még a mult század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.

Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláig tartott köztük ez a fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő, azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hű barátjának gyermekeire is árasztotta. Ugy rémlik előttem, mintha Zádor hozta volna Vörösmartyt is Deák barátságába.

Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem volt kis ember.

Bizony Zádor nem volt kis ember.

Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.

Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s nemzetségének több tagját jól ismertem.

Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az irodalomból pedig 1830 körül megélni nem lehetett. A magyar magánjogot és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most. Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesuri hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei, városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal, mint most.

Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tizparancsolat, a hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és szabatos, mint az ő jogi tudása.

Éles elméjü, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:

– Kérdezzük meg Zádort!

Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt előtte föltétlenül mindenki.

Az 1832-iki országgyülés fölállitotta a választott osztoztató biróságot. Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni. Iróra, biróra, prókátorra bizták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, biráskodnak, pörlekednek, ha még meg nem haltak.

Hát az ilyenek számára találta ki az országgyülés a választott biróságot. Válasszák az örökösök maguk a birót. Az a biró döntsön egy nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.

Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, minden képtelen, veszett örökösödési ügyben Zádort választották birósági elnökül. A mikor már karddal, puskával, vasvillával mentek az osztozkodók egymásnak s keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:

– Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?

Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.

– Nini! Azt bizony nem cselekedtük!

Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.

Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, itéletében s jogi tudásában.

A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy sárospataki jogtanár volt a mult század elején. Latin nyelven irta nagy munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapitotta meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey, Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segitsége se tudta megmenteni s a maga nemes egyszerü mivoltában fejleszteni. A Bach- és Schmerling-kor biróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztitották el a szép jogi magyar nyelvet.

Én Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.

Deákot ne számitsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlitani. Az adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.

Zádort a maga egyszerü, szerény pápai tanárságában az ország alig ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg veszprémvármegyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nemzetség korábbi neve – mint emlitettem már – Stettner és Stettner-Zádor.

Azonban jól ismerte őt Deák már ifjukora óta. S nem csinált titkot belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü emberének tartotta. A mult század negyvenes évei óta azért Deák figyelme és barátsága intézte Zádor köztiszti pályafutását.

Az 1840-iki országgyülés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi, csődügyi, fuvarozási, szállitási törvényeket. A nemzet nagyon félt különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:

– Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.

Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.

Igy lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor utjából minden akadályt elháritott s igy ő csakhamar birói tisztének élhetett. Ez időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.

A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli veszteségekre gondolt s a sulyos szenvedések közepett alig jutott eszébe, vajjon mi történik, mi történjék jogéletével?

Az ősiség megszünt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se a birtokjogokról. Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog? Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.

Megszünt az urbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye hatósága. Ezzel ezer sulyos kérdés várt azonnal való becsületes megoldást. Vajjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vajjon miből álljon a jobbágytelek? Mik legyenek járulékai? Miként különitsék el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi tekinthető volt urbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal, takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal? Milliók anyagi jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák intézkedés.

A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.

A nemzet bölcsei és vezérei eltüntek. Ki a csatatéreken aluszsza örök álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.

Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá lett ásva.

Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.

Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy német tudomány ma is jobban ismeri a Róka-szigeteket, mint Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.

A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány és állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése mindenek fölött való.

Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű barátjának, Vörösmartynak, minden keserüségét átérezte.

„Teremt-e Isten több magyart, Mig a világ, mig napja tart, Ha mink is elfogyánk?“

S nem kell-e elfogynunk, nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő vegye a kezébe.

Igy került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. Igy készitette az ősiségi rendeletet, a melyben nagy bölcseséggel választotta el egymástól azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a mult emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fenmaradásunk s jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyülés ősiségi törvényének igy lett ő voltaképen igazi végrehajtója.

Igy lett ő óriási tényező abban is, hogy az urbéri birtokviszonyok rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.

Igy lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomoru dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló munkálata a magyar nyelv és irásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi intézményekké!

Birói tekintélye föltétlen volt Bécsben is. Minden itéletmondása döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő alapitotta meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s beszélgetés közben azt mondta neki:

– Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami Zádor György nevü magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja volt Zádor már ifjukora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban, mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

– Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné valamennyit?

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására erős figyelésü ifjunál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollegiumi tanfolyamot elvégezte, Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patvaristának, jurátusnak. Odavaló volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, ugy rémlik előttem, ugy hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak táblabirája volt vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett. A lehetőség szoros határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett. Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Veszprémvármegyében üsse föl sátorát. Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok, támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hirneves követ és alispán. Ott kell megtelepednie vagy Zala-Egerszegen, a vármegye kormányzó székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörü fehér arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakál, egyenesen tartott fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése, mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifju, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is komolyan mondják: nagyreményü.

Sikerültebb ifju kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg vele, ezelőtt ötvenhárom évvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember mintaképét, a görög kor remek világának képzeletizgató nagy alakjait, Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Perikleszt és Demosztheneszt. Mindig Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk! Ilyennek kell lenni minden ifjunak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már korán dagasztja a nemes nagyravágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy irnok, tanitó, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifju, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrinyi Miklósig meg nem áll. Ha költő: tulszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál, lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifju vágyai, sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkü, nagyratörő serdülő ifju ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan vágyait.

De bármire törekedjék az ifju, bármily nagy és ragyogó pályát lásson maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is oly derék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék, mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjuságnak. Félelem és tisztelet környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.