Part 1

A BABONÁK KÖNYVE.

A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZETVIZSGÁLÓK ÁLTAL 300 FORINT DÍJJAL JUTALMAZOTT PÁLYAMŰ.

IRTA

VARGA JÁNOS.

A forditás jogát szerző fenntartja.

ARAD, 1877.

A SZERZŐ TULAJDONA.

Arad, 1877. Nyomatott Gyulai Istvánnál.

ELŐSZÓ.

Egy nemzet valóban művelt nem lehet, ha népműveltsége elhanyagolva van; s alapigazság az is, hogy egy nép jólétének, s boldogulásának föltétlen kelléke a népműveltség.

Azért az ujabb korban minden állam megfeszített erővel munkál az eddig annyira elhanyagolt népnevelésen. Iskolákat állít, népkönyvtárakat alapít, s a tudomány elemeit száz úton módon iparkodik az eddig parlagul hagyott fogékony talajba ültetni.

Mert a romlatlan népben minden jóra meg van a hajlam; csak legyen, aki elméjét a művelődés alá megmunkálja; s megszabadítja lelkét és kedélyét az elfogultságtól, az előitéletektől és egyéb száz fajta burjántól, melyek szivében minden nemes helyet elfoglalva tartanak.

E burjánok közt legveszélyesebb gyom a babona; a tudomány és művelődésnek e legmegátalkodottabb ellensége; mely ha egy talpalatnyi talajban gyökeret ereszt, – onnét a művelődés és jó erkölcsök utolsó csiráját is kipusztítja.

Azért minden szó, mely a babona ellen emelkedik; jó szolgálatot teljesít a népnevelés érdekében.

Ezen tudattól volt áthatva a magyar orvosok és természetvizsgálók testülete; midőn a népéletben oly buján tenyésző babonás hit és szokásoknak lehető kiirtására nézve, – pályadíjat tűzött ki egy oly könyv megirására, mely mig egyrészt lehető teljességben magában foglalja az uralkodó babonák gyüjteményét, másrészt pedig azok káros hatását példákban illusztrálja.

Babonát tűzzel, vassal kiirtani száz okból nem lehet; de nem is tanácsos; mert a babonás hit legnagyobb részt egy a vallásos túlbuzgósággal; mindenesetre azonban a vallásos hit túlhajtása, kinövése; erőszakos metszés, magát a vallásosság fáját is megsérthetné; kiméletlen kéz, a gyommal a tiszta buzát is összemarkolhatná. Másrészt pedig a babona szivós gyökérszálai ezer évvel nyúlnak vissza a multba; s a kegyeletes unokák azt, mint apáik keserves örökét, nagyon féltékenyen ajnározgatják. Ugy tesznek, mert apáik is ugy cselekedtek; s mert jobbra senki se tanitá őket.

Ez volt oka, hogy az orvosok és természetvizsgálók, a babona elleni orvosszerek közül a – könyvet választák; mely jobbra tanitsa a népet, mint amire apáik taniták; s e szándéknak kivántam én megfelelni könyvemmel; mely versenytársai közt a kitűzött pályadíjat elnyeré.

A babonák könyvét sok évek fáradsága árán gyüjtött, nagy anyaghalmaz feldolgozásával, a száraz és könnyen unalmassá váló professoroskodó modor mellőzésével, ugy iparkodtam megirni, hogy a nép, a saját nyelvén és eszejárása szerinti leirás által önkéntelenül is tovább édesgettessék az olvasásban; s e könyvben oktalan kedvencz babonáit a nevetségességig meztelenre vetkőztetve találja, másrészt a valódi káros babonák gyakran megrendítő hatását példákban illusztrálva lássa. Nem hiányozván természetesen a könyvből az alkalmilag elcsöpögtett természettudomány sem; ugy a helyén való oktatás és jó tanács; melyeket az olvasó észrevétlen szedegetvén össze, hatásuk is közvetlenebb és sikeresebb leend.

Természetes, hogy a babonát, amint tűzzel, vassal nem, – ugy egy könyvvel sem lehet egyszerre kiirtani. Annak megölő betűje csak a természettudomány teljes népszerűsítése leend; addig is azonban jó útegyengető leend egy könyv, mely a nép előtt babonás hitének és alakjainak lehetetlen voltát, s babonás szokásainak szomorú következményeit föltünteti.

Ez irányban nálunk ugy is édeskevés történt eddig. Talán több is hátra, mint előre! Mert a babona ellen még nem igen irtak könyvet; mig terjesztésére egy egész irodalmi genre, a – ponyvairodalom virágzik.

A babonák könyve e tekintetben első rendszeres munka.

Azért nem is kecsegtetem magam azzal, hogy tökéletes; öntudatom azonban annyiban megnyugtat, hogy jóakarattal irtam.

S ha annyi haszna leend a népnevelés érdekében, hogy tiz közül egy babonás embert kigyógyit lelki betegségéből; hitem szerint eleget tett.

A megtört csapáson nálamnál hivatottabbak nagyobb sikerrel működhetnek.

Aradon, 1877. évi május hóban.

A szerző.

Egy kis bevezetés féle.

Bizony előre érzem, milyen nehéz tudomány lesz ebben a kis könyvben. De csak azért olyan nehéz, mert sokunk nem birja, de legtöbbünk nem akarja megtanulni.

Azért is nehéz még, mert az éle egy olyan vén fa tövének fordul, a melyet, mint néhai öregapáinktól ránk hagyott örökséget, sok száz, meg száz esztendők óta ápolgatunk, dédelgetünk. A babona vén fája ez, melynek bolondító gyümölcse mai napig sok embernek szája ízéhez áll. Igaz, hogy nagyon soknak a szájában is marad az íze; de már az nálunk úgy szokás, hogy nem szoktunk okulni a más kárán.

Ennek a vén fának – az igaz, hogy kissé már megkorhadt a dereka; de sok ápolója, öntözője akad a hasznáért; mert nem tréfa, hanem nagyon szomorú igazság, hogy a babona sok embernek a kenyér keresője. Akárhány világcsaló táplálkozik a babonás nép hiszékenységén; s ezeknek bizon nagy okuk van azon dolgozni, hogy a babonának valahogy ki ne veszszen a magja.

Pedig ebből a magból de sokszor nő olyan veszedelem, aminek nem csak egy ember, de százak isszák meg a levét. Természetesen ezt babonája válogatja; mert némi apró hóbortos babonás hit még senkinek se árt; mig a másik után holtig búsulhat, akinek a körmével a kezefejét is odaégette.

Alig lesz e könyv olvasói között egy is, aki egy-két olyan történetre ne emlékeznék, ahol a babonaság ott hagyta a kezeszennyét.

Nincs túlozva a dolog; de tizszer ilyen nagy könyv se lenne elég, ha mind azt a sok siralmas történetet le akarná valaki irni, amit könnyenhivő ember, a babonának köszönhet.

Mi az a babonaság?

A babonaság a józan észnek megtévelyedése. Lelki betegség; mely azonban hála istennek, nem épen gyógyíthatatlan baj.

Oktalan hit; amit se a tudomány, se a vallás tételeiből nem lehet igazolni.

Ha az ember valami dolognak olyan erőt tulajdonít, amivel az nem birhat; ha az ember valami nagyon természetes dolgot, épen természet ellenesen magyaráz.

Az a babonaság.

A babonás ember nem gondolkozik, hanem képzelődik. S a legegyszerűbb dologban is, amit szemével láthat s eszével tudhat; a legbolondabb rendkivüliséget hiszi, képzeli; mindig természet fölötti csodát s boszorkányságot kerget.

Teszem azt egy asztal, egy almáriom, amit a hidegről meleg szobába hoztak, elkezd repedezni, pattogni, hasadozni. Már a babonás ember arról azt képzeli, azt hiszi, hogy az váratlan halálesetet jelent. Pedig tudhatná, hogy az a szegény butordarab nagyon is természetes törvénynek lett áldozata. A hidegségnek összehúzó ereje van; a melegségnek pedig kiterjesztő, kitágító ereje. Ezt minden ember megpróbálhatja egy palaczkkal, amelyiknek üveg dugója van. Ha a palaczkot az ember a hidegre teszi, a dugóját pedig megmelegiti, akkor a dugó nem fog belemenni a palaczk szájába; mig csak a palaczk, meg a dugó megint egyforma hideggé, vagy meleggé, tehát egyenlő hőmérsékletűvé nem lesz.

Nos tehát, mikor az asztalt hidegről behozzák a meleg szobába; vagy ha ősszel, mikor a butorok a hűvösebb szoba levegőtől is összehúzva vannak, egyszerre kezdetét veszi a szoba fűtés; akkor olyan rohamosan kezdenek a fa részecskék a melegben kitágulni, hogy az bizon többnyire egy kis repedezéssel jár.

Ezt a természet törvénye diktálja igy; s a természetes dologban pedig ugyan semmi boszorkányság sincsen. A babonás ember azonban megrémül a butor-recscsenéstől s azt tartja róla, hogy bejelentette magát a halál, valaki elpatkol a házhoz tartozandók közül.

Más atyánkfiának pedig a garaboncziás diákra van a panasza, ha a jégeső elveri a határt. Harmadik a boszorkányra vet, ha a marhája hull, vagy kolera jár a vidéken.

Persze azt mai napság már a kis iskolás gyerek is tudja, hogy biz a jégesőt nem a garaboncziás hozza s hogy nem is lehet elállítani azzal, ha apja ura a küszöbbe vágja a fejszét; – de még a járványok okát is eltudja mondani a természettudományból. De mikor a garabonczás, meg a boszorkány sokkal régibb és jobb ismerőse urambátyáméknak; mint a természettudomány!

Hanem isten segitségével majd máskép lesz ez is; mert sok lett már másképen a világteremtése óta. Ma a kis gyerek megtanulja a természettudományt; s ha épen az apját rá nem birja is tanitani; – de mire a mai nemzedékből apák lesznek, akkorára sok babonás hitnek lesz a tudomány a megölő betűje.

Mert nincs olyan csodás, olyan rendkívüli, olyan természetfölötti dolog a világon, aminek a természettudományokban magyarázata nem volna. És határozottan kimondhatjuk, hogy a mikor ez a tudomány népszerűvé válik, az lesz a babonák halálos órája.

A babona eredete és az őshit babonás alakjai.

Ezt tudva, körülbelül tisztában vagyunk az iránt is, hogy honnét származik a babonáskodás. Ha vissza felé haladunk e régi századokon, s elérünk oda, ahol a művelődésből még nagyon kevés irmag mutatkozik; oda nagyon közel van már a babonák forrása.

Magát a babonák szülő anyját a régi népek csodákkal teljes hitében és rejtelmes vallási szokásaiban találjuk.

Mikor még az emberek nagyon keveset tudtak; hanem annál több badar dolgot hittek. És pedig mindent a vallásosság rajongásával hittek; s amit láttak, amit észleltek, ami körülöttük és velük történt, azt mind a vallásos hit szövetébe takarták.

A természet hatalmas és változatlan törvényeit nem ismervén, – annak működését és nyilatkozásait bizonyos jó és rosz szellemeknek tulajdonitották, amikkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész világot.

Minden ligetnek; minden barlangnak; folyónak, pataknak, erdőnek, mezőnek, külön jó és rosz szelleme volt akkor; s még a jó istent is párosával, tizével, húszával képzelték; s egyik istennek több erőt és hatalmat tulajdonitottak, másiknak kevesebbet. Volt fő istenük, sőt istennőik is voltak; s ezeknek egész családjuk. S ezek mindegyike tett-vett az emberek sorsában. Az „Isten“ és az „Ármány“ volt a népek fő két szelleme. Az első mindig javára, a másik kárára munkálkodott a szegény embernek; aki természetesen az isteni és szellemi hatalom ellen semmi akarattal nem birt; hanem megadta magát végzetének s tűrte, ami történt vele.

A vallásosság sajátságos rajongásával hittek az első népek főpapjaikban; kik álmokat fejtettek; jelekből jövendőltek, s kiknek meghallgatása előtt a népek ezre soha nagyobb vállalatba nem fogott. Ilyenek voltak az egyptomi álomfejtők és varázslók; ilyenek a zsidók papi nemzetségei; ilyenek a régi magyarok Karkánjai, vagy táltosai; kiknek jós szavai szentirása volt a népnek.

A népek első családjai mind rabjai voltak e zagyva hitnek; különbség ha volt közöttük, legfölebb annyi volt, hogy egyik több, másik kevesebb istenben és szellemekben hitt. A hevesebb vérmérsékletüek, a keleten lakó népek; mint erősebb képzelődéssel birók, legjobban bele tévedtek a csodálatos hit tekervényes utaiba; és innét van ma is, hogy a keleti népek, akik közé jó magunk is tartozunk, leginkább hisznek még a rendkívüli, csodálatos, babonás dolgokban.

Aki pedig egyszer beleélte magát a babonás hitbe, az nehezen rázza le magáról ezt a belé kapaszkodó kullancsot.

Igy, mikor a népek a kezdetleges müveltségből kibontakoztak; midőn a zsidók a bálványozásból vissza tértek az egy Jehovához; a török népek az egy isten, az Allah imádásához; s a népek legnagyobb csoportja végre belépett a nagy keresztény népcsaládba; a régi hit rejtelmes csodáit nem birták mind megtagadni; jó részt át hozták azt az uj hitbe is; amit annál könynyebben tehettek, mert a csoda történeteket nem csak az ó-testamentom uralkodó vallása, a zsidó; de a török és a keresztény vallás is nemcsak megengedi, sőt tanitja is.

Nem is lehet tagadni, hogy sok babonaság azért nem akar kiveszni, mert a mai müveltség mellett is, maga a vallás ápol oly hitet, mely a tudatlan és müveletlen embert könynyen túlzásokra, valóságos babonára vezeti.

Ilyen része a vallásnak az, mely a jó és bukott angyalokról beszél; mely őrző angyalokat és ördögöket tanit; – melyek közül az első folyton az ember mellett áll és őt jóra vezérli; másika pedig vele incselkedik, roszra csábitja.

Ilyen továbbá a vallás azon része, mely a csodákról szól; s melyből kiindulva a tul vallásos, rajongó ember minden általa nem értett természeti tüneményt csodának gondol; álmaiban, véletlen körülményekben jeleket és intelmeket lát, miket jó angyalainak tulajdonit; – bajaiban pedig az ördögök munkáját látja s betegségeinek, járványoknak, szárazságnak, jégesőnek okozóját a rosz szellemek s azok kész szolgái az úgynevezett boszorkányok, táltosok, útonjárók, garabonczások s még isten tudja, hány eféle babonás teremtésekben keresi.

Természetesen a józan eszű ember mást hisz az angyalok és ördögökről; és mást hisz a csodákról is; mint a babonára hajló, vakhitü ember; akiket a nép „isteneseknek“ szokott gúnyolni.

Mert az okos ember tudja, hogy a jó angyal a tiszta lelkiismeret, a jámbor érzésű szív; mely az embert mindig csak oly dolgokra serkenti, amik istennek kedvesek, és az embertársaknak hasznára vannak.

Azt is tudja a józan eszű ember, hogy az ördög bizon nem olyan két szarvú, lángnyelvü, lólábú szörnyeteg; amitől a gyerek holtra ijed; még ha szilvából van is; hanem hogy az ördög az a gonosz indulat, az a roszra való hajlandóság, mely a gonosz embert folyton csak olyan dolgok elkövetésére ösztökéli, melyek isten előtt megvetettek, és emberek között átkozottak. Ördög az az olthatatlan szomjuság, mely az embert a mértékletlen italra hajtja; ördög az a gonosz kivánság, mely a más ember életét és vagyonát megtámadja; ördög a kártya szenvedélye; a bosszúság, a harag, a gyülölség; mely a gonosz embert hatalmába keriti és minden cselekedetét intézi.

A józan ember végre azt is tudja, hogy ma már nincsenek csodák; hogy csodák csak akkor történtek, mikor az emberi müveltség még kis gyerek korát élte; s hogy valamint a régi csodáknak meg van a maguk természetes magyarázata, – úgy meg van azon nehány rendkivüli dolognak is; amiket a könynyen hivők mai napság is látatlanban csoda számba vesznek.

Majd tovább; e könyvben, sorba vesszük a mi babonás népünk alakjait és kedvencz csodatörténeteit. Bemutatjuk a tudomány könnyen érthető nyelvén és világosságával azok természetes oldalait, s hiszem, hogy sok boszorkány mester, sok táltos, garabonczás, utonjárók és váltottak alól kirántjuk a gyékényt; s sok csuda történetet teszünk kézzel fogható s ököllel is fölérhető mindennapi dologgá.

Mielőtt azonban ezt tennénk; elmondok egy kis mese darabot, mit gyerek koromban hallottam s mely nagyon szépen megmutatja, hogy miből származik a világon a legtöbb babona.

Ebben a mesében egy öreg pásztor tanitja a három fiát a bölcs életre; s a többek közt azt mondja nekik: – „Legyetek okosak és kétkedők; csak azt higyjétek, amit láttok és kézzel megfoghattok. Legyetek szóban gazdálkodók; hallott dolgot soh’ se nagyitsatok. A világosságot keressétek; de a sötétségtől meg ne ijedjetek; mert aki fél, azt egy lehulló falevél is agyon ütheti.“

És igazában ez a három dolog: a hiszékenység; szószátyárság és félelem; a mitől az öreg pásztor gyermekeit félti, – legjobb melegágya a babonának.

A babonás embernek nem lehet olyan bolondot mondani, amit szentül el ne hinne.

A babonás embernek legfőbb szenvedélye, hogy hallott történeteket, tizszerezve, nagyitva tovább ad.

A babonás ember végre az éjjeli sötétségtől úgy fél, hogy minden árokban, bokorban, kisérteteket és szellemeket lát; s már naplemente után, egy előle hirtelen fölrebbenő madár s egy orra elé zizegve lehulló falevél is képes holtra ijeszteni.

Bár a jó öreg pásztor jó tanácsát minden okos szülő még a gyermekek bölcsője mellett, mindennapi imádságképen elmondaná; akkor kevesebb lenne a babonás, félénk és buta ember a világon.

Az ujabb babonák szörny-alakjai.

Vannak a nép-babonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, a melyek minden nemzetnél ugyanazon formában és név alatt ismerősek. Akiknek csodálatos természete és emberfölötti titkos hatalmától egyaránt fél és retteg a babonás ember, az óperenczián innen is, túl is.

Ezeket szedjük mindenek előtt sorba. Szembe nézünk velük, s hiszem hogy közelről nézve e szörnyű hatalmú, rémséges teremtmények – minden félelmességüket elfogják vesziteni.

Ilyen rémséges alakok a boszorkányok, kisértetek, hazajáró lelkek, garabonczások, váltott gyerekek vagy táltosok, lidérczek, kincsőrzők, útonjárók, a sirból kikeltek és sárkányok.

A boszorkányok.

Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat, megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.

A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés, félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de alakra nézve különböző.

A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá; továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.

A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás emberek hite szerint.

Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal; megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét; elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.

Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy határt, hanem egész országot.

Bandi aki nem hiszi!

Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire; aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.

Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!

Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!

A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.

Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.

Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.

Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt csak a nép kárositása s megrontására törtek.

Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.

S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta, hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.

Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy „testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is megrontja.“

Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet; ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.

Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.

És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét olvashatólag le tudta irni.

Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.

Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy „boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“

De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó szerekkel vallatták s egyre másra égették.

Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“

Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való boszorkányok voltak.

Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.

De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak, annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket; följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk birnak meggyógyítani.“

És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy az boszorkány!

Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt haszontalan volt minden védelem.

Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták. Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.

De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.

Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.

E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.

Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen kínjainak.