Part 2

Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az usztatás; és a mérő próba.

A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.

De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt; vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!

Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.

Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember, mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy boszorkány.

Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.

Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek; – testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.

Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és kendőbe takargatva haza vitte.

Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el mai napság is, mint hajdan.

Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná, bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak szegény hazánkban.

De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s egész országokon át vándorol széltében-hosszában.

Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.

Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.

Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.

Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény fekete kutya képében egy gyereket megharapott. Ugyanekkor a nép a kutyát megfogta és valaki levágott a szőréből egy csomót, a harapás helyére. Szerencsétlenségére a legény vasárnapra egy kissé kicsípte magát, megnyíratta a haját és megborotválkozott; a babonás nép aztán azt fogta rá, hogy a haja vágásán meg látszik a nyoma annak a levágott szőrcsomónak, amit a fekete kutya bundájából nyírtak le. Hiában védte magát a jámbor még a borbélyával is; bizon elítélték a szegény fejét s meg is égették.

Valami Dókáné nevű öreg asszonyt pedig arról vádolták, hogy a szomszédjának a kis fiát, aki a kertben édesfát ásott, bikaképében megdöfte. Ezt ugyan senki se látta, de a kis gyerek, aki különben nyavalyatörős, nehézséges volt; álmában mindig bikákkal vesződött s mikor Dókánét látta, azt mondta, hogy olyan volt a bika, mint ez az asszony. Enynyi volt az egész bizonyiték ellenébe és mégis elitélték.

Igy csinálták maguk a bírák egyik boszorkányt a másik után; s mert ahol nagy a szegénység, több az erkölcstelenség is; s igy ez időkben oly nagy számmal fogdosták össze a boszorkányokat, hogy elrémül az ember, ha a szententiákat elolvassa.

1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában, ahol közbe legyen mondva, mai napig meg van a boszorkány-sziget, melyen az ilyen szerencsétleneket elégették. Ez a német tudós a „Frankfurti ujság“-ba levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nem régen itt több férfit és asszonyt fogtak el, akiket boszorkányság űzésével vádolnak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de a máglya halál is rájuk szententiáztatott. De mielőtt megégették volna őket, előbb víz és mérő próbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették őket, de biz azok a víz szinén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy vastag asszony csak másfél nehezéket nyomott; férje pedig öt nehezéket. – Mult pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város bíráját is. – Még nyolcz boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“

Égbe kiáltó volt az a butaság, melynek ennyi ember-élet esett áldozatul; s maga az a körülmény, hogy ennyi ember halt meg a máglyán; leginkább bizonyította, hogy a boszorkányság csak a babonás emberek képzelődéséből származott. Mert hiszen azt is hitték akkor, hogy az ördög a valódi boszorkányt, mint hű szolgáját, az égő máglyáról is megmenti. Már pedig ilyen eset egy se fordult elő s igy ez is mutatta, hogy a szegény áldozatok, kiket mint boszorkányokat elégettek – csak a babonaság és butaság vagy pusztán bosszúállás áldozatai voltak.

Hanem a szerencsétlenek között olyanokat is találunk, akik a vallatásoknál egész büszkén jó szántukból boszorkányoknak mondják magukat. Hajmeresztő dolgokat vallanak magukra; amik soka meg nem történtek; de meg se történhetnek. Büszkén és kihivóan vetik a birák elé, hogy őket hiában üldözik, hiában vetik börtönbe és hiában itélik máglyára; mert az ördög, akinek szolgálatában állanak, őket úgy is megszabadítja a börtönből és máglyáról; hanem akkor jaj lesz azoknak, kik kezet mernek reájok tenni; jaj lesz annak, aki őket föladta; aki ellenük tanúskodik; de még jaj annak a birónak is, aki őket el meri itélni!

Az ilyen dolgokon aztán egy kicsit meg akad az ember. Hogy talán még is van valami a dologban! Pedig dehogy van; mindjárt a nyitjára érünk a megmagyarázhatlan hetvenkedésnek.

Első oka ennek az, hogy a szerencsétlen bevádolt teremtés azt hitte, hogy majd igy megrémíti az ellene fölszóllalható tanúkat, sőt magukat a birákat is; és azok nem merik elítélni.

Második oka ennek az volt, hogy az ily bevádolt már úgy is tudta, hogy se isten, se ember őt megnem mentheti; tehát inkább magára vallott kinzások és próbák nélkül; hogy a kinos vallatást elkerülje. De az ilyenek aztán egyúttal boszút is álltak a föladókon, sőt magukon az itélő birákon is. Mert csak anynyit kellett mondaniok hogy ez, vagy amaz; a Péter vagy a Pál szintén boszorkány, hogy velök volt a boszorkány gyűlésen; s azt a szerencsétlent aztán azonnal elfogták, vallatták és irgalmatlanul megégették.

Igy vallott egy gyerek, egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt elverette jéggel. S a szegény borzas inast is máglyára juttatta.

Igy vallott egy asszony, magára a szegedi biróra Rózsa Dánielre; s bizon biró uram is máglyára jutott. Mint az imént a német tudós is emlité levelében.

A harmadik és leggyakoribb ok pedig volt a következő:

A boszorkány tudni illik többnyire a kuruzslónék soraiból telt ki; akik, – nehogy valakinek csak még kételkedni is eszébe jusson, az ő gyógyító és rontó erejükről; életüket és cselekedeteiket titokba burkolták. Nappal nem igen mutogatták magukat, egymás közt csak éjjel érintkeztek s a gyógyitásokat is csak saját sötét kunyhóikban, vagy pinczékben végezték; ahol egyúttal a tűzhely is állt a kuruzsló kenőcsök főzésére; mikhez füveket, babonás rongyokat, emberi hajat, köröm-hulladékot, kigyót, békát össze válogattak; amivel a tudatlan embert bámulatra inditották; főzés és gyógyitás közben értelmetlen mormogást vittek véghez s kuruzslásuk titkát senkinek elnem árulták, épen mint a mai javasasszonyok.

S az ilyeneket a nép ösztönszerüleg boszorkányoknak hitte; kedvükbe iparkodott járni; nehogy kárt okozzon személyének vagy jószágának; sőt ha valami baja akadt, az ilyen kuruzsolókhoz fordult segitségért, aki aztán jó pénzért, egy kis hókusz pókusszal és titokteljes ráimádkozások s kenőcsökkel, mindig szivesen szolgált a hozzá forduló szegény embernek.

Miután pedig a babonás hit szerint az ilyen kuruzsolók, vagy mondjuk: boszorkányok csak maguk birták és tudták gyógyitani azokat a betegségeket, amiket a nép fogalom szerint ők maguk zúditottak az emberre; azért bizon a nép nagy félelemmel viseltetett az ilyen boszorkány és egész családja iránt. Mert az ilyen kuruzsoló boszorkányok azt hirdették a népnek, hogy ők tudományukat a szellemektől tanulták s azt családjuk minden tagja egymástól, s fiú az apától örököli.

Ez a boszorkányság, vagy is inkább kuruzsolás tehát valóságos kenyérkereset volt. Azért, ha egyik másik tagja a kuruzsoló családnak, mint boszorkány a törvény elé került; miután már úgy is tudta, hogy a halált elnem kerülheti; tehát hogy a nép előtt még inkább rémitőbbé és félelmetesebbé tegye hátramaradó családját; azért olyan dolgot is magára vallott, amit soha el nem követett, s amit megtenni soha sem is birt volna.

Volt még végre egy oka az ilyen önvallomásnak; ami szintén nem egy esetben fordult elő.

Ugyanis, mint minden rendkivüli dolognak, úgy a boszorkányság fogalmának is megvolt az a csalogató hatása; amilyen minden titokszerüségnek van a kiváncsiakra nézve. Bizon nem egy-két ember, kiváncsiságból is szeretett volna részt venni olyan boszorkány-gyűlésen, ahová az ember piszkafán repül. És a vén kuruzslónék, jó pénzért, ilyen dologra is megtanitották a kiváncsi, babonás embert.

Valami bolonditó, hevitő erejü bogyókból és kőrisbogarakból olyan igazgató kenőcsöt készítettek, hogy aki azzal testét bekente, az a legnyughatatlanabb izgalmas álomba merült: s oly élénken álmodta végig azt, amiről egész napokon át gondolkodott, mintha csak ébren történnék az vele.

Az izgató kenőcs se fölébredni, se elaludni nem engedvén; fél álom és ébrenlét közt a legnagyobb lázban, éles képzelődése elvitte őt a levegőn keresztül a szent Gellért hegyére; ahol mindent úgy festett elébe beteges, lázas álma, amint azt előtte a vén kuruzslóné elbeszélte. Ott látta a temérdek sok boszorkányt, a sok ördögöt és gonosz szellemeket. Azokkal dőzsölt, mulatott, tánczolt; s mikor mulatságának vége volt; tudni illik, a kenőcs okozta lázas álom már tünedezni, fölizgatott képzelődése lohadni kezdett, akkor visszaszállt a levegőben, egy piszkafán lovagolva, s a kéményen keresztül bebukott a szobája kellő közepére.

És csakugyan, mikor kinos álmából az esés fájdalmai fölébreszték; ott találta magát a szoba közepén a földön; ahová lázas hánykolódása közben az ágyból kiesett.

Az ilyen ember aztán, ha lassan magához tért is; soha se tudta, menynyi az igaz, és menynyi a képzelődés azon éjjelnek lázas nyugtalanságából.

Az ilyen aztán, ha esztelen álmát valakinek, mint valóságot elbeszélte; s ha történetesen törvény elé került, bizon a kinzásokra, könynyen valóságnak mondta az egész beteges álomképet.

És az ilyenek, igazi szerencsétlen áldozatai voltak a kuruzslónék lelketlen kenyérkeresetének; még töbször azonban szánandó áldozatai a bünnek; mert nem egy eset volt arra, hogy a kuruzslónő személyében lappangó keritőnő által, önkivületbe ejtett ártatlan leányok, kiváncsiságuknak lázas állapotukban, keservesen megadták az árát.

Mindezek eléggé bebizonyítják, hogy mit tartson az okos ember az ugynevezett boszorkányokról; hogy azok egynehánya erkölcstelen életmódja; más része a régi vallás elhagyása miatt kapták e megbélyegző nevet. Egy jó részük ismét csak szerencsétlen áldozata volt, hibáján kivül is, a babonás hitnek; végre a legnagyobb részük népámitó s a szegény ember zsirján élősködő csaló.

És az ilyen utolsó fajtájú volt legtöbb, azért is nem igen lehetett úgy kiirtani, hogy magja veszszen; míg végre aztán maguk a törvény emberei is megsokallták a dolgot s nem keresték a boszorkányt; s minél inkább elfelejtkeztek róluk, annál inkább pusztult a fajtája.

Az utolsó boszorkányok pedig már anynyira ártatlan teremtések voltak, hogy megelégedtek a gyógyitgatással, ráolvasással, kuruzsolgatással.

A hires szegedi boszorkányok fajtája is úgy elpusztult aztán, hogy a két utolsó Dóka Ágnes és Lantos Margit már a szent Gellértet csak híréből ismerték.

Doka Ágnes ugyan vállalkozott rá, hogy elrepül; de biz ő csak ugrálni birt; s végre is töredelmesen bevallotta, hogy csak tréfából bolondította a népet, s egy kis szalonnáért meg tojásért hazudozott nekik.

Még jobban fölsült Lantos Margit, aki azt mondta, hogy ő rajta meg van a boszorkányjegy; mikor aztán egy pár asszony megvizsgálta; bizon az állitott jegynek nyoma se volt rajta. Ezeket aztán népámításért becsukták egy-egy hónapi fogságra.

Igy veszett aztán ki e veszedelmes fajnak a magja is: s azóta nem is került törvény elé egyetlen boszorkány ügye.

Fájdalom azonban, megmaradt a nyoma a boszorkányságnak egy-két olyan babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, de többnyire a legnagyobb kárára is; sőt az nem ritkán a legnagyobb bűnöknek anyjává lesz.

Mint a könyv elején is mondtuk, akárhány babonás ember van, aki még mai napság is a boszorkányok munkájának tudja be az olyan bajokat, aminek természetes okait és magyarázatát nem érti.

Annál veszedelmesebb pedig az ilyen balhit; mert a babonás ember aztán az ilyen bajoknak, orvosságát is csak babonás úton keresi; még pedig a legtöbbször olyan úton, a melyik a babonából a legnagyobb bűnbe; s roszasága nélkül, csupa butaságából, a börtönbe vezeti.

S a babonáskodás veszedelmesebb a gonoszságnál. Mert aki rosz, az még számít is; és ha valami bűn elkövetése valami nagy fáradságba kerül, még vissza is rettenhet s nem vág olyan veszedelmes dologba. De a babonás ember nem számít, hanem mint a vak, butaságában megy előre föltarthatlanul, ha a saját nyakát szegi is.

Ezért olyan veszedelmesek azon babonák, melyek a boszorkányok révén maradtak népünk nyakában, keserves örökségül.

Megismertetjük azokat sorban s megvilágítjuk azt is, hogy ily boszorkányos rendkívüli dolognak, a természettudományok segitségével milyen természetes a magyarázata. A boszorkányok munkája közé tartoznak mindenekelőtt:

A járványos betegségek.

Ezek közül pedig különösen azok, amelyekben tömegesebb a halálozás, és megbetegülés, mint p. o. a hazánkat oly gyakran látogató cholera; vagy régebben a borzasztó pestis; az úgynevezett fekete halál.

Ilyen járványok a fekete himlő is; a gyerekeknél pedig a roncsoló toroklobb, vagy a torokgyík; ilyenek a hagymáz vagy is tiphusz s a nem annyira halálos, mint igen tartós betegségek közül a váltóláz járvány; vagy is az úgynevezett hideglelés.

Annál veszedelmesebbek pedig e járványok, mert az embert hirtelen támadják meg s ragályosságuknál fogva csoportosan pusztítják.

Emlékezzünk vissza csak a cholerára; az bizon a legműveltebb embert is megijeszti; a műveletlen ember pedig épen elveszti a bajban a fejét; de míg az okosabb ember ismerve a baj okát, annak helyes orvosságát keresi; – addig a babonás ember a baj okát is, meg orvosságát is babonás úton kutatja.

Pedig a járványoknak meg van a legtermészetesebb magyarázata és oka. Megromlott viz; posványok és rothadó testekből kiszálló párák, amik megmérgezik a levegőt; éretlen gyümölcsök mértékletlen élvezete; mindmegannyi veszedelmes okai a járványos betegségeknek. Háború, vagy nagy éhség idején, mikor a csatában, vagy éhségben elhullott s több ideig temetetlen maradt emberi hullák rothadása rendesen úgy megmérgezi az éltető levegőt, hogy a háborúnak és éhhalál pusztitásának természetes következése a járványos betegség is.

Könnyű ennek példáját látni abban is, hogy olyan faluban, ahol sok a pocsolya, a mocsár; vagy ahol sok a kenderáztató; és igy sok bűzös pára fejlődik ki az elpárolgás által; rendes járványképen minden esztendőben előfordul valamely betegség; ha más nem, hát a harmadnapos hideglelés.

Igy származik és terjed a cholera is; és eléggé szomorú dolog, hogy az ilyen bajt a nép, babonára hajló nagy tömege, egyes ámítók után, rendesen a boszorkányoknak és rosszaknak tulajdonítja.

Szerencsére mégis nem sok helyen fordult elő olyan cholera gyógyítás, mint egy temesmegyei faluban; ahol valami csodalátó, babonás ember elbolondította az egész falut, hogy ezt a bajt, a boszorkány hozta a vidékre. És az meg se szűnik addig, mig egy ilyen betegségben elhunyt halottat ki nem ásnak a sírból; s a szivéből az egész falú népe nem eszik.

Nehogy pedig valaki ezen dolgot szomorú mesének gondolja; mert a temesvári törvényszék irattárában benne van az itélet, melylyel a vad állatokat megbüntette.

Be van ott bizonyitva, hogy a falúbeliek, a biró uram vezetése mellett kiástak egy cholerás halottat, s a szívét felosztották egymás között. Ettek is belőle többen; azok aztán nyomorultan el is pusztultak; mert ha megnem kapták volna a szörnyű betegséget anélkül, – meg kellett kapniok az undortól, és a rothadó, beteg testrész elfogyasztásától.

Biró uram, meg az ámitók, a főkolomposok, ugyan nem ettek a borzasztó orvosságból; nyomorult életük helyett tehát, csak szabadságukkal lakoltak; s maig ülik a vármegye házát.

Egy másik faluban azt terjesztették, hogy a bajt egy közelébb elhunyt boszorkány okozza; s addig el se áll a baj, mig azt a boszorkányt ki nem ássák, s a hasára nem fordítják.

Még erre a munkára is akadt ember; aki fölásta a megszentelt földet a boszorkánynak mondott szegény öreg tetemei fölül; föltörte a koporsót; kirángatta a rothadó tetemet, mely arczával az Isten szép ege felé fordítva aludta az örök, a csöndes álmot; és lefordította arczczal a föld mélye felé.

Egy más faluban kiástak egy más halottat s az ásóval lenyakazták s úgy tették vissza a koporsóba, hogy a test fölfelé, az arcz pedig lefelé fordittatott.

Hanem biz azért a járvány csak oly erővel dühöngött.

Szokás mondás, hogy még az állat se bántja a maga fajának dögét; csak az ember tud annyira buta lenni, hogy az állatnál alább sülyedjen, s embertársának hulláját a sírjában megbolygassa, sőt abból, borzasztó leirni! – még egyék is.

A babonás ember még e betegségeket, a járványt, a pestist, az éhhalált és cholerát, is alakba önti; és képzeli azt valami kiaszott, sovány összetöpörödött embernek; akit nem mindenki lát s aki úgy vándorol vidékről vidékre; s csak a sűrű erdőben tart pihenést.

S akárhány babonás ember van, aki megesküszik rá, hogy látott már ilyen féle szörnyeteget. Debreczen alatt fogtak is már egyet s mikor agyonverve bevitték a városba; egy medvés talián, ráismert a szegény szörnyetegben megszökött majmára.

Felső-Magyarország egyik tót falujában egy vén asszony is látott cholerát; de ez már okosabb volt, mint a Debreczeniek, mert ő olyan formán irta le a szörnyeteget, hogy azt senki sem foghatta meg. Ugy beszélte, hogy az egy vékony, sötét felhő alak volt, amelyik egyik végével lenyult a földre, mint a forgószél, a másik végével fölért az égbe. Ő beszélt is vele, s egy kis harapni valóért elmondta, hogy mit beszélt vele a szörnyeteg. Megigérte neki, hogy nem bántja többé a falút! – ilyen jó hirért aztán érdemes is volt, hogy a cholera-látó vén banyának telirakták a tarisznyáját minden jókkal.

Még egy igen furcsa choleráról hallottunk az időben; akit egy öreg kocsis ember látott.

Mikor ez az öreg kocsis hajtott az országúton; egyszerre a lovak fölhorkantak egy mezitelen gyerektől, aki az út közepén feküdt. A gyerek könyörgött a kocsisnak, hogy vegye föl, de az öreg irtózott s nem vette föl, hanem a lovak közé vagdosott s elhajtatott. Mikor már azt hitte, hogy a gyereket jó messze hagyta, visszafordult; de majd kővé vált az ijedtségtől, mert ime a meztelen gyerek ott feküdt a kocsija derekában, a szénában.

Mit tegyen vele? rá ripakodott s lekergette, mert már gyanítani kezdte, hogy nem rendes a dolog. – A gyerek nagy morogva lement; de mikor az öreg elvágtatott, ismét ott hevert a kocsi derekában. Az öreg se vette tréfára a dolgot, hanem keresztett vetett a gyerekre s a szentháromság nevében leparancsolta a kocsiról. Erre a gyerek elorditotta magát s azt mondta: „Jól jártál, hogy a szentháromság nevében küldtél, mert különben bevittél volna a falutokba s kipusztitottam volna az egész vidéket, mert én vagyok a cholera!“ Ezzel aztán hirtelen eltünt.

Ezt a dolgot az öreg kocsis mindjárt a falúvégi csárdában beszélte el, a mulató falubelieknek; s azt is hozzá tette, hogy ő mentette meg a falut. Persze aztán meg is vendégelték olyan formán, hogy a füle is kétfelé állott. Ezt a történetet elbeszélte ő aztán még hosszú útja közben, több faluban is, és mint a falu megmentőjét, mindenütt jól ellátták, minden jóval.

Bár pedig isten nevében ellátták volna – egy vendég oldallal; amit jobban megérdemelt volna, mint a vendégséget; mert véletlenül a tizedik határban akadt aztán a hallgatók közt egy olyan más faluból való utas ember, aki már öt-hat faluval visszafelé, hallotta ezt a történetet tőle. Itt aztán ki is jutott neki a boldogabb végéből.

Mikor ilyen országos csapás látogat egy országot; rendesen százával terem az ilyen rémületes történet. Egyik hallja, másik tóditja, harmadik pedig csupa félelemből, utoljára el is hiszi, hogy valójában is megesett a dolog.

Mert a közrémület nagyon ragadós baj s az ijedt ember rendesen képzelődésének rabja s ijedtében olyasmit is vél látni, amit nem lát s olyat is elhisz, amit nem hihet el az esze.

Különben más-más népnek, – külömböző hite van az ilyen járványokról; ezek közt legészszerűbb a török népnek egy mondája a choleráról. E tanulságos mesét nem árt megtanulni.

Egykor egy nemes török ifjú lovagolt az úton egy városon kivül s épen alkonyodott, hogy visszafelé fordította a lovát s iparkodott, hogy otthonn legyen, mielőtt a város kapuit bezárják. Alig fordult azonban meg, midőn egy ember ugrott hátamögé a nyeregbe.

– Ki vagy és mit akarsz? kérdé az ifjú. Erre az ember bevallotta, hogy ő a cholera; s rimánkodva kérte az ifjút, hogy vigye őt be magával a városba. A török leakarta kergetni a lóról; de végre, miután a cholera megigérte, hogy csak csupán tiz embert fog elvinni, tehát bevitte a városba.

Első nap csakugyan tiz ember halt meg a városban; azonban már másnap a tiz meg tizszereződött; harmad, negyed nap majd a fél város kipusztult.

A rá következő esztendőben az ifjú ismét kilovagolt a városból s mikor visszafelé fordította a lovát; ime! a cholera ismét ott termett a háta mögött.

Nohiszen csak ez kellett az ifjúnak. Azonnal elkezdte szidni a cholerát, mint a bokrot; hogy olyan gyalázatosan megszegte a szavát, a tiz ember helyett ezret vitt el.

De a cholera erre azt felelte: Tévedsz jó ifjú! én megtartottam, amit fogadtam. Én csak tiz embert öltem meg; a többi ezer ember ijedtében halt meg.

Aranyat ér ez a mese; de persze csak a töröknek. Mert a török e mesét nem azért mondja el a fiának, hogy az a cholerát ember vagy állat, vagy felhő képében lássa, hanem megtanitja evvel a mesével, hogy az ember a bajban meg ne ijedjen, el ne veszitse a józan eszét; mert különösen az ilyen bajokban legtöbb áldozatot visz el az ijedtség. S a feje vesztett ember könnyen ugy jár, mint az egyszeri tűzkárvallott, aki oltás helyett beleszaladt a tűzbe.