Part 3

_Radován_ (megjelenik jobbról).

_Törő:_ Akkor isten vele, Beatrix.

_Beatrix_ (halkan, értetlenül): Isten vele.

_Törő_ (indul).

_Beatrix_ (fölsikolt): Megálljon. Hát istenem… Hát miért kell? Hát mondja meg…

_Törő_ (odalép hozzá, elszántan): Beatrix… nekem el kell szöknöm innen, mert itt nem vagyok szabad ember. Menekülnöm kell olyan helyre, ahol ura vagyok magamnak és ahol azt, ami az enyém, amit én teremtettem, a találmányomat, annak adom el, akinek akarom… És most már csak perceim vannak… Ezért.

_Beatrix_ (megdermedve): De hiszen az árulás.

_Törő_ (türelmetlenül): Én nem tartozom senkihez…

_Beatrix_ (ugyanazon a hangon):… ez árulás és bűn, és maga a fájdalomba és a veszedelembe megy. (Föláll, megsímogatja a homlokát, fölemeli a fejét.) Magával megyek.

_Törő_ (örömmel): Rögtön jönnie kell, Beatrix. Most. Velem.

_Beatrix:_ Megyek, most, magával.

_Törő_ (vezeti őt; együtt kimennek).

_Radován_ (velük megy).

(A kastélyba vezető ajtó bezárul mögöttük. Autó zaja hallatszik. A terrasz egy ideig üresen marad, azután balról Almásy jön, végigrohan a terraszon, be a kastélyba, onnan nemsokára visszajön Paulával, az altábornagy elé, aki lihegve jön balról.)

_Almásy_ (az altábornagynak): Ők voltak azok. (Fogcsikorgatva:) Theodori azért csalt el bennünket, hogy ezek szökhessenek.

_Az altábornagy:_ Szamárság… Telefonozz inkább a dunai őrségnek, hogy tartóztassa fel őket.

_Almásy_ (legyint, mint aki ezen túl van): Megpróbáltam. A telefondrótok el vannak vágva.

_Az altábornagy:_ És utól nem érhetjük őket.

_Almásy:_ De… Én megyek… (Indul. Tagolva:) Én utólérem őket. És Törő vagy visszajön, vagy megölöm. (Elrohan.)

_(Függöny.)_

MÁSODIK FELVONÁS.

Kert közepén álló ház emeleti szobája. Hátul bejárat. Jobbra és balra folyosóra nyíló ajtó. Hátul ablakok zárt ablaktáblákkal.

ELSŐ JELENET.

_A főlakáj, Radován, Törő, Beatrix._

(A kis társaság hosszu és izgatott futás után érkezik meg; a hátsó ajtón. – Az ajtó mögött lépcső van, ezen kellett fölrohanniok. – Az ajtó fölrántódik; elsőnek lép be a főlakáj, aki vezette a társaságot, azután Radován, majd Beatrix és végül Törő. – Törő szótlan és komor.)

_A főlakáj:_ Ide jőjjenek… Gyorsan be az ajtón… A lépcsőház még nem ad védelmet a golyók ellen… (Törőhöz idegesen:) Siessen kérem, oda még betévedhet egy golyó.

_Törő_ (lassan és komoran bejön).

_A főlakáj_ (behuzza mögötte az ajtót): No most aztán lövöldözhetnek, ha a román határőrség el nem rontja a mulatságukat.

_Radován:_ Vagy, ha jobbnak nem látják egyszerüen átrándulni ide.

_A főlakáj_ (felsőbbségesen): Legyen nyugodt… itt már román területen vagyunk.

_Radován:_ A Dunán is román területen voltunk, mégis fütyültek körülöttünk a golyók.

_A főlakáj_ (büszkén): De itt a mi követünk védelme alatt vagyunk.

_Radován_ (nagyon fanyarul, mindig mély keserüséggel, szinte tompa dühvel beszél): Van az önök követének egy ezred bakája is, hogy megvédjen bennünket, ha azok mégis meggondolják a dolgot és átrándulnak ide?

_A főlakáj_ (gőggel): Legyen nyugodt, nem rándulnak át. Mert az átrándulás, az azt jelenti, hogy a mi fővezérletünk rögtön kiadja a parancsot a háboru megkezdésére.

_Radován_ (teljes, keserű, harapós dühvel): És ön azt hiszi, hogy a háborutól odaát félnek? – és nem az önök fővezérlete fél tőle?

_A főlakáj_ (bámulva): Mi történt önnel? Most bennünket gyülöl? (Nézi.) Eh… ön mindenkit gyülöl… (Óvatosan kinyit egy ablaktáblát.) A lövöldözés különben úgy látszik abbamaradt… Igen… Teljes csönd… Itt biztosságban vagyunk… (Kinyitogatja az ablaktáblákat.) Nem értem, hogyan üldözhettek bennünket… a telefonvezetékek el voltak vágva… Az üldözőink huszárok voltak; tornyirányban próbáltak az automobil elé vágni… Mindenesetre helyes volt, hogy nem hallgattunk az öreg paraszt könyörgésére és kilyukasztottuk a másik csónakot.

_Radován:_ Ha a bárónőre hallgattunk volna, már fogságban volnánk. (Szünet.) Minek ijedős asszonyokat hozni az ilyen útra.

_Beatrix_ (ijedten néz rá).

_Törő_ (föl akar lobbanni, azután gőgösen hallgat).

_A főlakáj_ (befejezte a rendezgetés munkáját): Igy… rendben van… (Megáll. Udvariasan, nem lakáj módra, hanem házigazda módjára:) És most talán lesz majd részem abban a szerencsében, hogy megismerkedhetem a bárónővel. (Törőre néz.)

_Törő_ (komoran hallgat):

_Beatrix_ (zavarodottan): De hiszen én önt már ismerem, Schmidt úr.

_A főlakáj_ (udvariasan): A bárónő nem ismer… Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Golovin Miklós… kapitány. (A bemutatkozás szól Törőnek is.)

_Beatrix_ (elfogódottan bólint).

_Törő_ (komoran meghajol).

_Golovin_ (szeretetreméltóan): Engedjék meg, hogy átvegyem itt a házigazda szerepét… Remélem, sikerül elég kényelemmel ellátnom mindnyájukat… A bárónőnek teljes garderobera lesz szüksége, arról természetesen gondoskodunk… csak holnap reggelig kérem a szives elnézését.

_Beatrix_ (elfogódottan): Nagyon szeretetreméltó.

_Golovin_ (benyul a zsebébe és egy papirlapra rajzolt skiccet vesz elő): Engedjék meg, hogy megismertessem önöket a ház berendezésével is. (A skiccről olvassa:) Ez itt a társalgó; balra az ebédlő van; jobbra folyosó: hálószobák… egy, kettő, három… méltóztassék majd választani… A földszinten mi helyezkedünk el… (Törőhöz:) ott egyébként teljesen berendezett laboratórium is várja önt… A háznak villamos telepe van, itt tehát (keresi a villamos-lámpa csavarját) rögtön teljes világosságot teremthetünk. (Fölcsavarja a lámpát. Világosság.) Igy… Parancsolják talán most mindjárt a vacsorát is? (Hallgatás.) Nem? (Szünet.) Később?

_Beatrix_ (habozva): Azt hiszem, kilenc óra tájban… most még nyolc óra sincs.

_Golovin:_ Nagyon helyes. Lehetek más valamiben szolgálatukra? (Hosszu szünet.) Ha semmiben, akkor (Törőhöz:) mi talán elintézhetnők a mi ügyünket. (Alig észrevehető, inkább csak az udvariasság kedvéért való mozdulat a válasz.) Igen? Akkor talán nem terheljük ezekkel a komoly dolgokkal a bárónőt, akinek nyilván kellemes is volna egyedül maradnia.

_Törő_ (komoran): Nekem az a kivánságom, hogy a bárónő is legyen jelen a… tárgyalásnál.

_Golovin:_ Amint parancsolják. Mi tehát megvesszük az ön találmányát nem húsz, hanem huszonöt millió koronáért, amely huszonöt millió korona a Credit Lyonnais bukaresti testvérintézeténél máris az ön rendelkezésére áll. Azonkívül ha ön formálisan az én kormányom szolgálatába lép, mi még tiz évig fizetünk önnek évenkint egy fél millió frankot, amely fél millió frank felvehető minden év julius elsején a Credit Lyonnais párisi főintézetében.

(Hallgatás.)

_Törő_ (lesütött szemmel): Miért… miért… kívánják önök, hogy én az önök kormányának a szolgálatába lépjek?

_Golovin:_ Hm… szeretnők hivatalossá tenni azt a ránk nézve valóban örvendetes összeköttetést.

_Törő_ (felnéz): Hogy minden lehetősége megszünjék a hazatérésemnek?

_Golovin_ (udvariasan): Ha parancsolja: igen.

_Törő_ (fanyarul): Ez még mindig nem akadálya annak, hogy én a találmányomat idővel egy más hatalomnak, – esetleg magának az osztrák-magyar monarchiának eladjam.

_Golovin_ (habozik, azután nagyon udvariasan): Nem akadálya, – de mi tökéletesen megbizunk az ön becsületében.

_Törő_ (szinte felszikrázik a haragja erre a bókra, azután erőt vesz magán és keserűen, gúnyosan legyint egyet).

_Golovin:_ A döntő az, hogy megegyeztünk. (Hallgatás.) Tehát megegyeztünk. Ez a döntő. És minthogy ránk nézve nagyon kívánatos a dolog sürgős lebonyolítása, bátor vagyok önt megkérni rá, fáradjon le velem a földszintre, hogy a laboratóriumot önnek megmutathassam. (Szünet. Félig most már Radovánhoz is, aki eddig hallgatva állott.) Szabad kérnem talán erre… (A jobboldali folyosó felé mutat.)

_Radován_ (indul).

_Törő_ (rövid habozás után): Kérem az urakat, menjenek előre. Én szeretnék a… a menyasszonyommal pár szót váltani.

_Golovin:_ Kérem. Parancsoljon. Majd erre kérem azután, hogy utánunk fáradjon. (Meghajol, kimegy Radovánnal. Utközben:) Ami önt illeti… (Elmentek.)

MÁSODIK JELENET.

_Törő, Beatrix._

(Egymástól messze megállnak és hosszan és hallgatva nézik egymást.)

_Törő_ (szintelen, szinte rekedt hangon, szándékos közömbösséggel, száz más szót beleszorítva a torkába): Hm… (Rágja a szavakat, teljesen nyugodtan:) Beatrix, – a ruhája elrongyolódott.

_Beatrix_ (elfogódva): Igen, – elszakadt. (Szünet. Közömbösen:) A mikor a csónakból kiugrottunk.

(Szünet.)

_Törő_ (rekedten, gőgösen): Lihegve kellett futni. És elbotlott. Kétszer is.

_Beatrix_ (zavarodottan simogatja végig magát): Ah, semmi…

_Törő_ (reszkető, elbiggyesztett ajakkal): Lövöldöztek ránk. A vízbe csapkodtak a golyók. (Közelebb megy hozzá. Más hangon:) Félt?

_Beatrix_ (egyszerüen): Igen. Dideregtem. Még most is didergek. (Összeborzong.)

_Törő:_ Adja ide a kezét, Beatrix.

_Beatrix_ (odaadja a kezét): Hiszen a maga keze is jéghideg.

_Törő_ (elereszti a kezét. Halkan és monotonul): Bocsásson meg nekem Beatrix… hogy elrongyolódott és bepiszkolódott a ruhája. És hogy lihegve és elbotolva szaladnia kellett.

_Beatrix_ (a kezét nyújtja neki): Én magát szeretem és…

_Törő_ (megcsókolja a kezét, nem ereszti el, gyorsan, őszintén): Nem bánta meg? Eljönne még egyszer?

_Beatrix_ (nem válaszol, folytatja a mondatát): … és oda megyek, a hová maga hí.

_Törő:_ Eljönne mégegyszer?… Erre feleljen.

_Beatrix:_ Előbb feleljen maga: megtenné még egyszer?

_Törő_ (elereszti a kezét, elfordul, az ajkába harap, visszafordul, megáll; gőgösen és fölemelt fejjel): Megtenném még egyszer. (Megfordul és kimegy.)

_Beatrix_ (összekulcsolt kézzel sokáig mozdulatlanul néz utána).

HARMADIK JELENET.

_Beatrix, Almásy._

_Beatrix_ (föláll, sóhajtva körülnéz, megborzong az idegenségtől, az ablakhoz lép és kibámul a sötétségbe).

(A baloldali ajtó villámgyorsan fölnyílik és rongyolt ruhában, porosan, gyorsan, de szinte zajtalanul beugrik rajta Almásy. Az ajtót halkan és gyorsan bezárja maga mögött és mozdulatlanul megáll.)

_Beatrix_ (visszafordul, halkan fölsikolt, azután megismeri Almásyt és a szájára szorítja a kezét, hogy a sikoltását visszaszorítsa. Szünet): Ah, te vagy az?

_Almásy:_ Én.

(Szünet.)

_Beatrix:_ Te üldöztél bennünket?

_Almásy:_ Én.

_Beatrix:_ A golyóitok én körülöttem röpködtek… (Szünet.) Mit akarsz itt? (Szünet.) Minek jöttél ide?

_Almásy:_ Én Törőt vagy visszatérítem, vagy megölöm.

_Beatrix_ (hevesen:) Menj el innen…

_Almásy_ (közelebb lép hozzá; halk fájdalommal): Bea, te engem elárultál.

_Beatrix_ (hevesen akar válaszolni, de azután halkan és dacosan csak ennyit felel): Bocsáss meg, én téged nem szeretlek.

_Almásy_ (fájdalmas ajkrándulással veszi tudomásul a választ): De ebben a hitvány árulásban vele tartani… vele elmenni… A milliók kedvéért vele lealacsonyodni… (Szünet.) Miért jöttél el vele?

_Beatrix_ (küzd az érzelmeivel; gőgösen): Mert én őt szeretem és én odamegyek, ahová ő hí engem.

_Almásy_ (fájdalmas ajkbiggyesztéssel, fanyar fejbólintással veszi tudomásul a választ. A foga közt halkan): Asszony!

_Beatrix:_ És én neked azt mondom: innen menekülj. És ilyen hangon vele ne beszélj, mert ő… mert ő… olyan, mint egy király; engem hagyj vele egyedül; és megölni őt ne próbáld… mert én őt visszatérítem… de ha te merészeled csak a kezedet is fölemelni ellene… (Teljes asszonyi dühvel akar vele szembe szállni, de hangokat hall a folyosó felől és félbeszakítja magát.) Jönnek… Menekülj innen… Rejtőzz el legalább.

_Almásy_ (komoran): Hová?

_Beatrix_ (a baloldali ajtót, nem a lépcsőházba, hanem az ebédlőbe nyílót fölnyitja): Ide… Próbáljuk meg, talán nem vesznek észre… (A jobboldali folyosó felé figyel.) Siess.

_Almásy_ (bemegy az ajtón).

_Beatrix_ (sápadtan várakozik).

NEGYEDIK JELENET.

_Beatrix, Golovin, Törő, Radován_ és két fegyveres ember.

_Golovin:_ Bárónő!… ide bejött egy idegen ember.

_Beatrix_ (habozva): Nem, idegen ember ide nem jött be.

_Golovin:_ Nem?… (Lassan:) A bárónő bizonyos benne, hogy idegen ember ide be nem jött?

_Beatrix:_ Én… (Dacosan:) Bizonyos vagyok benne…

_Golovin_ (figyelmesen ránéz, azután egyenesen nekiindul az ebédlő ajtajának): Minthogy a bárónő bizonyos benne…

_Beatrix_ (ideges mozdulatot tesz, mintha utána akarna kapni).

_Golovin_ (odaért az ajtóhoz, kinyitja, benéz a szobába és folytatja a mondatot): Kénytelen vagyok a főhadnagy urat fölszólítani, jőjjön vissza ide miközénk.

_Almásy_ (megjelenik az ajtóban, nyugodt; az a szándéka, hogy ha kell harcol és átvágja magát).

_Golovin:_ Ime mégis…

_Beatrix_ (kétségbeesve törte a fejét, mit tegyen. Most lázasan, szinte kiáltva és egyúttal Törőnek könyörögve mondja): Nem… Mert hiszen ő nem idegen… Ő mi hozzánk tartozik, mert velünk tart.

_Golovin_ (kételkedve hallgat, azután Törőhöz fordul): Nem gondolja uram, hogy a bárónő ismét téved?

_Törő_ (habozik).

_Beatrix_ (remegve néz Törőre, az egész lelke benne könyörög ebben a pár szóban): Ő hozzánk tartozik.

_Golovin_ (Törőhöz, most már kurtán): Igaz ez?

_Törő_ (hosszú kutató pillantást vet Beatrixre. Lenyelve az izgalmát, szaggatottan): Igaz… Ő hozzánk tartozik… Nekem… barátom… és én vártam, hogy utánam jön.

_Golovin_ (gondolkozva): Ah, ez meglepő fordulat… (Szünet. Vizsgálja őket.) És ha én ezt nem hiszem?

_Törő_ (habozik, azután gőgösen): Önnek kötelessége elhinni azt, amit én mondok.

_Golovin:_ Úgy?… Hm!… Jó… (Erőt vesz az ágaskodó haragján.) Rendben van. Hozta isten… Annál jobb… (Nagy lélekzetet vesz.) Annál jobb, mert most már akkor annál több joggal (Törőhöz:) és annál teljesebb bizalommal kérhetem meg önt, jöjjön vissza velünk a laboratóriumba és ismertesse meg velünk az eljárását. Az én embereim készen vannak.

_Törő:_ Ah… igen… igen… (Unottan:) A baj az, hogy az ön embereinek előbb egy egész kis tanfolyamra van szükségük, mert különben kész veszedelem velük…

_Golovin_ (szárazon): Megnyugtathatom… Az én embereim a mi arzenálunk legkitünőbb és legtapasztaltabb altisztjei.

_Törő:_ Úgy?… Hm… De… hm… a laboratórium anyagfölszerelése hiányos és szükség lesz rá, hogy egyetmást előbb…

_Golovin:_ Tévedés… Minden anyagunk éppen úgy megvan, mint az ön otthon hagyott barakkjaiban… (Radovánhoz:) Megvan minden anyagunk?… Igen, vagy nem?

_Radován_ (vonogatja a vállát, epésen válaszol): Megvan.

_Törő:_ Igen… de sötét este van és a világítás…

_Golovin:_ Villamos ívlámpáink vannak.

_Törő:_ És… (További kifogásokat keres, azután föllobbanó gőggel szakítja félbe magát:) Eh… fáradt vagyok.

_Golovin_ (küzd az indulatával): Vagyis… vagyis… ön nem hajlandó… ön nem hajlandó a laboratóriumba lejönni és…

_Törő_ (hideg gőggel): Ma nem.

_Golovin_ (forró, halk dühvel): És ha én önt kényszerítem?

_Törő_ (szinte már derült gőggel): Ki?… Ön?… Engem?… (Szünet.) Ha azt hiszi, hogy módja van rá és ha azt hiszi, hogy okos dolog… próbálkozzék meg vele.

_Golovin_ (fogcsikorgatva): Van énnekem egypár eszközöm, amely elolvasztja a gőgöt és a makacsságot.

_Törő_ (gőgösen): Próbálkozzék meg velük. (Beatrixhez, könnyedén:) On l’a gratté et voilà le cosaque.

_Golovin_ (egy másodpercre úgy látszik, fölrobban a dühe, azután erőt vesz magán): Én… (Az indulat akadozóvá teszi a beszédét.) Én katona vagyok és kijelentem önnek, hogy azt, amit én a hadseregem számára egyszer megszereztem, soha a kezemből többé ki nem bocsátom.

_Törő:_ Én pedig kijelentem önnek, hogy én sem önnek, sem az ön hadseregének a hatalmában nem vagyok.

_Golovin:_ Ön szerződött velünk.

_Törő:_ Úgy van. Én szerződtem az ön kormányával; vele egyenlőrangú szerződő fél vagyok. Az ön kormánya fizet nekem huszonöt milliót és ezért én kezébe adom a győzelem eszközét. Amely nélkül a háborúját nem meri megkezdeni… De ma nem… Azt mondtam, hogy ma nem… Tehát ma nem.

_Golovin_ (hosszan gondolkozik): Jó… Tehát holnap… Rendben van, várunk holnapig… Addig is: a főhadnagy urat, aki önnek szövetségese, én… hm, sem el nem fogatom, sem főbe nem lövetem. (Int a két fegyveres embernek, akik rögtön kimennek.) A főhadnagy úr itt maradhat… De természetesen nem addig, amíg ő látja jónak, hanem addig, amíg én látom jónak. Ez, ugyebár, természetes?

_Törő:_ Ez… hm… természetes.

_Golovin:_ Nagyon örülök, hogy egy nézeten vagyunk… Akkor én egyelőre vissza is vonulhatok, csak egyre óhajtom mindnyájuk figyelmét fölhívni… A ház minden kijáratánál most már fegyveres őr áll… Ezek a fegyveres őrök parancsot kaptak rá, hogy mindenkit, aki a házat el akarja hagyni, akárki legyen is, azonnal, fölszólítás nélkül, lőjjenek le… A házat csak az én kíséretemben lehet elhagyni… Azt hiszem, helyes volt, hogy erre a körülményre fölhívtam a szíves figyelmüket.

_Törő_ (hidegen): Igen… a figyelmeztetést köszönjük…

_Golovin_ (katonásan összecsapja a bokáját, sarkon fordul és elmegy).

ÖTÖDIK JELENET.

_Törő, Almásy, Beatrix_, előbb _Radovánnal_, aztán _Radován_ nélkül.

(Amint az ajtó Golovin mögött bezárul, a társaság feszült és merev várakozásban marad egy másodpercig. De csak egy másodpercig. Azután Törő és Almásy rögtön szikrázó szemmel fordúlnak egymás felé. Beatrix pedig közbeveti magát. Mindez alig történik szavakkal, inkább mozdulatokkal.)

_Törő_ (gőgösen): Én téged…

_Almásy:_ És most…

_Beatrix_ (közbeveti magát, hogy fölhivja a figyelmüket Radován jelenlétére): Kérlek, ne beszéljetek… Hallgassatok…

_Törő_ (megértette a figyelmeztetést): Ah…

_Almásy_ (összeszorítja az ajkát és hallgat).

_Beatrix_ (idegesen, gyorsan kezd beszélni. Közömbösséget játszik): Az üzleti ügyeiteket ráértek megbeszélni később is… Most hagyjátok… Hadd üljünk le végre nyugodtan egy negyedórára… Istenem, de elfáradtam… Nemsokára remélem, vacsorázunk és én lefekhetem.

_Törő_ (szórakozottságot játszik): Ah, hiszen még csak negyed kilenc.

_Beatrix:_ Úgy?… Milyen hőség van még mindig.

_Almásy:_ Egészen kinyitom itt az ablakokat.

_Beatrix:_ Igen. A Dunáról friss levegő jön.

_Törő:_ Igen. Hm… (Megint valami közömbösséget akar mondani, de közben elfogy a türelme:) Kérem, Radován úr… (Föl akarja szólítani arra, hogy menjen ki.)

_Radován_ (félbeszakítja. Nyilvánvaló, hogy eddig is tudta, miért beszéltek a jelenlétében az alkonyi szellőről. Fanyar rosszindulattal várta, mi lesz a dolog vége és most fájdalmas, bólogató vigyorgással vág bele a Törő szavába): Igen. Igen. Megyek már. (Lassan kimegy.)

_Törő_ (utánafordulva, amikor Radován mögött még alig húzódott be az ajtó): Átkozott gazember.

_Beatrix:_ Vigyázzon rá Pál… ne sértse meg. Nagyon veszedelmes ember.

_Törő_ (gőgös dühvel): Úgy jár-kel itt, mint a testté vált rosszindulat.

_Beatrix_ (megborzongva): Mint a halál, úgy jár itt.

_Törő_ (legyint: nem kell vele törődni; azután Almásyhoz fordul): Én… téged… megmentettelek…

_Almásy_ (szeliden): Nem engem… magadat mentetted meg.

_Törő_ (megütődve): Magamat?

_Almásy:_ Magadat. Mert ha engem ezeknek kiadsz és ha ezek engem el akarnak fogni… nekem még két mozdulatra marad időm. Ez a két mozdulat pedig elég lett volna rá, hogy te most már halott légy… (Szünet.) Hogy ezt a két mozdulatot nem kellett megtennem, nagyon boldog vagyok.

_Törő_ (a foga között): Én nem.

_Almásy_ (meglepetve): Mit mondasz?

_Törő:_ Semmit… (Legyint.) Ez nem is fontos… Én… téged… megmentettelek és ezért cserébe azt várom tőled, hogy itt maradsz, amíg itt kell maradni… elmégy, mihelyt elmehetsz… de közben az én ügyembe bele nem avatkozol, engem tanáccsal… rábeszéléssel… fenyegetéssel nem terhelsz.

_Almásy_ (csöndesen, tagadóan rázza a fejét).

_Törő:_ Ezt kivánom tőled… (Szünet.) Te erre nem vagy hajlandó?

_Almásy:_ Hiszen te magad sem hitted, hogy én erre hajlandó leszek… (Hevesebben:) Hát miért jöttem volna én ide… és miért tettem volna ki magamat veszedelemnek és megaláztatásnak… és miért lettem volna hajlandó ölni is… ha nem azért, hogy… hogy… hogy… (ellágyul; más hangon megindultan folytatja:) hogy téged könyörögve kérjelek: fordulj vissza.

_Törő_ (fanyarul): Ezt… nem akarom hallani.

_Almásy_ (közelebb lép hozzá): Mi valamikor barátok voltunk… én úgy éreztem: a testvéred vagyok… És most, hidd el, én megint mindent elfelejtettem. És mint a testvéred, összetett kézzel könyörgök… fordulj vissza.

_Törő_ (küzd magával, az ajkát harapja): Én… nem… fordulhatok… már vissza.

_Almásy:_ Miért? Mi tart vissza? Ez a hitvány fogság?

_Törő_ (megvetően legyint): Ah…!

_Almásy:_ Igazad van… ezeken átvágunk… Mi hát akkor? (Szünet.) Nézz bele a lelkedbe: semmi más, csak… csak a dölyföd, ez a szánalmas dölyf, amely olyan nyomorék módon kicsi a hüséggel szemben, a becsülettel szemben… A millió meg millió emberrel szemben, akiket… elárulnál.

_Törő_ (nehezen emeli föl a fejét): Én nem tartozom hozzájuk…

_Almásy_ (félbeszakítja): Ne mondd ezt… ez nem igaz. Hozzájuk tartozol… és ez az esztelen és gyilkos gőgnek a hangja… És azokhoz tartozol talán, akiknek most a szövetségese akarsz lenni?… akiknek a kedvéért minket elárulsz?… akik itt szégyenletes fogságban tartanak és akik téged… mert ők becsületes katonái a hazájuknak… lenéznek és megvetnek.

_Törő_ (föllobbanva): Nem igaz.

_Almásy:_ Igaz… Az árulót mindenütt megfizetik és mindenütt megvetik.

_Beatrix_ (önkénytelenül lázasan igent int).

_Törő_ (háborog az indulata, azután ránéz Beatrixre, észreveszi a fejbólintását és az indulata hideg gőggé változik): Ha megvetnek… ostobák. Csőcselék!… és az én fejem föl fog érni a halhatatlanságba.

_Almásy:_ És a tiszta homlok közepére oda lesz sütve a legaljasabb szégyenbélyeg, amellyel valaha hitvány fegyencet megbélyegeztek… (Szünet. Nem kap feleletet. Az indulattól lihegve ostromolja tovább Törőt:) Hiába adod nekik a legnagyobb ajándékot… áruló vagy… Hiába nősz akármilyen nagyra… alávalóságot követtél el… Hiába érsz bele a halhatatlanságba… becstelen voltál.

_Törő_ (fölkapja a fejét): Elég!… Nem.

_Almásy_ (összerezzen): Mit: nem?… Nem… akarsz…

_Törő:_ Először: nem akarlak tovább hallgatni… (Mértéktelen gőggel:) Mi vagyok én… és mi vagy te, hogy te tarts nekem előadásokat az én életem törvényeiről… Az én életem törvényét én szabom meg.

_Almásy_ (alázatra kényszeríti magát): Igen… te szabod meg… És nekem… Almásy Györgynek… semmi jogom… sem erkölcsi… sem szellemi jogom nincs rá, hogy a te életed számára törvényeket írjak elő… Nincs… De én itt… de én velem… de én mögöttem ebben a percben tízmillió, meg tízmillió ember áll…

_Törő_ (türelmetlenül szakítja félbe): Eh, én ezeket a tízmilliókat lenézem és megvetem… És a te tízmilliód meg tízmilliód nevében ma délután beszéltek velem. Ostobán és szemtelenül beszéltek velem. A te tízmilliód meg tízmilliód cselekedjék okosabban, vagy válassza meg jobban a választottait, ha az olyan embert, mint én, meg akarja tartani.

_Almásy:_ És te azért, mert egy ügyetlen és elhamarkodott válasz a te hiúságodat…

_Törő:_ Elég volt… Mert ostobák voltak, eljöttem… És most itt vagyok… És nem fordulok vissza.

_Almásy_ (lihegve): Vagyis te… megbántott gőgből… és esztelen hiúságból…

_Törő_ (elhárító mozdulattal): Köszönöm. Itt vagyok. És itt maradok… Elég volt.

_Almásy_ (magánkívül): De nekem nem volt elég. (A zsebébe nyúl.) Ha te elvesztetted az eszedet és eldobtad a becsületedet, akkor… énnékem arra… hogy egy árulást meggátoljak, nem drága az életed sem. (Előrántja a pisztolyát.)

_Beatrix_ (aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most halk sikoltással veti magát a pisztoly elé a Törő védelmére).

_Almásy_ (remegve állítja meg a saját lendületét).

_Törő:_ Köszönöm Beatrix… fölösleges. (Nyugodtan eltólja maga elől Beatrixet és nyugodtan néz szembe Almásyval.) Tessék… (Szinte szomorúan:) Miért nem lősz?

_Almásy_ (nagy harcot ví magával, azután remegő kézzel ereszti le a pisztolyt): Nem… Most nem… Még nem… (A pisztolyt eltette.) De egyet megmondok neked… te is voltál katona… három évig velem együtt, nem kételkedhetel benne, hogy igaz… ha én itt a te árulásodat meggátolni nem tudnám… ha te minket… a zászlódat… a bajtársaidat… a testvéreidet, a hazádat elárulod, akkor magadat halálra itélted… Mert nem menekülhetsz a szennyes millióiddal olyan helyére a világnak, hogy én, vagy a hadseregünknek egy másik tisztje föl ne keresne és egy halálos golyóval meg ne fizetne az árulásodért… És most menj és jelentsd…

_Törő_ (halkan, gőgösen fölnevet).

_Almásy_ (elámulva:) Mit nevetsz?

_Törő_ (lenézően, kurtán): Ijesztgetni akarsz… Elég volt.

_Almásy_ (fuldokolva áll és úgy tetszik, rá fog rohanni féktelen keserüségében).