Part 16

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös, oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellemösszesség oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehetetlen. Soha meg nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen a nagy fajok egyéniségének korlátai áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly közelről ez a kérdés.

A bökkenő az, hogy a magyar faj ugy testileg, mint lelkileg s ugy az erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A szine is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult. Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs. Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden, tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakitásra ép oly alkalmas, mint az ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen megőrizte.

Igaz-e ez?

Igaz. Épen ezt bizonyitja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi egyuttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát leforditani nem lehet. Pedig le kellene, mert – mint emlitettem már – Hegel vad bölcseleti nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt ujabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának korlátait és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni. Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus szinművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kivül valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; – olyan emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös műveltségének rettenetes hatalmával ugy elverte az oroszt, a fehér faj legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok, hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat elkülönitő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve eszébe jut.

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyujtani van már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia adta ki 1860-iki Értesitőjében. Ő nevezi itt először Kerkapolyt Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is látott napvilágot. Ennek czime: »Protestáns Egyházalkotmány tekintettel történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyuttal közéleti s politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok egyházi alkotmánya egyuttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része. Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s egyuttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak. A római egyház férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak ugy fölriadtak, mint maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátoritottak, sajtóban és köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerü kálvinista és lutheránus egyházi gyülésekre. Meg kell védelmezni a protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezhessük a nemzet szabadságát. Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vajjon le lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyülésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam. Akkor már állott az Uj-kollégium s annak diszterme volt a gyülés helye. Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a hallgató közönség nagy része. Ime alkotmányos gyülekezés, tanácskozás, határozás! A milyen volt valamikor az országgyülés, a milyenek voltak a vármegyék régi gyülései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek, mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház hagyományaiból ismerhettük s ime, most ujra föltámadtak. Föl kell támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyülést. Nagy Mihály a püspök, erős fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől félnie.

– Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója, szegény magyar népünk megrendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk, hozzád fohászkodunk!

Igy kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. Igy folytatta:

– Bizunk mi előljáróinkban, bizunk mi biráinkban s mindazokban, a kik hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

Igy kezdődött a gyülés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állásu előljáró az egyházban, igaz jó hazafi, többször képviselő, a nagy viharok ott zugtak el feje körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

– Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz, apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket, tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hüséges jobbágyai s várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnay Rudolf, mint a bika. Zalai birtokos, a magyar nyelv lángeszű buvára, Kerkapolynak egykori benső barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek, férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakál, vastag fekete bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

– Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem könyörgök. Semmiféle császárnak-királynak jobbágya nem vagyok, csak istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk ugy, mint őseink s ha kell: verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület közgyülésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

Igy tört meg a jég. Igy kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas erődeit. Se gyors, se könnyü nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tünődő elmék ezer kérdést vetettek fel. Mi is hát a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké? Miben egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a lutheránusokétól? Melyik jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyitották, hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Révész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s Deák Ferencznek a pragmatica sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke, legtudósabb embereink s legjelesebb iróink és szónokaink egyike, vezette nagy tekintélyével és sulyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna megujhodnia s a korszerü viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett. Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elején:

– Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amaz alkotmánynak és kormányzatnak nyugodni kell. Igy történt velem is. Ez okozá, hogy Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre forditsam munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén fölismerhetők.

– Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

Ime, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki, hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentul a közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét, egész életét.

Pedig hát nem ugy lett.

Ime, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti buvárkodás terét s áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat eredménye ugyan »Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer félbenhagyta valamely nagy művét: annak folytatására nem is tért vissza többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.

(Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. – Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként kezdődjék az észtan?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon kivül arra forditotta, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el ugy, a mint azokat ezentul ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar tudományos irodalom számára czélszerünek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A könyv czime: »Tiszta Észtan«. Első része az »Ismerettan«, vagyis a metafizika. Második része a »Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat is s azért nem volt okom Kerkapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj könyve ujság volt előttem.

És még se volt ujság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. Igy voltam én is Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint inkább alakja, szava, nyelve, gondolatalakitási módszere kötötte le figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly egyszerü összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerü elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid vidámság s hogy ugy mondjam, jószivü pajzánság adta meg az igazi szint, habár elbeszélésének tárgya szomoru volt is.

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátitottam valamit s ez utóbb átszivárgott irásmódomba is. Igaz azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyurtam, simitottam a mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam, akár nem: iróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok birkózni, ugy a hogy. Ugy veszem észre magam példájából is, másokéból is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset is tudott irni, tudta már a versirás szabályait, bizony a magasból nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó! Hát én ne lehetnék olyan legény, mint a poéta? Hát ne lehetnék én még különb legény is?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

„Elszegődtem Tarnóczára bojtárnak, Jó legelője van ott a birkának.“

Vagy pedig:

„Czifra szüröm Veszperémben vettem, Érte harmincz forintot fizettem.“

Ime, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint én?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a Grófút jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szürben jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesztuszt, daktiluszt, khórjámbuszt, hekszamétert, pentamétert s a többi pogány istenséget névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek-hónapok éjjeli-nappali munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze tudtam furni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell lenni a hosszu szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután a magyar szavakat ugy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csuffá lesz vele.

Hetekig eltünődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

„Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére?“

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem ugy volna jó és szép, ha igy irna:

„Hol van a hon, melynek szent földére Győzelemben csorga Árpád vére?“

Igy lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a versalaknak is összehangozása, egybeillése.

Igy gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e szavaiban:

„Megbűnhödte már e nép A multat s jövendőt.“

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly sokszor elárulták s örökké vesztére törtek? Vagy bűne az, hogy kisebb faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerü szerencsétlenség?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tünődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egész esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak ugy omlott tollam alól mindenféle kötött és kötetlen, ugynevezett költői munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki. Volt ugyan köztük nehány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát szerencsére nem ugy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni: kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes madárhangja, itt a szelelő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és melegség, – itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne nem egyszer. Nem itélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik magyar emberhez.

Itt most már kissé filozófálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros mivelt köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki mondását. Előkelő urnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

Igy szól a mondás:

»A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső, melynek belseje van.«

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerü is s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi elméjének tetszett ugy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról. Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak, a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a dolgok, ugy, a mint önmagukban vagynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem sikerül, kölcsönösen átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat. Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét, hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában, ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a »valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi, az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges, se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint valóban más, hanem csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.