Part 2

_Almásy:_ Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.

_Az altábornagy_ (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye a keserves mindenségét…

_Almásy:_ Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.

_Az altábornagy:_ Ejnye… a keserves hétoltári…

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.

_A főlakáj_ (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).

_Az altábornagy:_ Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?

_Almásy:_ Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz.

_Az altábornagy:_ Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom magamat?

_Almásy:_ Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.

_Az altábornagy:_ Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig ide hívom Theodorit és…

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.

_Az altábornagy:_ Miért?

_Almásy_ (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az elfogatásról.

_Az altábornagy_ (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is gyanus neked?

_Almásy_ (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is gyanus nekem.

_Az altábornagy_ (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te komolyan meg vagy őrülve.

_Almásy:_ A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…

_Az altábornagy:_ Te maniákus vagy… Te megőrültél… Én nem vagyok neked gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?

_Almásy:_ Én könyörögve kérlek…

_Az altábornagy_ (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.

_Az altábornagy:_ Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És azt köszönd meg nekem.

_Theodori_ (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.

_Az altábornagy_ (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.

_Almásy_ (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).

_Theodori_ (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő, hanem kém.

_Az altábornagy_ (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?

_Theodori:_ Igy történt?

_Az altábornagy:_ Igy.

_Theodori:_ Nagyon helyesen.

_Az altábornagy:_ De honnan tudta?

_Theodori:_ A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam, hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.

_Az altábornagy_ (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…

_Almásy_ (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.

_Az altábornagy:_ Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is, akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.

_Theodori:_ Nem képtelenség, kegyelmes uram.

_Az altábornagy:_ Micsoda? Maga is gyanakszik valakire?

_Theodori:_ Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.

_Az altábornagy:_ Micsoda kéz?

_Theodori_ (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen kisasszonyé.

_Almásy_ (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, – nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.

_Theodori:_ Hiba is volna.

_Az altábornagy:_ Igen. Mondja csak Theodori…

_Theodori:_ Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.

_Almásy_ (alig birja a dühét megfékezni).

_Az altábornagy:_ Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított, amit mondott.

_Theodori:_ Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, – és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még nincs is egészen a kezünkben.

_Az altábornagy:_ Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor, hogy kézre kerítsük?

_Theodori:_ Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz, meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.

_Az altábornagy_ (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan! Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral megöleli.)

_Almásy_ (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát végre megszerezzük.

_Az altábornagy:_ Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból megjött a távirat.

_Almásy:_ Megadják, amit Törő kér?

_Az altábornagy:_ Nem.

_Almásy_ (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli.

_Az altábornagy_ (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?

_Theodori_ (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén. Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig, amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.

_Almásy_ (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat, amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.

_Theodori_ (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő hazafiasságáról.

_Az altábornagy:_ Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy máshová… A találmánya nem is ér többet.

_Almásy:_ Minden pénzt megér.

_Az altábornagy:_ Nem igaz.

_Almásy:_ De hiszen mi próbáltuk ki.

_Az altábornagy:_ Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit… Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.

_Almásy:_ Könyörgök: ne tárgyalj még vele.

_Az altábornagy:_ Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. Elég volt. Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a vendégei közé.)

_Almásy_ (elvegyül a társaságba).

_Theodori_ (rövid séta után visszaül Paula mellé).

(Lent megszólal a zene.)

_Az altábornagy_ (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene): Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?

_Egy fiatal hölgy_ (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a halálba mennek?

_Az altábornagy_ (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren… (Lemegy a lépcsőn.)

(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)

NEGYEDIK JELENET.

_Paula, Theodori._

_Theodori:_ Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?

_Paula:_ Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a tömegeknek szervirozott zenét.

_Theodori:_ Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos tömegeket szolgáljon.

_Paula:_ Arra.

_Theodori:_ Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki másnak ugy-e…

_Paula_ (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen, de most szomorú vagyok és…

_Theodori:_ És?

_Paula:_ És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak lenni? Boldognak lenni?

_Theodori_ (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje le szépségben az életét.

_Paula:_ Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől, ami rút és ami beléje tolakszik…

_Theodori_ (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek magának egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)

_Paula_ (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik): Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.

_Theodori_ (részegen): Miért volna lehetetlen?

_Paula:_ Mind a ketten szegények vagyunk.

_Theodori:_ Én nem vagyok szegény.

_Paula:_ Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az álmadozást.

_Theodori_ (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel. Eljössz velem innen?

_Paula_ (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…

_Theodori:_ Nem szemérmetlenség. Okosság.

_Paula_ (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni a bizonytalanságnak, a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:) Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.

_Theodori:_ Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom… Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni… Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon, hogyan mondd ezt meg nekem?

_Paula_ (lesütött szemmel): Igen.

_Theodori:_ Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer… húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?

_Paula:_ Istenem, igaz ez?

_Theodori:_ Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy hercegnő.

_Paula:_ Nem tudom elhinni.

_Theodori:_ Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt. (Megöleli.)

_Paula:_ Vigyázzon, jön valaki.

ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Almásy;_ majd _Theodori_ nélkül.

_Almásy:_ Kapitány úr, jelentem alássan, ő excellenciájához.

_Theodori:_ Megyek. Mi ujság?

_Almásy:_ Az őrnagy-hadbíró úr van itt.

_Theodori:_ Jó. Ön itt marad?

_Almásy:_ Itt kell várnom ő excellenciájára.

_Theodori_ (barátságosan üdvözli mindkettőjüket és elmegy).

_Almásy_ (kiséri, utána néz, azután feszült várakozással visszafordul).

_Paula_ (igent int).

_Almásy:_ Mi az? Vallott?

_Paula:_ Igen.

_Almásy:_ Mit?

_Paula:_ Ha elmegyek vele Bécsbe egy (utánozza) illatos, selymes, puha fészekbe, akkor ad tíz… húsz… ötvenezer koronát.

_Almásy:_ Ezt mondta?

_Paula:_ Ezt.

_Almásy_ (ökölbe szorított kézzel): Oh! Akkor… (Csüggedten:) De hiszen ez még mindig nem elég. Igy ez még mindig nem elég. (Szinte az öklébe harap türelmetlenségében.)

HATODIK JELENET.

_Voltak_, majd az _altábornagy_ és _Törő_.

(Az altábornagy hangja hallatszik.)

_Almásy:_ Hát majd meglátjuk. Ezt is: köszönöm kis Paula.

(Az altábornagy hangja lent: Szervusz uraim.)

_Almásy:_ Most menjen innen drága kis Paula… Nagyon köszönöm… Viszontlátásra.

_Paula_ (elmegy).

_Az altábornagy:_ Hol van Törő? Küldd ide.

_Almásy:_ Már szóltam neki.

_Az altábornagy:_ Te menj a többiekhez és ha készen vagytok, szólj nekem.

_Almásy:_ Igen… (Habozik:) Antal bátyám, engedd meg, hogy még egyszer könyörögve kérjelek: ne beszélj még Törővel.

_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis… Kikérem magamnak. Elég volt. Hátra arc. Indulj.

_Almásy_ (habozik, de).

_Törő_ (fölsétál hátulról a terraszra).

_Almásy_ (erre sarkon fordul és elmegy).

_Az altábornagy_ (dühös; katonásan): Tessék helyet foglalni.

_Törő_ (felsőbbséges és mosolygó; leül).

_Az altábornagy_ (pattogva): Tudtára adom önnek, hogy a hadügyminisztérium várva-várt táviratát ma délután megkaptam.

_Törő_ (nagyon nyugodtan): Ugy?… Na?… És?

_Az altábornagy_ (bosszantja a Törő felsőbbsége): A hadügyminisztérium az ön találmányát öt millió koronáért átveszi.

_Törő_ (föláll; vár; gőgösen): Nem veszi át.

_Az altábornagy:_ De átveszi. Én föl vagyok hatalmazva…

_Törő:_ Nem veszi át.

_Az altábornagy:_ Miért ne venné át?

_Törő:_ Mert én nem adom.

_Az altábornagy_ (lobog benne a düh, hangsulyozva): Nem adja?! (Nyugodtságot erőszakol magára:) És miért nem adja?

_Törő:_ Én excellenciádnak megmondtam, hogy húsz millió az ára. – Annyi az ára.

_Az altábornagy_ (pattogva): Ez rengeteg pénz.

_Törő:_ Én úgyis ajándékot adok az országnak, a hadseregnek, a hadügyminisztériumnak, a királynak… mindnyájuknak itt.

_Az altábornagy_ (pattogva): Rengeteg pénz. Az ország pénze és nekünk nemcsak jogunk, hanem kötelességünk az alkudozás.

_Törő:_ De ne velem alkudjanak. Mit kolduskodnak én velem…

_Az altábornagy_ (pattogva): Nincs személyre tekintet. A monarchiával szemben mindenki egyforma.

_Törő:_ Mindenki? Én is, aki győzhetetlenné teszem azt, aki mellé odaállok? Velem kolduskodnak, aki az életet és a halált tartom a kezemben? (Teljes indulattal, úgy hogy az altábornagy szinte megszeppen tőle:) Mit tudja ön: nem azért várakozik-e az a hadsereg, a mely velünk szemben áll hetek óta, mert még nem tudja, hogy én ki mellé állok? Mit tudja ön, nem jelenti-e a békét, ha én önöknek adom a találmányomat és nem jelenti-e a háborut és a vereséget, ha másnak adom?

_Az altábornagy_ (megzavarodva): Akkor ingyen kell ideadnia. Köszönettel fogadnia, akármit kap érte. Akkor annál inkább a hazafiasság parancsára kell hallgatnia.

_Törő:_ Eh!… Én mondtam már, hogy én nem tartozom senkihez.

(Szünet.)

_Az altábornagy:_ Ön katonatiszt volt.

_Törő:_ És nem egészen önként távoztam. Az adósságaim miatt el kellett mennem és belekerültem egy olyan nyomoruságba, hogy a száraz kenyérhéjakat szedtem volna föl az utcán, ha nem szégyeltem volna. Velem hát így hiába beszélnek… Összegezem azt, ami mondanivalóm még van: az én Hungaritom félelmesebb minden eddig volt robbanószernél; minden fegyver értékét megtizszerezi, az ágyúét megötvenszerezi, azt, akinek a tulajdonában van, győzhetetlenné teszi… Az ára húsz millió… Adok újabb huszonnégy órát, az alatt még nyilatkozhatnak önök: akarják-e, vagy nem.

_Az altábornagy:_ A hadügyminisztériumnak utolsó szava volt az, hogy a találmányt öt millióért átveszi.

_Törő:_ Akkor az én utolsó szavam az, hogy a hadügyminisztérium ostoba és hogy az öt milliójára fütyülök.

_Az altábornagy_ (ki akar fakadni): Ejnye a keserves… (Legyüri a mérgét:) És mit szándékozik ön cselekedni?

_Törő:_ A vendégszeretet itt megköszönöm és megyek oda, ahol okosabb hadügyminiszterek vannak.

_Az altábornagy:_ Megy, hogy eladja másnak?

_Törő_ (komolyan): Megyek, hogy eladjam másnak.

_Az altábornagy_ (nevetni kezd).

_Törő:_ Mit nevet?

_Az altábornagy_ (nevetve, recsegő hangon): Hát azt hiszi maga, hogy mi magát innen elengedjük?

_Törő_ (fenyegetően): Mi?

_Az altábornagy_ (recsegve): Hát csak nem hiszi?… Háborús időben?… Hogy engedjük… menjen az ellenséghez?

_Törő_ (villámló szemmel, ökölbe szorított kézzel néz vele farkasszemet. Az Almásy érkezése elhallgattatja készülő dühkitörését).

HETEDIK JELENET.

_Voltak, Almásy;_ majd _Törő_ egyedül és _Radovánnal_.

_Almásy:_ Kegyelmes uram, jelentem alássan: az iratok átkutatásával készen vagyunk, az őrnagy-hadbiró úr kéreti excellenciádat.

_Az altábornagy:_ Megyek. (Törővel le akarja zárni a beszélgetést.) Na! Na! Hát itt kell maradni békességben. Maradni. Meggondolni a dolgot. Elfogadni, amit ajánlottunk. Na! Majd estére azután megbeszéljük a dolgot. Na.

_Törő_ (hideg gőggel, elfojtott dühvel hallgat).

_Az altábornagy:_ No, isten velünk. Na, – nichts für Ungut! – Szervusz, szervusz. (Indul.)

_Almásy_ (aggódva nézte Törőt, halkan): Szabad nekem, kegyelmes uram, néhány szót váltani Törővel?

_Az altábornagy:_ Most nem. Most hagyd. Hadd rágódjék egy kicsit. (Elmegy.)

_Almásy_ (kelletlenül vele megy).

_Törő_ (egyedül maradt; fogcsikorgatva néz utánuk és ökölbeszorított kézzel néz körül. A dühe egyre nő; egyszerre elszánja magát és rögtön hangosan kiált): Radován!

_Radován_ (rögtön megjelenik a kastély felől. A főlakáj nyitotta ki előtte az ajtót. Mind a ketten hallgatóztak): Tessék.

_Törő:_ Radován, én innen rögtön el akarok menni.

_Radován_ (lesben állva): Nehéz lesz. Ezek majd erőszakkal is vissza akarnak tartani bennünket.

_Törő:_ Hát akkor meg kell csalni őket. Csináljon valamit, – bánom is én, – én nem maradok itt.

_Radován:_ Ha ön csakugyan nem fél tőlük…

_Törő:_ Én? Kinevetem őket.

_Radován:_ És ha ön csakugyan tárgyalni akar azokkal, akik a találmányát meg akarják venni…

_Törő_ (egy másodpercnyi habozás után): Tárgyalni akarok velük. Ha megadják azt az árat, amelyet kivánok, eladom nekik.

_Radován:_ Ők nagyobb árat adnak, mint amennyit ön kíván. Ha tehát ön nem fél ezektől itt…

_Törő:_ Nem félek, ha mondom.

_Radován:_ Akkor egy félóra mulva indulhatunk, egy óra alatt a Dunához érünk és estére szerb parton vagyunk.

_Törő_ (megütődve): Szerb parton? Oda nem megyek.

_Radován:_ Hát román parton, ha úgy tetszik. (Szünet.) Az jó lesz?

_Törő:_ Az jó lesz. (Szünet.) Át a Dunán. Ott szabad ember vagyok és szabadon alkuszom. Az jó lesz.

_Radován:_ Egy félóra mulva, – egy negyed óra mulva itt leszek, – addig vigyázzon arra, amit tesz, – észre ne vegyék, hogy menni készülünk.

_Törő_ (előbb nem akar a tettetésbe beleegyezni, azután fanyarul): Jó, majd vigyázok. (Elmerülten gondolkozik. Felkapja a fejét. Csenget.)

_Radován_ (elmegy. Ismét a főlakáj nyitja ki az ajtót előtte. Távozás közben visszafordul. Inkább a főlakájnak, mint Törőnek): El kell távolítani az altábornagyot és Almásyt.

_Törő_ (vállat von).

_A főlakáj_ (bezárja mögötte az ajtót).

_Törő_ (mélyen elmerülten gondolkozik, azután felkapja a fejét. Csenget).

_A főlakáj_ (rögtön belép).

_Törő:_ Hol van a bárónő?

_A főlakáj:_ Lent a parkban. Néhány vendég még csak most búcsúzik.

_Törő:_ Köszönöm. (Hátul lemegy a parkba.)

_A főlakáj_ (utána néz; utána akar menni).

NYOLCADIK JELENET.

_A főlakáj, Theodori, Az altábornagy, Almásy._

_Theodori_ (balról feljön a terraszra és át akar menni a kastélyba).

_A főlakáj_ (észreveszi; visszafordul, feljön a lépcsőn a terraszra, körülnéz, nem lát senkit, halkan megszólal): Kapitány!

_Theodori_ (hátrafordul, megrettenve körülnéz, azután, mintha nem is a főlakájjal beszélgetne): Mit akar?

_A főlakáj:_ Az altábornagyot egy félórára távolítsa el innen.

_Theodori:_ Lehetetlen.

_A főlakáj:_ Meg kell lennie.

_Theodori:_ Nincs rá semmiféle mód.

_A főlakáj_ (nyugodtan:) Keressen.

_Theodori:_ Semmiféle ok nincs rá.

_A főlakáj:_ Akkor csináljon okot… Itt jön… (Parancsolón.) Ön majd hazudik neki valamit.

_Theodori:_ Igen, majd…

_A főlakáj_ (kisurran a kastély felé).

_Theodori_ (sóhajtva töröli meg a homlokát, azután hirtelen kihúzza magát és az érkező altábornagy felé fordul).

_Az altábornagy_ (jön Almásyval:) Hát ez hallatlan Theodori, ez a gazfickó mindent tudott. Nagyon kell vigyáznunk.

_Theodori:_ Igen, kegyelmes uram; és ezért arra is kérem excellenciádat, jőjjön le velem azonnal a barakkokhoz.

_Az altábornagy:_ Dolgom van az irodában.

_Theodori:_ Kérem excellenciádat, halassza ezt el és jőjjön le rögtön a barakkokhoz, mert… mert… (kétségbeesve gondolkozik).

_Az altábornagy:_ Miért Theodori?

_Theodori_ (eszébe jutott, amit mondania kell:) Ugy-e excellenciád keményen bánt most Törővel?

_Az altábornagy:_ Igen.

_Theodori:_ Törő elbizakodott, gőgös és beszámíthatatlan,… az imént különböző parancsokat osztott ki… és nekünk pótolhatatlan veszteség volna, ha a barakkokban őrzött anyag elpusztulna.

_Az altábornagy:_ Ez igaz. (Almásyra néz.)

_Almásy:_ Az anyag Törő nélkül teljesen értéktelen. Nem az anyagra, hanem Törőre kellene vigyáznunk.

_Theodori_ (nagyot lélegzik:) Törő, azt hiszem, maga is ott van már a barakkoknál,… jó ha meg tudjuk előzni… és bebizonyosodott, hogy sohasem lehetünk elég óvatosak. Én azt hiszem, a barakkokat mindenképpen sürgősen meg kellene védenünk.

_Az altábornagy:_ Ez igaz. Ne sajnáljuk a fáradtságot. (Indul balra.) Én, ha kell, egy egész zászlóaljat kirendelek a barakkok őrzésére… (Kimegy.)

_Theodori_ (vele megy).

_Almásy_ (kelletlenül követi őket).

KILENCEDIK JELENET.

_Törő, Radován;_ majd _Törő, Beatrix_.

_Radován_ (jön jobbról, Törőt keresi. Várakozik. Meglátja Törőt, aki a parkból jön): Jőjjön kérem.

_Törő:_ Mi az?

_Radován:_ Minden rendben van. Indulhatunk.

_Törő:_ Én még nem megyek.

_Radován:_ De minden perc elveszíthet bennünket. Az altábornagy minden percben visszafordulhat.

_Törő:_ Mindegy. Én még nem megyek.

_Radován:_ De mire vár? Hiszen ez őrültség.

_Törő_ (lenéz a parkba): Most hagyjon itt engem. Egy félóra múlva jőjjön vissza.

_Radován:_ Nem várhatunk egy félórát.

_Törő:_ Eh, menjen most innét.

_Radován_ (észreveszi a közeledő Beatrixet): Ah, ezért… Most esztelenséget akar csinálni.

_Törő_ (nem törődik vele; néz Beatrix felé).

_Radován:_ Őrültséget akar csinálni… Tönkretesz mindent egy őrültségért. Itt akar maradni? Fogságban akar maradni?

_Törő:_ Most takarodjék innen… És tíz perc múlva indulunk.

_Radován_ (visszavonul:) Tizenegy percünk már nincs. Hát siessen.

_Törő_ (legyint neki, hogy menjen el).

_Radován_ (kihuzódik).

_Beatrix_ (feljön a terraszra).

_Törő_ (elébe megy; szinte komoran): Köszönöm, Beatrix, hogy idejött.

_Beatrix_ (őszintén): Azt hiszem semmi oka sincs az ilyen őszinte köszönetre, mert én akárhová elmentem volna, ha azt mondja, hogy beszélni akar velem.

_Törő_ (nehéz lélegzettel): Igen, beszélni akarok magával Beatrix.

(Szünet.)

_Beatrix_ (vár, azután megkérdezi): És mi mondanivalója van nekem?

_Törő_ (habozik, nehezen mondja meg, szinte komor elszántsággal): Az Beatrix, hogy én szeretem magát. (Hosszú szünet.) És mi mondani valója van erre magának?

_Beatrix:_ Hiszen… hiszen maga azt régen tudja. (A kezét nyujtja neki.)

_Törő_ (lassan, szinte komor áhítattal megfogja a kezét, magához vonja és szinte keserű mámorral megöleli. Hosszú ölelés).

_Beatrix_ (lesütött szemmel, de őszintén): Én szégyennek tartottam volna egy percig is titkolni, hogy szeretem.

_Törő_ (sötéten, mámorosan): Én pedig, drága szerelmem, szégyennek tartottam volna a maga szerelméért úgy jelentkezni, mint ahogyan most mégis jelentkezem: könyörögve, koldus gyanánt, kudarc után és szegényen.

_Beatrix:_ Maga gazdag. A leggazdagabb. És erős. A legerősebb. És mindent el fog érni, amit akar… És én úgy bízom magában, mint egy istenben.

_Törő_ (mint valami drága illatot, úgy szívja be ezeket a szavakat): Akkor Beatrix én most szegényen, de a magamban való teljes hittel elmegyek innen és maga velem jön.

_Beatrix_ (igent int).

_Törő_ (boldogan): Igen? Velem jössz?

_Beatrix:_ Igen. Hová?… Mikor?… Miért?

_Törő_ (komoran, fanyarul): Hová? Még nem tudom. Mikor?… Most rögtön.

_Beatrix_ (bámulva áll föl): Most rögtön?

_Törő:_ Nem jössz?

_Beatrix:_ Nem.

_Törő:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert ezt nem tudom… mert ezt nem értem… mert ez szökés, mert ez csalás. Én megyek akkor, ha tudom, miért kell mennem, ha oda mehetek az apámhoz és azt mondhatom neki: apám, én most elmegyek.

_Törő:_ Beatrix… én velem most kell eljönnie, kérdés nélkül és habozás nélkül és azonnal.

_Beatrix_ (megrázza a fejét): Igy én nem tudok.

_Törő_ (fanyar fájdalommal; habozva, lehajtott fejjel): Akkor…