Part 4

Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel megszaporodott.

Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.

Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.

Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is irtak.

Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést, lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több, aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.

A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.

Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert; aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a vevőket a házától.

Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja, hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“

Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég Sárándon megfogtak.

Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.

Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét fölforgatta.

Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.

A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen eltünt.

Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért. Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem nyughatik a szegény megboldogult?

Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a ládára mutatott.

Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.

A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.

Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony; s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka, hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.

A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:

„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a kisértet eltünt.

Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki vissza itélte.

Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve, hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.

Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.

A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte, hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.

A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott a nyomán minden edény a konyhában.

De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját megvegye rajta.

Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét; utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500 forintot.

De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“ a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül hegyre.

Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.

A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet illő tisztességgel fogadhassa.

És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti; másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.

De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.

A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.

Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut meg a gyöpről.

Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már maga kitalálja az – ötödiket.

Garabonczások.

Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az; mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.

Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni, vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat születhetett az ilyen házasságból.

Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.

Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.

Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup födélnek való szalma se maradt a környéken.

A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot. Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“

Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson [1] lovagolva. Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“ a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.

Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a dolog iránt.

Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból, ott kész a jégeső.

Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy háznál nem kapott alamizsnát.

Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.

Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.

Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.

Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.

Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.

Táltosok vagy váltottak.

E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.

A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg ágyában saját porontyával kicserélte.

Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.

S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.

Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek adnak.

Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.

Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a bölcsőbe.

Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán gondozás hiányában el is vész.

Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!

Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.

A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait. Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik; elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.

Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!

Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom, butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a bünnek fiává válik.

Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés elhanyagolása az oka.

Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett hiánya nevelte haramiává.

– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált, vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak az volt: te váltott!

Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.

Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.

Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se esett jól.

Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán kibékitette szerencsétlenségemmel.

Haza tértem.

Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét; azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!

Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok helyett a vasvillával fordult felém.

– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj ki a portámról; vissza a honnét jöttél!

Ez volt a fogadj isten.

Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba, vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el; egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim előtt.

Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon megszolgáltam!

A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet meghalnia!

Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony „váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.

De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti a fokhagyma szagot.

Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.

Lidérczek.

Ezek se utolsó legények a babona-világban; csak alakra különböznek itt-ott, de másképen mindenütt egy a tulajdonságuk.

A babona szerint a lidércz is rosz szellemek szolgája, vagy maga a gonosz; aki többféle formában van bajára azoknak, akik benne hisznek.

Szokott alakja e lidércznek a bolygó tűz; az a kis kékes lángnyelvecske, mely mocsáros vidékeken s ott, hol a földbe temetett állati testek vagy növényanyagok rothadnak, szokott éjjelenkint föllobbanni.

A természet törvénye szerint a rothadó testekből oly könynyü gáznem fejlődik, mely a föld likacsain fölszabadulva, a friss levegőbe jutásakor föllobban és kékes lángocskában elég.

Ily gázféle levegő fölszabadulását megfigyelheti akárki egy poshadt tóparton; amint a poshadt tófenékről ily gázhólyagocskák szabadulnak föl s a viz szinén mint apró buborékok elpattannak; vagyis a viz tükréből fölnyomot kis buborék vékony, átlátszó falait áttörve, e levegőre szabadulnak.

De a babonás ember ezt a magyarázatot el nem fogadja, mert igy ismét egy kedvencz babona alakja semmisülne meg, amiket pedig az ő erős képzelődő tehetsége, olyan kedvtelve alkot össze a semmiből.

A babonás ember nem engedi az ő lidérczét; aki kékes láng alakjában, mint a pásztor tűz világit a mezőn, s ha aztán valami utas-ember utána indul; tovább tovább halad előtte, mig szépen belecsalja a szegény utast valami mocsárba, vagy a temetőbe…

Pedig ezzel a borzasztó lidérczczel csak ott vagyunk, ahogy az előbb leirtam; mert hiszen a lassú lobogással elégő gáz épen csakis a mocsáros helyeken fejlődik, vagy oly helyen, ahol valami állati test rothad. Már pedig legtöbb rothad a temetőben. Igy bizon nem sok csalást visz véghez az a kis lángocska; mert aki ismeri a természetét s utána megy, úgyis el lehet készülve rá, hogy valami mocsárhoz vagy a temetőbe jut.

Ami azt illeti, hogy az a félelmes lidércz a hozzá közeledő elől mindig tovább ballag, az merő képzelődés. Könynyü voltánál fogva a legkisebb levegőmozgás is vonagló lobogásba hozza; igy igen könynyen tovább tovább lebegésnek nézheti annak lobogását, az olyan ember, aki benne az éjjeli sötétség s az egyedüllét hatása alatt, már úgyis valami különös dolgot lát.

Különben éjjel épen nem biztos az ember látása s még egy valóságos pásztortüzet is sokkal közelebb képzel az ember, mint valóban van; s ha közelebb közelebb megy felé; a látási csalódás folytán szinte hajlandó az ember elhinni, hogy az imént már közelebb látta a tüzet. Még egy kis képzelődés ehhez, s az ember könynyen rámondja azt is, hogy talán a tűz távozott előle.

Gyakran a lángocskának még egyszerűbb magyarázata is van, ami kitünik egy rövidke történetből.

A szobotai pap, két barátjával egy vadászatról tért haza s midőn a faluhoz közelebb értek, már az idő egészen rájuk sötétedett. Épen a temető mellett mentek el, midőn egyikük észrevette, hogy a keritésen belül valami halvány láng lobog.

Találgatták, mi az? Egyikük bolygó tűznek mondta; másikuk nem akarta hinni, mert a bolygó tűz igen rövid ideig tart s hamar ellobban. De mert az bántotta őket, a bizonytalanság, bementek a temetőbe s ime sirásókat találtak ott, akik lámpás világa mellett dolgoztak.

Sokszor pedig a szent János bogarat is bolygó tűznek nézi az ember. Ez este szép kékes fénynyel világitó kis bogaracskák, ha sok van egy rakáson, olyan világosságot terjesztenek, hogy az ember, egy kicsit távolabbról valóságos lángocskának látja azt.

Legyen azonban a bolygó tűz, akár a földből kifejlődő és a levegőn ellobbanó gáz; vagy legyen a csalódás és káprázat tüneménye, vagy akár szent János bogárka világa; és nevezze azt a nép a maga szép nyelvén bolygó tűznek, vagy akár lidércznek, anynyi bizonyos, hogy a természet e kedves és különös játékához, az ördögöknek, vagy rosz szellemeknek épen semmi köze.

De a babonás nép nemcsak e tüzet nevezi lidércznek; s miután már egyáltalán nem akar abból engedni, hogy az ilyen lidérczféle valóságos rosz szellem; tehát azt tartja, hogy a lidércz más alakban is szokta jó magát mutogatni; különösen pedig olyan tyúk képében, amelyik kotlik is és kukurikol is.

A kukurikoló tyúkot nagy csapásnak tartja a babona a háznál, s az ilyen természetellenes állatocskát lidércznek nevezi. A babonás tudomány szerint az ilyen tyúkkakas a jércze első tojásából, vagy az oly idétlen és nyomorék tojásból kel ki, amilyen elvétve akad a tyúktojások közt is. Azért a formátlan és különösen az első tojást eltöri a babonás nénémasszony, nehogy lidércz keljen ki belőle.

A satnyára maradt apró jószágot is gyanús szemmel nézik, s az ilyen szörnyet, mint a melybe lidércz vette magát, úgy a kukorikuló tyúkot is ki szokta a babonás ember végezni.

A kivégzésnek is babonás a tempója. A tyúk fejét a pitvar küszöbre fektetik s egy baltával elvágják a szörnyeteg nyakát; s ha a fej kifelé ugrik az udvarra, akkor, se baj! – ha azonban befelé ugrik, akkor veszedelmet jósolnak belőle, akkor tűz lesz a háznál.

De ha ezt a bolondos dolgot mai napság titokban el el követi is, egy-egy öreg anyó; azért olyan bolond dolog még sem esik meg nálunk, mint ami megtörtént Németországban ezelőtt százhetven esztendővel. Ahol egy kukorikuló tyúkot, valóságos bírák itéltek el mint boszorkányt; hóhér kézzel a nagy piaczon lenyakaztatták, aztán testét máglyán elégették.