Part 3

Mindezen elmondott igazságok daczára is lesz azért elég atyánkfia, aki a cholerát továbbra is a boszorkányok átkának fogja tartani s lesz olyan is, aki látott, s ezután is fog látni uton fetrengő meztelen cholera-gyereket; meg faágon ülő szörnyeteget; talán még olyan is lesz, aki egy jó oldal szalonnáért beszél is az ilyen szörnyeteggel s egy másik oldal szalonnáért, el is mondja, hogy mit beszélt vele. Lehet bizon elég, hanem mi nem várhatunk addig, mig minden babonás embernek megjő az esze; a mondott szóból értsen, aki értelmes; nekünk mennünk kell odább, meg kell ismernünk egy második bajt, amit a babonások szintén a boszorkányok munkájának tartanak.

Állatjárványok.

Szükségtelen a jó gazda ember előtt hoszszasan fejtegetnem, hogy mi az a lépfene, és a keleti marhavész, mely Egyptomi csapások, házi állatait évenkint, vagy legalább időnkint megszokták tizedelni.

Azzal bizon az okos gazda tisztában van, hogy e bajokhoz semmi köze a boszorkánynak.

Hogy a lépfenét, vértályogot megkapja a szarvasmarha, ha folyton pocsolyavizet iszik, melynek rothadó részecskéi valóságos méreg a szegény jószágnak. Az olyan csordás, vagy lelkiismeretlen cseléd; vagy mondjuk a gondatlan gazda, aki restelli a vályút fris kútvizzel teli merni, azt szokta mondani, hogy jobbat iszik a jószág a tóvizből; mint a vályúból.

Pedig a jó gazda nagyon jól tudja, hogy bizon némelyik jószág finyásabb mint az ember s még a kútakban is válogatós. Azért láthatunk a magyar alföldön annyi kopoja kútat; amit a nép pusztulóra hagyott; s az égnek meredő, ostorfátlan ágas már messziről beszéli, az ilyen nyelvet jól értő gazdának, hogy azt a kútat „nem kivánta a jószág!“

Egyszóval az állatjárványoknak épen ugy meg van a maga természetes oka, mint az emberi betegségeknek; s az állatvilág leggyilkolóbb pusztitója a „keleti marhavész“, mely a közlekedés által egész szomszédos országokon át dühöng, maga elég gondot ád a jó gazdának, hogy a bajnak orvosságát csak ahhoz értő, tanult állatorvosoknál keresse. A babonás ember azonban sokkal könnyebb dolognak tartja, ha boszorkányos kúrához folyamodik.

Akárhány faluban ugy gyógyitja valami vándorló világcsaló az állatbetegségeket; hogy a nép figyelmét valami boszorkányra irányozza. Talán van ilyen a környéken; vagy talán meghalt már; szóval olyan boszorkány van a dologban, aki nagyon haragudhatik a falura.

Persze ilyet könnyű találni valamelyik elhunyt öreg emberben, aki talán életében kuruzsló volt; az bizon könnyen beválik szükségből a babonás népnél – boszorkánynak.

Az utolsó járvány alatt volt ilyen boszorkány-kúra elég.

Kiásták a boszorkánynak állitott halottat s megforditották a koporsójában. Ha ez nem használt, kiforditották az ingét s ugy adták rá. – Ha ez se volt elég, lenyakazták egy ásóval. Végre aztán, ha a marhavész el nem állt; kivették a halottnak a szívét; négyfelé vágták s a falu végén elégették s az égetett szívdarab füstje alatt hajtották a csordát a faluba.

Természetesen erre a babonás kúrára nem szokott elállani az állathullás; hanem ez a csoda-doktort nem hozza zavarba; egyszerűen ráfogja, hogy nem találták el az igazi boszorkányt. Mert a babonás embert még akkor se lehet ám megokosítani, ha fonákul üt ki a mesterség; s inkább keres kibúvó ajtót, csak hogy a babonás hitről le ne kelljen mondania.

Ma napság hála isten, még is csak ritkul ennek a babonás hitnek a magja, s miután minden ember csak holtig él, apránként kivesz az olyan csoda-doktorok fajtája, akik a marhavészt, ilyen embertelen módon gyógyitják.

A boszorkányos bajok között nagyon ismerős a babonás nép előtt a:

Rontás.

Ez pedig tulajdonképen nem azért ismerős, mintha a nép tudná, hogy hányadán van vele; hanem azért; mert épen az ismeretlen betegségekre szokás ezt az általános nevet ráhúzni. Amiről senki se tudja, hogy miféle baj, arra azt szokás mondani, hogy rontás. Leginkább pedig a fekélyes, undoritó és ragályos betegségekre használja a nép e szót.

A babona szerint már maga a baj is babonás módon támad; ha valaki egy elvetett diót vagy almát fölvesz és megeszik; ha az útra öntött ételmaradékba, egy gombolyag összekúszált czérnába bele lép. Az ilyen elvetett dolgokat átokkal szórja el az ember haragosa s aki véletlenül bele botlik, azt fogja meg az átok. Testét undoritó sebek lepik el, aminek orvos, nem birja orvosságát.

Igy burkolja be a babona a kicsapongó, élettel szerzett rút betegségeket egy teljesen természet fölötti burokba; hogy akit saját mértékletlensége megvert, – ne legyen kénytelen pirulni. Egy elvetett almára, dióra, vagy ételmaradékra s az ahhoz kötött átokra fogja azt, amit kicsapongása és bűnös élete által maga szerzett magának.

Igen is megvan az ilyen ember romolva, de nem rontva; vagy ha rontva van is, csak a maga bűne rontotta meg.

A legveszélyesebb betegség az olyan, melyet az embernek szégyenelnie kell; mert aki belé esett a bajba, – orvost keresni átall; s inkább folyamodik kuruzslókhoz, hogy a bajt, amit a boszorkányra fog, boszorkány-kuruzslással gyógyitsa.

Ez a gyógyitás pedig bűnösebb a hét halálos bűn elkövetésénél; mert az elhanyagolt betegség megmérgezi a vért; s az átplántálódik ivadékról-ivadékra. A szegény kis ártatlan nyomorék szülöttek, megátkozhatják szerencsétlen életüket, azon rontás miatt, melyet szüleik rosz élettel szereztek maguknak s adtak ivadékaiknak átkozott örökül.

Nem a boszorkány átka ez a baj, hanem az erkölcstelen élet átka; melyet az isten és a természet a gyermekekben büntet meg. Nem is a kuruzsló nő ment meg attól, hanem megment a becsületes, mérsékletes, erkölcsös élet. Ami – hála istennek népünknél még nem veszett ki egészen.

Az aszály.

Eléggé ismert csapás ez országunkon. Az ember az ujján számithatja, hogy ekkor is volt, akkor is volt, most alig egy pár esztendeje is volt olyan országos szárazság, hogy a szegény ember a vetőmagot is kölcsön kérte, s aratás után a kenyérnek valót is hitelbe kellett vennie.

Gyakori látogatás ez rajtunk a mostoha természettől!

Az ám a boszorkánytól! mondja erre egyik-másik atyánkfia.

Hanem ez az atyánkfia várjon sorára; egyszerre csak egyikünk beszélhet s miután a garast én tettem be előbb; én hát még egyszer azt mondom, hogy bizon bizon a száraz meg vizes; a szűk, meg a bő esztendő; a napos, borult, szeles, ködös, rosz és jó idő; igen is mind csak a természet dolga.

A hatalmas nagy természeté, amelyik télen a pihenő földet hótakaróval beboritja; tavaszszal az alvó magot csirába, a kopár ágat könynyező, duzzadó rügybe hajtja; kicsalja a füvet a földből langy meleggel s kipattantja a meghasadt rügyet virággá; mely nyáron megérleli a gabonát és őszszel ideadja valamenynyi gyümölcsét. Ad esőt, száritó szelet és meleget; áldást oszt minden ébredő reggel s jó reményt hágy minden alkonyattal.

Ez a jó anyatermészet.

De ez az anyatermészet néha mostoha is tud lenni.

Mikor a tél beköszönt zord szeleivel, száraz fagyával; s a csonttá dermesztett föld alatt befagy a csira a jó reménynyel bevetett őszi magba; s ha nagy időnkint lehull egy-két pehely hó, az is csak arra van, hogy legyen a viharnak mit a szegény ember szeme közé szórni. Tavaszszal aztán megnyilnak a felhők csatornái, s a szakadó negyvennapos eső kiáztatja azt a kevés magot is, amit a tél fagya megkimélt, s a folytonos eső, a föld árjával egyesülve elfoglalja azt a területet, amit izzadtsággal munkált meg a szántóvető; sást, meg gazt terem az ugar; s a tiszta búzaföldön vadkácsa meg batla költ. A nyár aztán beteszi az ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést hágy itt a távozó alkony.

Ilyen a mostoha anyatermészet.

Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.

Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.

Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is ellát.

A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.

Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen jelensége, milyen következésekre jogosit.

Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv, csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.

A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.

De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.

Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.

Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek csatornái.

Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.

Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, – nagyon kevésnek van kedve.

Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.

Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul, hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.

Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.

Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül buján reng a magtermő kalász.

És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország, megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.

Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt, vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.

Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.

Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről, akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a kezeszenynyét.

Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat, leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot; s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.

A kisértetek.

A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet; vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.

A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni, rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.

Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba, kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek, csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat, jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek, mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.

A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza, vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak törvényeik, hogy azokat megtartsák.

A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“

Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy ilyen izével.

Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló, fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.

Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot megtámasztani.

Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és beteges képzelődés az édes apja.

Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár, mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan; önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja, mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen semmit se lát.

Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között, vagy temető mellett.

Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező alakok képzelt látása.

Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.

Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak; szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból? Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.

Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék, vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.

Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.

Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se tagadom.

Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.

Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.

Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt bocsássuk előre.

Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy bozontos fekete kutya „kisért“.

Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól tökéletesen láttam, hogy velem van baja.

Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem keresve többé a nagy piacz téren az útat.

A kutya utánam rendületlenül.

Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult s nyomon üldözött.

Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám. Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt; megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.

Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra; összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni kezdtem.

Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem, hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem együtt esett le a keritésről az udvarba.

Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.

Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“. S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését „kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.

A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem is találkoztam.

Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.