Part 5

Az utóbbi időben, hogy nálunk a cochinchinai apró jószág meghonosult; szintén nagy híre futott, hogy azoknak a szárnya alatt szintén lidércz van. Azért is ád szebb tojást és nevel nagyobb fiakat; mert az ördög kegyelmében áll.

A lidérczes hirű tyúkok azonban csakhamar kedvenczei lettek a jó gazdaasszonyoknak; s bizon egyik se bánta azon ördöngős szokásukat, hogy két akkora húsura nevelkedtek, mint a régi törpe tyúkfaj. S miután a gazdasszony azt látja, hogy csak oly természetesen szaporít; mint a többi isten teremtett apró majorság; most már jót bir nevetni a balga hit fölött, mely minden ismeretlen dologra olyan könynyen rá ken valami babonás históriát.

A cochinchinai tyúkok tehát mai napság már nem lidércz szárnyaljuak; és bizonynyal igy veszne ki a kukorikuló tyúk rosz hire is, ha az ember meggondolná, hogy a természetnek nem csak az emberen van néha megjátszódása, hanem az állatokon is. És a természet játékában se a tyúkoknál, se a nyomorék tojásoknál se a bolygó tűznél, bizon épen semmi babonás dolog nincsen.

Utonjárók.

Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal, sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot adni, aki kigondolta őket.

Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép „sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt, és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki, mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal valaki.

Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.

Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.

Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent István-napi bucsún.

A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s csak nappal kel ki a sírjából.

Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.

A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.

Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen vissza-út csinálva.

Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.

A sárkányok.

Ez a nem létező szörnyeteg mai napság már kevés kárt okoz; de hajdanában sok történetet tudott róla már a kis gyerek is. Ma már csak a mesében fordul elő.

Valaha a sárkánykígyó; különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot mívelt – úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga; mig mind a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a herczegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta ha egy sárkány valami vidékre; egy hegyi barlangba, vagy kútba vette magát; bezzeg csinált ott galibát. Legelőször is kiitta a kútból a vizet, még pedig nemcsak egyből, de az egész környék valamenynyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne essék az eső.

Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok, sok leányt lebocsájtottak neki a kútba, s épen már az utolsóra került a sor, akkor rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy megöli a sárkányt.

Egy szóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek; még pedig anynyira élénken, hogy utoljára egyik másik gyerekeszű anyóka maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.

Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken, mint ezt már az aszály leirásánál is emlitettük, – egy leányt leereszteni a kútba, hogy megeredjen az eső.

A sárkányt egy nagy kigyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába, két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a nyilása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van rajzolva a sárkány, amint szent György lovag a lovával letapossa s lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.

A szent képen azonban a sárkány a bünt jelenti, a melyet szent György oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; – de aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével és kezébe veszi az erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.

Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem létezett griffmadár sem; hanem igen is voltak ily forma szörnyetegek sok ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája volt, – mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengerviz zajongott.

Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vad állatoknál sokkal nagyobbak és iszonyúabbak; a mammúth, az ős elefánt, a kígyó alakú szárnyas szörnyetegek; amiknek csontvázait mai napság kútásás, építés, vagy vizlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások; s amilyeneket muzeumokba kiállitva látunk.

Természtes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt ellenük védő fegyverük; rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiura hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen szörnyetegeket már nem láttak, – borzasztó hirük után, két-három ismert szörnyetegből, összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.

És azok borzasztó hire után készült az a sok szörnyű mese, e rémséges állatok viselt dolgairól.

A sárkányról tulajdonképen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni; mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vizmegivó, se hétfejű sárkánynyal el nem lehet bolondítani; s igy a mai napság még nagyban viruló babona se birja a sárkány lételét elhitetni: de megismertettem e képzelt szörnyeteget azért; mert épen egy félesztendő előtt irták az ujságok, hogy egy felső megyei faluban sárkányt láttak; s a szörnyeteg a hegy oldalában levő üregbe vette magát.

Egy vén asszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki, haragosan föl s alá hajlongálva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik végével lenyult a földre; a másikkal bele kapaszkodott az ég felhőibe s úgy lóbbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen lecsapott a földre; ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá s morogva beszaladt a hegy nyilásába.

Persze megrémült a falu erre a hirre, és a hegynyilás felé senki se mert járni, mert a vén asszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a – szörnyeteg morgását szintén hallotta.

Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; mig végre a tanács elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is, minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a határból kergetni.

Föl is mentek a hegy nyilásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy – borzas vadmacska.

Egy öreg babonás asszony tehát még mai napság is várat tudott csinálni s egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az ebből született – vadmacskától.

A kincsőrző lelkek.

Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök, egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében pazarolják el.

S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.

Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi társadalomra nézve.

S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben, vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor véletlenül napvilágra kerül.

Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak; százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre, hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak; s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset az ember kezébe.

A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna, akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és törvények szerint űzik.

Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog – mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden ezeredik birja rendesen elvégezni.

Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna, aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik unokáján végezve, egyetlen ember.

S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet vele menteni.

Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a munka.

Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja, hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.

Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon; amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen volt a társaságban.“

Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok pénzt adjon.

Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert, aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?

– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet. Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam, s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.

Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet, aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt, azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve, amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.

Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez a rongyos szűr az eredménye.

Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.

Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben, földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap, és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban, a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába foglaltatott.“

A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre, papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa is jóvá hagyta!

Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét, hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták; de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.

De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.

Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán okulás legyen az ára!

A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.

A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet; különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik. Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják. Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.

Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.

Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is tudja.

A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.

Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos imádkozás és gyónással kezdődik.

Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai barátoknál mind a hét meg is gyónt.

Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a – pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a saját mesterét.

A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.

A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána, szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.

A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van megirva.

Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában, kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban, amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső kompániával.

A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.

Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt misét szolgáltasson!

Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen, hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a szegény barátkolostornak ad.

Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust, vagy is kört kell rajzolni:

Terophile cirkulusa.

Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz, hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is, bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus, zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és dolgozzál.“

Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög =abc= három betűje az =A= (Alpha), =Ó= (Ómega), =T= (Theta), de maga az egész =a b c= is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.

Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A =T= betű pedig úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is üresen ne maradjon.

Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet, elejétől végig.

Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis pénzmagért.

Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom, melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél vala“.