Part 9

Dora egészségesebb természetü, mint szoktak lenni az érzelgés martalékai, s keble mélyebb volt, hogysem minden babona, előjel és sejtelem fenekestől fölforgathatta volna. De nem vala-e megdöbbentő, hogy épen azon verseket hallá, melyeket ő Elemér távozása óta elénekelni nem mert, mert sötét tartalmukkal át- meg átjárják szivét, s mert a keserv pillanataiban hagytak magok után valami olyan benyomást, mintha egy előérzethez, egy jóslathoz hasonlítnának.

Sokáig volt ébren Dora, s erős lelki küzdelmei úgy visszahatottak testére, hogy midőn szemeit kinyitá, rendkívüli megdöbbenéssel vevé észre, hogy ágy helyett a tárt ablaknál alszik, s hogy a nap már fölemelkedett, számos munkás van a kertben, s atyja az orgonafához közel összefogott kézzel áll és bámulva tekint leányára, ki az ablak közét választá vánkosul, s bár eléggé födött, de mégis csak hálóruhában, oly csendes lelkiismerettel alszik, mintha ágyban feküdnék.

– Mit álmodtál, kis selma! he? mióta szokásod a szabad légen aludni?

Dora pirulva és halk sikoltással szaladt el az ablaktól, kezét nyakleplén tartva, mely egyébiránt nem volt kibontva, s nem vezethette volna senkinek kiváncsi szemét oly kellemek ellesésére, melyeket inkább csak sejtetni, mint megmutatni illik.

– Öltözz hamar fel, mert kilovagolunk – mondá az atya.

– Elszoktam attól, kedves atyám!

– Elég szégyen, hogy ábrándozással töltöd idődet. A magyar hölgyek még az én ifjú koromban is csak úgy eregették lóhátról a sólymot, mint mi ifjak, s legfelebb abban különböztek a vadászatra nézve tőlünk, hogy a bölényt nem űzték.

– S édes atyám vadászni akar?

– Most csak vendégeket. Megfordult, selmám! a világ. Eddig, ha a háziúr barátságos volt, tódultak hozzá a víg czimborák. Most már hajtóvadászatot kell tartanunk azokra, kik serlegünkből bort, s tálunkról őz- vagy szarvasczombot akarnak enni. A mióta magyar magyar ellen küzd, tönkre jutott az igazi barátság, s napjainkban csak talpas kupákat kell használnunk, hogy ki-ki külön ihassék, mert a gömbölyü aljúak, melyeknek körbe kell járni, míg kiüríttetnek, azon veszélyre tesznek ki minket, hogy ellenségünkkel egy edényből lelkesítsük föl magunkat egymás ellen, s így ki-ki saját vesztét mozdítsa elő.

– De ha kedves atyus vendégeket megy vadászni, mi leszek én e mulatságnál? Hajtó-e, a ki a fát zörgeti, hogy a maczkó a harasztból kiczammogjon? vagy a sólyomeresztő, kinek kötelessége jól betanított madarával a nemes szarvast megfosztani szeme világától, hogy üldözőitől ne menekülhessen? Mert azt mégsem hihetem, hogy atyus engem csak siposnak akarna használni, ki a füttyös madarak hangját utánozván, a kiszemelt áldozatokat lépvesszőre kerítse.

Dora vidám, nevető hangon tevé e megjegyzéseket, s az atya, kinek büszkesége nem volt a lélekbuvárok közé számíttatás, nem is sejté, hogy szép magzatának keblében az éj phantastikus benyomásai miatt mily ellentétes érzések küzdenek, s mennyi bánat és félelem vegyül össze határozatlan reményekkel.

– Már tubiczám! – szólt Dani úr, – akármint tiltakozol, te a füttyös fogsz lenni, ki a czifra tollú madarakat lépre csalod. Nagy ünnep lesz nálunk, tánczolni kell, s a tánczért fiatalságra van szükségünk.

Míg az apa ezt mondá, az ágakat elhárítva egészen az ablakhoz jött, hogy szavait a kertben lévők ne érthessék.

– A tánczra érdemes fiatalság, kedves atyus, fegyverben van már, s nincs ideje mulatni.

– Mesebeszéd kincsem. Igaz, hogy Elemér, a mi derék szolgánk, kinél szebben senki sem tánczol, Buda alá ment harczolni: de maradtak itthon is oly ifjak, kik lábukkal jobban tudnak bánni, mint karukkal, s arra legalább használhatók, hogy holnapután nálunk egy családi ünnepet mulatságossá tegyenek.

– De hát nálunk családi ünnep lesz?

– Félig-meddig családi.

– S én arról semmit sem tudok, atyus!

– Az attól van, mert szemedet darab idő óta nem akarod eléggé használni. A szobában ülsz. Nappal, mint sejtem, álmodozol; éjjel, mint látom, ébren vagy, s ha nem tudnám, hogy vidékünk úrfiai pimaszok, kik Majláthtal czimborálván, a másik párt virágos kertjében a legszebb rózsát is pipacsnak képzelik, még azt hinném, hogy valamelyik ifjú elrabolta szívedet.

Dora arczán oly zavar tünt föl és enyészett el, mely sokkal mulékonyabb és finomabb volt, mintsem Dániel úr észrevehette volna.

– De ha úrfiaink épen semmi elismeréssel nincsenek atyus virágos kertje iránt, akkor sétalovaglásunk, a mennyiben rám is vonatkozik, tökéletesen felesleges.

– Te nem is vagy az én gyermekem. Egészen Pista bátyád vitatkozó természetét örökölted. Örvendsz, ha kiforgathatsz okaimból, melyekkel védelmezem magamat. Tudd meg tehát, hogy én ugyan vendégeket keresek; de téged most egyéb czélból viszlek magammal. Tőled, gyermekem, mint okos lánytól, az egész Deák-család sokat vár. S én hozzád nemcsak mint apa szólok, de Pista bátyám fölhatalmazásából, mint követ, mint teljes jogú képviselő is.

– Ha atyus ily fontos és hivatalos küldetésben járó személy, akkor megengedi, hogy először felöltözzem, mert kötelességem szerint illő tisztelettel akarom fogadni.

Dora hangja reszketeg volt, s látszott, hogy a tréfás mosoly mellett is időhaladékot akar kérni, míg lélekerejét minden kérdés és nyilatkozat irányában összeszedhetné. Azonban Dani bácsi nem lévén akkora diplomata, mint nagy rokona Werbőczi, beleegyezett a szőnyegre hozandó tárgy elhalasztásába, s István bácsit arról értesítette, hogy minden rendben van és Dora alkalmasint nyélbe fogja azt ütni, mit ők ketten elrontottak.

*

– Vetted-e észre, leányom, hogy majorunkban egy új ház épült – mert reperaturának nem mondhatom, miután sok adag tiszta buza ára fogyott el érette – s ezt a csinos kis lakot a kőmüvesek holnap vagy holnapután meg is koszorúzhatják? S láttad-e, hogy a konyhán s kamarán kívül, három csinos szobája van, nem is említve azt a zúgo a szögletben, mely egy czellához hasonlít és külön bejárattal bir?

E szavakat Dani bácsi akkor intézé Dorához, midőn a falu és a minoriták kolostora felé vezető út emelkedetté lett, s a két lovas lépésben kezd haladni.

– Ah, atyus már belátta, hogy a szüléknek nem szabad titkolózóknak lenni, s hibáját most helyre akarja hozni.

– Hüm! hisz a gyerekekről szól ez a szabály, s nem megfordítva. Szintén rólok áll, hogy nem szép, ha kiváncsiak, mint az én rossz leányom, ki már többször incselkedett nekem és nagybátyjának, hogy titkunkat eláruljuk.

– S hát még a várnagynak, kit atyusék százszor jobban betanítottak a titkolózásra, mint én a komornámat.

– Mit, hát a komornád is ért ezen mesterséghez?

– Még csak annyira haladt, kedves atyus! mint a tudományokban az a gyerek, a ki a betüket kezdi ismerni. De talán igen eltérünk a tárgytól, mely mint sejtem, a majorházra vonatkozik. Tehát atyus be akarja vallani, hogy ez a csinos kis épület Dorka számára készült.

Dani bácsi hüledezve tekintett leányára.

– Hát ki sugta meg neked titkunkat? he!

– Bevalljam-e?

– Atyai hatalmamnál fogva parancsolom ezt, Dora. Mi ismerni akarjuk a hebehurgyát, ki ily fontos s ily óvatosan őrzött titkokat elárul.

– Az a vétkes áruló a szivem volt, mely mindig arról fecsegett, hogy az én atyusaim gyöngéd és nemes indulatú férfiak, kik a szerencsétlen vén Dorkát, ki házunkat oly hűn szolgálta, meg szándékoznak lepni azon örömhírrel, hogy neki is van a széles világban egy kis menhelye, hol az árnyékos fák, az illatos virágok, a veteményes ágyak, a nyári nap jótékony hevétől érlelt nemes gyümölcsök sajátjai, s a hol rá oly hajlék vár, melynek ajtaját előle senki sem csukhatja el, melynek nyoszolyája, hol fáradt teste pihen, az övé, s melynek kis ablakaiból azon nagy almafát láthatja, hol a kereszt alatt egykor háboríthatatlanul fog nyugodni, s a forduló évekkel sirhelyét a tavasz hulló virágai és a késő ősz fonnyadt levelei fogják betakarni. Atyus! ezt a dicséretet mondta rólatok az én sejtő szivem. Oh: csak az a szegény Barnabás ne tünt volna el! Mint örülne holnapután Dorka!… Ah, de talán neki szemrehányásai is lennének.

Dora megijedt a gondatlanul kiejtett végszavakon, s fürkésző tekintetet vetett atyjára, kinek elérzékenyülése leírhatatlan zavarral volt vegyülve.

Dani bácsi a hegyre kezdé fölsarkantyúzni lovát, melyet eddig lépésben engedett menni.

– Óh, ő talán sejt valamit! – gondolá Dora lehangoltan.

Midőn az oromra értek, s a kolostorhoz le kellett lejteniök, az atya félénk kiváncsisággal kérdé:

– Úgy-e Dorka gyakori távozása alatt tulajdonkép Barnabást keresi?

– Őt, és nyomára nem tud akadni.

– De nem gyanít-e valamit?

– Hogy mit gyanít, nem tudom! De tartok a téltől.

– Miért kedves lányom?

– A bú miatt aligha túl fogja élni a Szilveszter-éjt.

– De hisz! addig rég visszajön Barnabás.

– S gondolja atyus?

Dani bácsi nem látszott e kérdésnek örülni, azonban tartózkodásán erőt véve mondá:

– Ha katonának talált volna menni, akkor hamar megtér, hisz’ a háború már véget ért.

– Oh, hogyan mehetett katonának, midőn semmije sem volt hozzá?

– Valaki zsoldosnak szegődtethette be.

– De ki lehetett volna oly szívtelen ember?

– Mit szívtelen? – pattant föl az apa, azonban rögtön megjuhászkodva mondá: – A hazáért harczra küldeni a fegyverfogható férfiakat teljességgel nem szívtelen tett, sőt inkább oly kötelesség, mely dicséretet érdemel.

– Igen, de Barnabás soha lóra nem ült, soha puskát nem sütött el, soha kardot nem fogott a kezébe, s ily fogyatkozások mellett a zsoldos inkább mészárszékre, mint csatába küldetnék.

– Hm, hát ő ennyire járatlan volna a hadakozás mesterségében?

Dániel úr a zsebkendőjével törölgeté homlokát, melyről sűrűbben permetezett a veríték.

– Megérkeztünk a zárdához – mondá, kapva azon, hogy más tárgyról is beszélhet. – Pater guardian! – kiáltott be a zárda tornáczán álló tisztes agghoz, – Isten kegyelméből egy hajlékkal szaporodott uradalmunk. A jövő csütörtökön felszenteljük, s miután már sem Óvári uram, sem Balibég nem fenyegetheti tisztelendőségedet sarczczal és pusztítással, kérjük és reméljük, hogy a kolostor minden tagjával szerencséltetni fogja a szegény Deák Istvánt és Dánielt azon kitüntetésben, hogy kenyeréből egy darabot szelni fognak.

– Domine spectabilis, nagyérdemü pátronusunk! mindig szokásban volt, hogy a leviták nemcsak a kenyérből, de a kövér pecsenyéből is kifogták a magok részét.

– Az sem fog hiányozni, páter! s miután ha jól emlékszem még Bálámnak is, ki pogány pap volt, a szőlőkerítésnél jelent meg az angyal, s ugyanott szólalt meg az ő szamara, s még pedig kitünő bölcsességgel; ebből én azt következtetem, hogy a bornak sem szabad a nevezetesebb alkalmakkor kimaradni: részint azért, mert az ő közelségében angyalokat látunk; részint pedig azért, mert szájunk oly szép gondolatokat fejezhet ki, melyeknek még megértésére sem volnánk természetes állapotunkban képesek. Így lévén a dolog, reméllem, sőt bizton számítok arra, hogy tisztelendőségtek nem vetik meg a mi egyszerű falusi mulatságunkat.

– Miután kegyelmed, tisztelt patronusunk, ha nem adta is elé egész pontossággal a szőlőkerítés mellett történt csodát, de legalább azt bebizonyítá, hogy világi létére sem szokott az egyházról elfeledkezni, mikor örvend; míg mások leginkább csak szorongatott állapotukban folyamodnak hozzánk, ennélfogva nem találom a szerzet kötelességeivel és fogadásaival ellenkezőnek, ha teljes számban megjelenünk kegyelmed refectoriumában, feltéve, hogy ott a hét fő bűn egyikét, a torkosságot kikerülnünk sikerülhet.

A guardián, midőn Dani bácsinak ily ügyesen válaszolt, hatalmasan kezdett nevetni, míg nem sötétpirossá lett arcza a köhögés miatt, mely jó kedvének kitörésével együtt szokott járni.

– De nem sziveskednék-e domine spectabilis, tisztelt kisasszonyával együtt egy perczre szerény hajlékunkba lépni?

– Nagy örömmel, tisztelendő uram! Azonban még előbb néhány látogatást teszünk a szomszéd falvakba, hogy késedelmezésünk által el ne szalaszszuk leendő vendégeinket… S mit mível a marchallus campestris Florian pater?

– Kötelessége szerint apró szenteket farag. S épen ez juttatja eszembe, jelenteni kegyelmednek, hogy a szökevény Barnabás diák helyett akadtunk már oly egyéniségre, ki a kezdőbetűket tűrhetőleg bírja rajzolni, sőt mondhatnám, a versenyt elődjével kiállhatná, ha agg kora miatt keze egy kevéssé nem reszketne. Zárdánkba jövetele valódi nyereség azért is, mert ámbár hangja a hosszas használat miatt elgyengült, énektanítónak rendkivül alkalmatos.

– Hallod-e Dora? – szólt Dániel leányához fordulva, kinek arczán a meglepetés és nyugtalanság jelei az apánál figyelmesebb egyénnek szemébe ötlöttek volna. – Hozza el tisztelendőséged a betűkészítőt is a lakomára: – szövé közbe s aztán megint ezt mondá: – Hallod-e Dora! vajon Elemér visszaérkezéséig nem kérhetnők-e meg a kolostor új vendégét, hogy az énekben és lantban oktasson?

Dora csaknem reszketeg hangon válaszolá:

– Majd, ha előbb vele megismerkedünk, atyám!

Dániel úr a faluban kihirdeté, hogy a házszenteléskor a földesuraság egy ökröt fog nyárson megsüttetni és egy hordót üttet csapra; a kinek tehát pecsenyéhez s borhoz kedve van, jelenjék meg a kitűzött időben jó étvágygyal, szomjjal és füles korsókkal is, melyekbe befér egy pár pint bor.

A szomszéd helység majdnem félórára feküdt, s Dora saját eszméivel lévén elfoglalva, észre sem vette, hogy az a tárgy, melyről atyja vele értekezni akart, minden folytatás nélkül félbe szakadt.

– Mily kár – szólt Dániel úr hosszas hallgatás után – mily nagy szerencsétlenség, hogy már a falu közepén vagyunk, s nincs még hova betérjünk. Mert itt egymással szemben két földesúr kastélyát láthatod ugyan; de e becsületes emberek kölcsönösen tették semmivé derék épületöket. Ilyen leányom, a polgárháború. Ha én a jobboldali rom tulajdonosát hivom meg, a másik rom lakosa érzékenyen sértve érzi magát, ha pedig mind a kettőt rávehetnők a látogatásra, akkor még legjobban úgy éreznék magokat, ha a kupát egymás fejéhez vagdalhatnák.

– Leányaik – szólt Dora – testvérként szerették egymást.

– S fiaik, mint hallám, egymás karjától veszélyes sebben feküsznek – jegyzé meg Dániel úr. De néhány percz alatt békésebb faluba érkezünk, hol barátnőd Zsombori Éva, s az én kenyeres pajtásom, az Éva nagybátyja lakik. Ezeket okvetlenül megkaphatjuk.

– Atyus! nem volna-e jobb a bort, s az ökröt a lakoma többi kellékeivel együtt Dorkának ajándékozni?

– Házszentelés dáridóval jár, még a szász atyafiak közt is. A ki a régi magyar szokásokat tiszteletben nem tartja, annak, ha saját leányom volna is, azt tanácsolnám, keressen magának férjet a Ferdinánd pártjából.

– Köszönöm atyus e figyelmeztetést, s hasznomra fogom fordítani – válaszolá Dora kötekedőn.

E közben a Dániel úrtól magasztalt békés faluba érkeztek, melyen a nagy országút vonult át, s ez előnyénél fogva a politikai világgal szorosabb egybeköttetésben állott.

Itt a falu szélén pengett a szorgalmas fegyverkovácsok pörölye, az utczán kardos és puskás emberek sürögtek.

Az a kenyerespajtás, a kit Dániel úr meg akart látogatni, s kinek ő annyi gabnát szolgált, hogy a török martalóczoktól okozott kárát kinyögheté, most tetőtől talpig harczra készen állott az utczán s féltuczat paraszt fölött tarta mustrát.

– Komám! mit nyomorgatod azokat a parasztokat olyan mesterséges mozdulatokkal.

– Háborúba vezetem, bátyám!

– Hát ismét háború van?

– Úgy vehetjük, mintha az volna.

– Talán megint Ferdinandus mellett ragadtatok fegyvert?

– Azon oldalról már egyszer megégette a kása a számat, mi most csak a békét akarjuk biztosítani. Nem akarjuk Izabella királynét az országba bocsátani. A határszélen már átjött, de mi elébe menvén mondani fogjuk: térjen vissza felséged s tegye bárhová trónját, csak ne a mi földünkre.

– Hisz ez lázadás!

– Csak önvédelem, urambátyám, mert Izabella sarkában lesz a német s ha a német hozzánk érkezik, akkor vele megküzdeni a török is eljön és a nagy verekedés árát mi fizetjük meg; pedig nincs miből. Tanultunk már a Majláth esetéből. Semlegesek akarunk maradni, urambátyám!

– De hát miért jön ide Izabella?

– Mert új fővárosra van szüksége. Budát valami basa foglalta el.

– Szent Istenem! hát így állunk?

– Ezentúl mindig Erdélyben fognak az uralkodásért küzdeni, ha most elejét nem veszszük. Menjen a királynénk Kassára vagy Nagyváradra! – szólt Zsombori.

– Szép hazafiak vagytok, öcsém! Levetkezitek a hűséget s nincs könyör szívetekben a szerencsétlenség iránt! Menjünk vissza, leányom! A mit főzetünk, együk meg magunk s borunk hadd heverjen a pinczében, míg e sok szeleverdi kiforr s az idő és keserű tapasztalások által megtisztúl.

Hallgatva, kedvetlenül érkeztek vissza a kolostorhoz. A guardian hasztalan marasztá, mert Dániel úr röviden említvén a szomorú híreket, haza sietett.

Midőn azonban a tornáczlépcsőről épen a kengyelbe illeszté lábát, Flórián pater megjelent egy kisded, de fürge vén embert hozván magával.

– Bátor vagyok – szólt alázattal – bátor vagyok a mi nemzetes és vitézlő pártfogónknak bemutatni szerzetünk betűrajzolóját, ki Barnabás diákot váltá föl e szép mesterség gyakorlatában.

– Azonban reménylem, hogy csak ideiglenesen.

– Ha a hír, melyet Zsombori uramtól hallani méltóztatott, valósulna, akkor fájdalom! új művészünk a királyné ő felsége udvarába fogna vándorolni, hogy mint lantos ott keresse szerencséjét. Megvallom, különösen rám nézve ez elválás igen szomorú, miután gyermekkori mesteremet vesztem el ismét, ki az egri iskolában zsoltárokra és egyházi énekekre tanított.

– De mielőtt elutaznék, úgy hiszem, szíves lesz minket meglátogatni – szólt Dora szemérmes zavarral.

– Egész életemet – mondá az öreg lantos nagy pathoszszal – egyházam és hazám szolgálatán kívül azon czélnak áldoztam föl, hogy egy korán elhunyt költőtársammal dalait a feledéstől megoltalmazzam s hogy a közrészvét útján módot szerezzek hamvai porait díszes emlékkővel jelölni ki az utókor számára.

– Ily kegyes szándék – válaszolá Dániel úr – megérdemli az elősegítést s a Deákok nem szoktak utolsók lenni ott, hol hazafikötelességet teljesíthetnek.

Korán elhunyt költő, hamvadó por s az éjjeli dal oly csodálatos, oly rémítő összhangzásban állottak egymással, hogy Dora hangja alig volt a belső megindulás miatt hallható, midőn így szólt:

– S régen múlt ki az a költő, a kire kegyelmed czéloz?

– Ha fájdalmamat kérdem, mely semmit sem vesztett ádáz erejéből, akkor a feledhetetlen ifjú csak most halhatott meg; de ha azoktól várok feleletet, kik a napok telését és az év fordulását számlálják, akkor a válasz egészen máskép üt ki.

Dora megkönnyült e nyilatkozattal, de az egész úton azon tünődék, hogy a vén lantos – ha csakugyan ő volt az éjjeli meglepetés okozója – miért énekelte holt barátjának versei helyett épen azt, melyet Elemér készített.

István bácsi a dobogónál várta öcscsét. Levelek érkeztek, nagyfontosságú levelek, melyeket leányunk, Dora el fog olvasni.

– S honnan érkeztek azok?

– Az egyik megyénk főbírájától jött, a másik pedig az én kedves barátomtól, Kállay Menyhérttől.

– Előbb megengedik atyusék, hogy öltözékemet változtassam, azután föl fogom olvasni a levelet – szólt Dora és távozott.

István úr most idejét látta, száját öcscsének füléhez közelebb hozva, egész óvatossággal kérdeni: – Elintézte-e kegyelmed, a mit magára vállalt?

Dani bácsi úgy visszahökkent, mintha lábára léptek volna. – S mit kellett volna elintéznem? – kérdé savanyú arczczal.

– Lám! lám! már kiejtette eszéből ezt a fontos dolgot. Nem igérte-e meg, hogy a lovaglás alatt…

– Tyüh! drága barátom! – csodálkozott Dániel úr, bogos ujjával füle tövét vakarva.

– Ej öcsém! hát nem kötelezted-e magadat arra, hogy a házfölszentelés előtt megsúgatod Dora által Dorka asszonynak…

– Hm! hm! – óbégatott Dániel úr.

– Igen, megsúgatod – erősíté István – hogy tulajdonkép… és voltaképen… mi voltunk – no nem emlékszel rá?

– Mi voltunk azok – folytatá Dani bácsi – kik véletlenül és minden rossz szándék nélkül…

– Úgy van! – nógatott fejével István.

– Eltaláltuk küldeni Barnabás diákot, de lóval és fegyverrel ellátva…

– S az ő megegyezésével – egészíté ki az idősb testvér.

– Az ő írásban foglalt megegyezésével a táborba katonáskodni – végzé be, arczáról a verítéket letörölve Dani bácsi.

– Egészen ekként van, öcsém! De hát elbeszélted-e ezt Dorának s mit válaszolt rá?

– Körülmények jöttek közbe, urambátyám! melyek akadályoztak. Nem jó, ha az apa felett leánya pálczát tör s te szintén atyja vagy Dorának s nem szeretnéd, ha szívtelennek, vagy lelkiismeretnélkülinek mondana.

– Nem is tanácslom azt neki, koma.

– De ő, mielőtt tudta volna, hogy rólunk van szó, már ilyforma kifejezéseket használt az ellen, ki egy sem lóra ülni, sem fegyverrel bánni nem tudó embert harczba küld, hogy mészárszékre küldje.

– Ilyesmit beszélt az a háládatlan leány?

– Csak azért mondta, mert nem tudá, hogy minket sérthet vele.

– Ha így van a dolog, csak jobb lesz, ha Dorkát behivatjuk és te magad beszéled el a történteket.

– Neked kell fölvilágosítni őt, mert idősebb lévén, a szó téged illet.

– Kövesse meg magát, öcsém uram! Kegyelmed a ház tulajdonosa s azért az első szó jogával bír.

– Tagadom ezt, mert kegyelmed midőn a házról számomra lemondott, nem kötötte ki, hogy a korossági jogról is lemond.

– De hát ki tudna minden csekélységről contractust készíteni?

– Nem csekélység az, hogy kit átkoz meg Dorka.

– S ha átkoz is, nem a kegyelmed leánya-e, a kibe belebolondult Barnabás és ezzel az eltávolításra okot adott?

– De mióta csak az én leányom Dora? Ha ő most itt volna és meghallaná e kegyetlen szavakat!

– Talán csak nem hallja meg – szólt István úr, félénken tekintve az ajtóra.

– A falnak is füle van, bátyám!

– Azután én nem mondtam, hogy megtagadom segítségemet tőled, ha Dorkával beszélsz.

– Én sem állítottam, hogy az első szót nem én indítom meg, ha te szorgalmasan gyámolítasz.

– Hivassuk tehát Dorkát – mondá István úr.

– Hallgasd meg előbb híreimet, mert azok nagyon könnyítik helyzetünket.

Ekkor Dániel úr értesíté bátyját, hogy Izabella Erdélybe jön s már az ország határait átlépte, miből czáfolhatatlan okoskodással következteté, miként a nagy Werbőczi is vele van s ebből önként érthetőleg vonta ki azon végeredményt, hogy Werbőczivel kell lenni Elemérnek, sőt Barnabás diáknak is, miután levelökben rá is czélzottak s tisztelt rokonuk nemeslelkűségétől mást várni sem lehet, minthogy őt is szolgálatjába fogadá.

– Hollah! tehát visszakerült Barnabás. Nagy kő esett le a szívemről! Már most könnyen beszélünk Dorka asszonynyal.

István úrral örömében nyulat lehetett volna fogatni.

– De mossuk meg jól a betűrajzoló fejét, ha többé leányunkra mer kacsintani, – tanácsolta Dániel.

– Okvetlenül, öcsém! Hanem az a Dora nem jön. Tudod mit, öcsém? Baktassunk mi saját szemünkkel végig a leveleken, hátha azokban is van valami nagy rokonunkról s azután Elemérről és Barnabásról.

Közerővel fogtak az olvasáshoz.

A főbíró csak az Izabella bejövetele ellen intézett mozgalmakról értesíté őket s fölszólítá, hogy szedjék össze erejöket az ily lázadók fékezésére.

– Megint ide hozatjuk Flórián patert.

– S fölfegyverezzük jobbágyainkat.

– De már lássuk a másik levelet – mondá Dániel úr.

Pista bácsi feltette a szemüveget s öcscsének közremunkálásával elolvasták Kállay Menyhért következő sorait:

«Nagy tiszteletre méltó jó uram!

Drága barátom!

Tetszett az isteni gondviselésnek…

– Jaj, bátyám! ilyen kezdete csak a halotti czéduláknak van; rosszat sejtek – szólt Dániel úr.

– Ne háborgass ily komoly foglalkozásban – rivallgott István bácsi, szorosabban nyomván orrához szemüvegét s aztán ekként olvasá: – Tetszett az isteni gondviselésnek annyi esztendők óta kegyelmednek, jó uram! a figyelmét ismét reám, régi barátjára visszatéríteni s annak tulajdoníthatom azt a szerencsét, hogy alkalmam nyílt kegyelmed becses levelét egy expressus által Kállóból Böszörménybe szállíttatni, honnan szerencsésen megérkezett Hevesig s onnan minden baj és periclitatio nélkül elvitték Nagykátára.»

– Szent Isten! mennyit utazott a mi levelünk! – közbeszólt Dániel.

– Uramöcsém! ne turbáljon az olvasásba. Hiszen, ha galambpostán nem küldhettük, így kellett történnie s a míg a világ világ lesz, nem fog másként lenni.