Part 1

1913

BIRÓ LAJOS

KÖNYVEI:

=1. Regények=

A diadalmas asszony.

Nyári zivatar.

=2. Elbeszélések=

Kunszállási emberek.

A fekete ostor.

Marie és más asszonyok.

Huszonegy novella. 2 kiadás.

=3. Szindarabok=

Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története.)

Tavaszi ünnep.

A rablólovag.

Sárga liliom.

A cárnő. Irták _Biró Lajos_ és _Lengyel Menyhért_.

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.

_Biró Lajos_

_1913_

_Történelmi szinmű három felvonásban._

_Budapest 1914_

_Singer és Wolfner kiadása_

_VI., Andrássy-út 16._

_Az előadás joga dr. Marton Sándornál (Budapest, IV., Bécsi-utca 1.) szerezhető meg._

*

_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._

*

_Színpadokkal szemben kézirat._

_Copyright 1913 by dr. Marton Sándor Budapest_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

SZEREPLŐK:

Westerland altábornagy

Beatrix, a lánya

Almásy főhadnagy, az unokaöccse

Törő

Theodori kapitány

Karanov Paula

Radován

A főlakáj

A régiségkereskedő

Kovács

ELSŐ FELVONÁS.

Nagyúri kastély terrasza. Jobbra (nézőtől) maga a kastély. Balra és hátul a park. A terraszon kertiszékgruppok, kis asztalok stb.

ELSŐ JELENET.

_A régiségkereskedő, Radován, Beatrixszel_, azután _Beatrix_ nélkül.

(A kastély felől halkan katonazene hallatszik.)

_A régiségkereskedő_ (jön jobbról; az ebédtől; átsiet a terraszon, lenéz a parkba, nyugtalanul átmegy a terrasz tulsó oldalára, aggódva keresgél, végre észreveszi azt, akit keresett és türelmetlenül leszól): Jöjjön már, kérem. Alig tudtam az ebédtől elszökni.

_Radován_ (aggasztóan rút ember, negyven éves, nem ősz csak őszülő; de egészen megtörött. Nehezen vonszolja magát; minden percben mintha össze akarna roskadni. A hangja kongó és tompa): Jövök már.

_A régiségkereskedő:_ Hol az ördögbe járt?

_Radován_ (feljön a terraszra): Elhíttak… Vigyázzon: itt jön a lány.

_A régiségkereskedő:_ Melyik? (Lenéz.) Ah…

_Beatrix_ (jön fel a lépcsőn).

_A régiségkereskedő_ (túlzott édességgel): Ah, bárónő is fölkelt már az asztaltól?

_Beatrix_ (fönn a terraszon; mosolyogva): Igen, nem akartam, hogy apát elhíjják… Éppen a harmadik tósztját mondta.

_A régiségkereskedő_ (egy mentegetőző mozdulattal): Én is kijöttem… ez a terrasz olyan hívogató… az ebédnek mindjárt vége lesz.

_Beatrix:_ Igen, megyek is, és megmondom, hogy a feketekávét itt szolgálják föl. (Radovánhoz:) Ön sem jön már vissza?

_Radován:_ Nem. Én is maradok… (Szünet. – Elkényszeredetten:) A bárónő, láttam, találkozott a gyerekekkel és megsimogatta őket.

_Beatrix:_ Igen, mert úgy megsajnáltam őket.

_Radován:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert olyan rútak. Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… nekem valósággal fájt, mikor rájuk néztem… gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak, nem? (Szünet.) Hogy kerültek ide ezek a gyerekek? (Szünet.) Nem tudja, kinek a gyerekei voltak ezek?

_Radován_ (sápadtan): De igen. Az én gyerekeim voltak.

_Beatrix_ (megdöbbenve): Oh… kérem… bocsásson meg… Higyje el… Biztosítom róla…

_Radován_ (halkan): Hogy szépnek találta őket.

_Beatrix_ (őszintén): Én nem akarok önnek hazudni… hanem hiszen ön mondta nekem, hogy nincs családja. Miért mondta?

_Radován_ (nagyon halkan): Mert az anyjuk elhagyott. (Szünet.)

_Beatrix_ (hallgat, azután nagyon becsületesen): Higyje el, hogy nem volt szándékomban önnek fájdalmat okozni… és bocsásson meg érte. (Kezet nyújt.)

_Radován_ (alázattal fogadja a kézszorítást): Tudom, hogy a bárónő senkinek nem akar fájdalmat okozni.

_Beatrix_ (igent int és elmegy jobbra).

_Radován_ (utána néz és folytatja az előbbi mondatot): De nekem mégis fájdalmat okoztok mindnyájan!… (Ökölbe szorított kézzel, halk, nagy dühvel:) Ha én már egyszer titeket látnálak úgy, hogy összegörnyedtek és nyögtök a fájdalomtól.

_A régiségkereskedő:_ Ugyan kérem, ne álmodozzék… Jöjjön gyorsan és mondja, hogy mi van.

_Radován_ (fanyar fájdalommal): Mi lenne?

_A régiségkereskedő:_ Beszélt-e már Törővel?… Hajlandó-e Törő nekünk eladni a találmányát? Hajlandó-e eljönni, vagy elszökni innen? Vagy ismeri-e végre ön a találmány titkát? A dolog nagyon sürgős! És alig van rá mód, hogy én holnapnál tovább itt maradjak.

_Radován_ (nyugodtan): Itt maradnak a többiek…

_A régiségkereskedő_ (meglepetve néz rá).

_Radován:_ Előttem ne titkolózzék; hiszen én mindent tudok… És engem ne sürgessen, mert senkinek a világon nem olyan sürgős ez a dolog, mint nekem.

_A régiségkereskedő:_ Miért?

_Radován:_ Mert nekem minden perc egy örökkévalóság; és mert az én perceim mégis sietnek.

_A régiségkereskedő_ (megütközve): Mi baja magának?

_Radován_ (fájdalomtól eltorzult arccal): Én… nagyon beteg vagyok. (Szünet.)

_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Szóval? Hogy állunk?… Ismeri ön a találmányt?

_Radován:_ Nem. Az még mindig a Törő titka.

_A régiségkereskedő:_ Hát hajlandó Törő nekünk eladni? Innen elszökni?

_Radován:_ Még nem. De remélem, hogy nemsokára igen… Még ma… Egy-két óra múlva.

_A régiségkereskedő:_ Miért?

_Radován:_ Az altábornagy most vár táviratot Bécsből. A hadügyminisztérium kimondja a végső szót: mennyiért hajlandók megvenni a találmányt.

_A régiségkereskedő:_ És?

_Radován:_ És a távirat azt hiszem, már meg is jött. A lány azért hagyta ott az ebédet.

_A régiségkereskedő:_ És?

_Radován:_ És mert az altábornagyot én is informáltam, föltételezem, hogy csak a felét, csak a negyedét adják annak, amit Törő kért. És mert Törőt is informáltam, mert hetek óta rakom a taplót a fülébe, és mert amugy is vak és gőgös… (Szünet.) Föltételezem, hogy még ma szökik.

_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Hiszen ha csak végezhetnénk. Mi mindennel elkészültünk… És átkozottul sürgős a dolog.

_Radován_ (röviden): Nekem a legsürgősebb… És most váljunk el, mert fölösleges, hogy bennünket együtt lássanak. Én visszamegyek az ebédlőbe.

_A régiségkereskedő:_ Én akkor le a kertbe. (Elmennek.)

MÁSODIK JELENET.

_Almásy, Kovács, Paula_, majd _A régiségkereskedő_.

(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)

_Almásy_ (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna, nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?

_Kovács_ (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal katonatipus): Látom, főhadnagy úr.

_Almásy:_ Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.

_Kovács_ (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.

_Almásy_ (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek, föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét… meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet mást csinálni, várni kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!… Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.

_Paula_ (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?

_Almásy:_ Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy érdemes honfitársát.

_Paula:_ A régiségkereskedőt?

_Almásy:_ Azt.

_Paula:_ Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?

_Almásy:_ Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom, bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt, a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula, vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.

_Paula_ (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.

_Kovács:_ Jó napot elvtársnő.

(Kezet szorítanak.)

_Paula_ (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön jó katona, elvtárs.

_Kovács:_ Én az vagyok, elvtársnő.

_Paula:_ És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.

_Kovács:_ Nem én, elvtársnő.

_Paula:_ És a többi magyar elvtárs se?

_Kovács:_ Egyetlenegy se, elvtársnő.

_Paula_ (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?

_Kovács:_ Az.

_Paula:_ Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista szervezet tagja?

_Kovács:_ Hó… De nem ám…

_Paula:_ Nemzetközi…?

_Kovács:_ Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.

_Paula_ (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen harcol?

_Kovács:_ Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell lennie. Bár lenne már meg.

_Paula_ (meglepetve): Ön kivánja a háborut.

_Kovács:_ Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi helyzetünket, behivott tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.

_Almásy_ (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…

_Kovács_ (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt az ideje, hogy militaristává alakuljon át.

_Almásy_ (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam fennmaradásáról.

_Paula_ (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.

_Almásy_ (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit, ha valóban a nép hadserege.

_Paula_ (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.

_Almásy_ (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára bizonyosabbnak látok.

_Paula_ (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári álmodozás, amely nem ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről álmodozik, holott…

_Almásy_ (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem… Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.

_A régiségkereskedő_ (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt, mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…

_Almásy_ (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.

_A régiségkereskedő_ (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni): Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…

_Almásy_ (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.

_Kovács_ (hozzálát).

_A régiségkereskedő_ (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)

_Almásy:_ Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem… Kovács!… megmotozni.

_A régiségkereskedő_ (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…

_Almásy_ (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő; és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi vezérkarunk tisztjei.

_A régiségkereskedő_ (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik; hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).

_Kovács_ (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly. Itt a tárca.

_Almásy_ (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a foglyot lekiséri a…

_A régiségkereskedő_ (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki. Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt szeretném, ha…

_Almásy_ (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön senkivel sem beszélhet és tovább itt nem maradhat… Kovács, a foglyot átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs megállás egy másodpercre sem.

_Kovács_ (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás nincs.

_Almásy:_ Úgy van… Előre… indulj.

_Kovács_ (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali lépcsőn lemegy vele).

_Almásy_ (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.

_Paula_ (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.

_Almásy_ (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg, meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.

_Paula_ (komolyan): Meg.

_Almásy:_ No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan, hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.

_Paula_ (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.

_Almásy:_ Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó zsarnokságot.

_Paula_ (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres ételek mellé.

_Almásy_ (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal?

_Paula:_ Theodorival?

_Almásy:_ Igen.

_Paula:_ Mi volna vele? Ostoba… Imád…

_Almásy:_ Nagyszerű. És maga?

_Paula:_ Utálom.

_Almásy:_ Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni, ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő… hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…

_Paula_ (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.

_Almásy_ (megkönnyebbülten): Igen.

_Paula:_ Az nagyon könnyű lesz.

_Almásy:_ Azt hiszi?

_Paula:_ Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.

_Almásy_ (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt: mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…

_Paula:_ Hogyha a szeretője leszek.

_Almásy_ (mosolyogva): Igen… Megteszi?

_Paula:_ Meg.

_Almásy:_ Köszönöm.

_Paula:_ Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép, kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.

HARMADIK JELENET.

_Voltak, Westerland_ altábornagy, _Beatrix, Törő, Theodori, Radován_, több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a vidék előkelősége.

_Az altábornagy_ (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem, nem, hölgyeim, lehetetlen.

_Egy fiatal hölgy:_ Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy nagyhatalommal lesz-e háborunk?

_Az altábornagy:_ De ha mondom, hogy én semmit sem tudok.

_A nők:_ De igen. De igen. De igen.

_Egy idősebb hölgy:_ Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a háború?

_A fiatal hölgy:_ Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen bizonyosan dolgunk lesz.

_Az idősebb hölgy:_ Dehogy lesz…

_A fiatalabb hölgy:_ Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…

_Az altábornagy:_ De hölgyeim, ha mondom…

_A nők:_ De igen, de tudja.

_Az altábornagy:_ Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem tudom.

_Törő:_ Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak. Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.

_Az altábornagy_ (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?

_Törő:_ Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja. (Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)

_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis…

_Törő:_ De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem tudja, lesz-e háború.

_Az altábornagy:_ Ezt meg is kell magyarázni.

_Törő:_ Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom, amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.

_Az altábornagy_ (dörmögve): No így… így már más…

_Törő:_ Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.

_Az altábornagy:_ Mi nem örvendetes állapot?

_Törő:_ Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát megrémíttetni, költekezésre és védekezésre szoríttatni, beteg embernek kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.

_Az altábornagy_ (mogorván): Preventiv háború?

_Radován_ (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső ösztönünket követjük, amikor védekezünk.

_Törő:_ Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.

_Radován:_ Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.

_Az altábornagy_ (hevesen akar válaszolni).

_Törő_ (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.

_Fölkiáltások:_ Ah! Rajta! Miért? Hogyan?

_Törő:_ Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben álló birodalmat, mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal, Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni. (Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.

_Felkiáltások:_ Bravó! Éljen!

_Paula:_ Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is alakulnia.

_Törő:_ Majd átalakul.

_Paula:_ Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.

_Törő_ (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.

_Paula:_ Igen hallottam, ön szociálista volt.

_Törő:_ De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel igazi közösségem volna.

_Paula:_ Akkor miért mondta el mindezt?

_Törő:_ Mulattatott.

_Paula_ (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.

_Törő:_ Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.

_Paula:_ Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a leggonoszabb ellenségeit látom.

_Törő_ (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem fogom kidobni.

_Paula:_ Csakhogy én nem vagyok hajlandó…

_Beatrix_ (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő mond, azt ő sem veszi komolyan.

_Paula:_ Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan. (Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen vannak minden árulásra.

_Beatrix:_ De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.

_Paula_ (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle erkölcsi törvényt nem ismernek.

_Beatrix:_ De miért lennének azért árulókká?

_Paula_ (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.

_Beatrix:_ De nekik nem esik jól az árulás.

_Paula:_ Nem…?

_Beatrix:_ Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik jól nekik.

_Almásy_ (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…

_Az altábornagy_ (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?

_Almásy:_ Szabad egy háromperces audienciát?

_Az altábornagy_ (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?

_Almásy_ (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most hallgatja ki.

_Az altábornagy:_ No hallod… én kikérem magamnak…

_Almásy:_ Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…

_Az altábornagy:_ Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.

_Almásy:_ A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi várunkban.

_Az altábornagy:_ Semmiesetre sem volt rossz szándéka…

_Almásy:_ Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a román partra, ahol egy kis házat kibérelt?

_Az altábornagy:_ Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román parton?

_Almásy:_ Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban vagyunk és nem engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…

_Az altábornagy:_ Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai vannak.

_Almásy:_ Nem engedhető meg…

_Az altábornagy:_ Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?