Part 8

Óvári csapatjával most oly ponthoz ért, mely már a dúlók szemének ki van téve, de kevés erővel is jól védhető; feltéve, hogy hátulról, azaz Deák uraimék felől meg nem támadtatik. De nem lehet-e épen ettől tartani?

Óvári a válságos helyen felállítá csapatait, látván, hogy a dúlók közt nagy mozgás támad.

Épen hírnököt akart küldeni, midőn látja az ellenfél részéről fehér kendővel elindított megyetisztet.

Az Óvárihoz érkező hivatalnok fölvilágosítása igen rövid és szabatos volt.

Előadá, hogy Majláth elfogatott és a moldovai vajda Fogaras várát őrizettel rakta meg.

Óvári halálsápadttá lett, de rögtön összeszedvén magát, daczczal mondá: – Mi közöm nekem ahhoz? kegyelmetek miért rombolják birtokaimat? És kinek parancsolatából teszik?

A tisztviselő ismét egyszerűen és határozottan felelt: – A mezei katonaságot az alvajda küldötte kegyelmednek, mint pártütőnek, elfogatására, s én a főispán távollétében főbírói tisztemnél fogva vagyok itt.

Óvári tagadta pártütését.

Erre a főbíró értesíté, hogy Majláthnál Óváritól oly levelek találtattak, melyek ennek nemcsak a lázadókkal, hanem a morva és a sziléziai összeesküvőkkel is világos egybeköttetését tüntetik föl.

– Aztán nagyságod a királyné párthíveit fegyverrel támadta meg.

Óvári állítá, hogy a szóban forgó levelek költöttek is lehetnek, s hogy mint nemest és főurat őt csak törvényes úton szabad elítélni, gyanúra pedig még befogatni sem lehet, s annál kevésbbé birtokában feldúlatni.

Mire a tisztviselő megjegyzi, hogy ők csupán csak a személyes letartóztatásért jöttek ide, s ha ez törvénytelen is lett volna, a dolog az által változott meg, mert Óvári, mint pártütő, fegyveres erővel nyomulván Deákék ellen, folytonos üldözés alatt van.

– De én csak legfeljebb nagyobb hatalmaskodást akartam szomszédom ellen elkövetni, hadd pereljen be tehát ő.

– Nagyságod tette azért sem lehet nagyobb hatalmaskodás, mert Deákék ellen a környék pártütő nemességét szintén fegyverre szólította, s azok más oldalról szándékoznak ellenök támadást intézni.

– De ezt is be kell előbb bizonyítani.

– A bizonyítás könnyű lesz, – válaszolta a tiszt, miután Beglerbég egy külön álló csapatja fog a támadók háta mögé kerülni, s épen azt teendi azok lakával is, a mit mi a nagyságod várával.

Óvári látta, hogy nem szabadulhat. Tiltakozva tehát a rajta, mint mondá, elkövetett erőszak ellen, letette a fegyvert azon kikötés mellett, hogy nem fog a törököknek átadatni, mit a főbiró meg is igért.

A vár dúlása félbeszakíttatott, s a büszke lak nem nézett ugyan ki oly siváron, mint az erdővölgy többi romjai; de soha helyre nem állíttatott, vagy azért, mert Óvári elitéltetett, vagy pedig azért, mert ha megszabadult is, vagyonra és politikai jelentőségre nem emelkedett. Legalább a krónikákban többé nevére nem találunk.

*

Széles vidéken nem volt már több gazdag csűr, csak a Deákoké.

Mert a tatárok a Ferdinánddal tartó szomszédok vagyonát irgalmatlanul pusztíták. S az egész járásnak csaknem minden földbirtokosa, mint ellenséghez szító, részint gyanú, részint vád alatt lévén, a marha és termés tönkre tétetett, s nagyítás nélkül el lehet mondani, hogy a megye harmadában az egyetlen éléskamarának kulcsa a Deákék kezében volt.

Most már a régi virágzó állapotba egyszerre vissza lehet térni, gondolá a várnagy, s czélzatokat is ejtett azon értelemben, hogy a cséplésnek emberül utána állani, s az eladott gabna árából adósságokat kell törleszteni és tőkét gyűjteni.

A csépléshez nagy sietséggel hozzá is fogtak ugyan, de Dani bácsi előbb az Óvári czimborái által károsított falu népének, Pista bácsi egyszersmind a tatároktól kiprédált nemeseknek is akart elég gabnát szolgáltatni, még pedig a szegényeknek ingyen, a jó birtokosoknak a jövő aratásig kölcsön. És e nagy kérdés felett változó szerencsével oly hosszas vita folyt, hogy midőn Dani bácsi nézetei, mint gyakorlatiabbak felülkerekedtek, már akkor a várnagy bizonyos volt az iránt, hogy a véletlen által gazdaggá tett Deákéknak a legpénztelenebb esztendőjük épen a mostani leend, s minden szerzeményök csak a köztiszteltetés növekvésében áll.

Meg kell vallani, e köztiszteltetéssel eléggé el is valának látva.

A Ferdinánd pártjának legszenvedélyesebb hívei bevallák, hogy vétkesebb tény alig lehetett volna, mint Deákék birtokának Óvári által tervelt feldúlása.

Kiki dicsérte a nemeslelküséget, melyet a két öreg saját érdekeinek feláldozásával folyvást gyakorolt.

De mit használt mindez nekik?

Vendégeket szerettek volna maguk körül látni, s épen az vala elérhetetlen.

Épületöknek a völgyre tekintő ablakai késő éjig ki voltak világítva, de a kik az ő bőkezüségéből lettek képesekké pár marhát vásárolni, vagy a vetésre szükséges búzához jutni, nem sok ingert éreztek a tomboló vigalmakra, s a kik vagyonaikat meg is tudták ótalmazni, az ország válságos helyzetében nem könnyen hagyták oda tűzhelyeiket, hogy a martalóczok megtámadásaira ki legyenek téve.

Később Balibeg visszavonta ugyan prédáló csapatait, s a moldovai vajdával Erdélyből kiköltözött, de távozásukkal a pártszakadás megint élénkebbé lőn, s a Budáról érkezett hirek szerint hullámzott, kiáradt, s ismét visszatért medrébe, hogy a kedvező alkalommal megint özönvizként borítsa el az egész szép, de érdekeiben meghasonlott tartományt.

Mindenik párt ámítva és ámíttatva, a maga részére zsákmányolta ki a híreket.

S Deákék az egymást czáfoló mendemondák közt tapasztalni voltak kénytelenek, hogy még Dora szépsége sem csábíthatja a vendégeket a barátságos kastélyba, s hogy az órák lomhák, a nap igen hosszúvá nyúlt, a bornak nincs zamatja, az ételeknek kellő íze, s a mi még legboszantóbb, Elemér nem érkezik meg és leányuknak van igaza, ki mikor a lantost ebédre vagy vacsorára várták, az ételt mindig a maga idejében hozatta föl, nem hajtva azon kecsegtető szavakra, melyek hol Dani atyus, hol pedig Pista bácsi szájából jóslatként hangzának, s többnyire így végződtek: – Meg fogod látni, kis selma, hogy mielőtt a sültet lenyelnők, itt lesz Elemér.

Midőn azonban a sült elfogyott, a két testvér komolyabbá lőn, s hogy a sötét eszmék a refectoriumban tanyát ne verjenek, valamelyikök a serlegből nagyobb kortyot nyelve ismét jósolt, ily formán: – Kegyelmed bátyám (vagy illetőleg öcsém), meg fogja látni, hogy a mi jó szolgánk Elemér holnap reggel egy szép dallal köszönt be.

A «jó szolgánk» tőrszurásként nyilallott meg Dora szívében, mert sokkal messzebbre helyezé tőle Elemért, mint a mértföldek száma és az égaljak távolsága tudta volna.

A másik testvér ily jóslat után többnyire haragra lobbant, s a kiürített serleget asztalhoz ütögetvén, ekként válaszolt: – Tudnám csak meg, hogy ki adott útra való pénzt Elemérnek, s ki kerített számára smaragd és jáspis boglárokkal ékes kardot, hogy háborúba mehessen,… puhatolhatnám csak ki azt az átkozott teremtést, ki a mi derék lantosunkat elszöktette, majd befizetnék én neki e rosszlelküségeért!

Ily nyilatkozat aztán Dorka egész testét úgy átjárta, mintha szék helyett jégtáblán ülne, s minden ize, tagja csaknem koczogva reszketett, s a nemeslelkü Dora kénytelen volt ismét a sok aranyról beszélni, melyekkel annyira tömve vala Elemér erszénye, hogy az egész országot beutazhatja saját pénzével. Ez ártatlan hazugság védpajzsával fedve sikerült neki Dorka nénit, a még mindig remegő nőt, úgy vezetni ki a refectoriumból, hogy atyja és nagybátyja szivében gyanú nem támadhatott.

Midőn pedig a némberek eltávoztak, még jó darabig folyt a testvérpár közt a vita.

Pista bácsi állítá, hogy ha már soká késik Elemér, akkor a németek elfogták.

– Nem engedi az magát elfogatni. Hanem én egyebet hiszek.

– Mit? kedves öcsém? szólt nyájasan az idősebb testvér.

– Bizonyosan a mi nagy rokonunkhoz írt levél tévedt el.

– No, no! s te nem sokat tartasz az én jó barátomról, Domahidi Gergelyről? kérdé egy kissé élesen István úr.

– Csak azt állítom, jobb lett volna a levelet nem küldeni Szinérváraljára.

– Én meg kegyelmednek azt felelem, hogy ha tanácsa szerint Nagy-Kállóra küldtük volna, akkor a levél még a Werbőczi unokájának sem kerülne kezébe.

– Engedje meg urambátyám, de Kállay Laczi, az én barátom, nem érdemel ily gyanúsítást. Ő személyesen ment volna Budára.

– Mintha bizony csak úgy lehetne a német ágyúk közt sétálni, mint te szoktál a káposztás kertben. Ha valaki egy ellenséges csapaton átvergődhetnék csellel vagy vitézséggel, azt Eleméren kívül csak Domahidi Gergely tehetné.

– Én meg állhatatosan hiszem, hogy csak Elemér és Kállay Laczi volna képes ily hőstettre.

Az egyenes termetű és hosszú vékony bajuszú hírnök, mióta helyettes várnagygyá lőn, nem mulasztá el esténként a refectoriumban principálisainál tisztelegni. A minek aztán következménye az lett, hogy a szolgából, bár mindig csak esetről-esetre, vendéggé léptetett elő, s oly figyelemben részesült, minővel a háziúr azok iránt tartozik viseltetni, kik őt meglátogatják.

Most is a vita tanúja levén, szükségesnek tartá a közvetítő szerepet eljátszani.

– Nekem, szólt ülőhelyéről fölemelkedve, szerencsém volt a lovagok virágját, Elemér úrfit egyszer Sarmaságon láthatni, s büszke is vagyok rá, s ifjú leventénknek arcza, mint a gyémántkőbe metszett korona, oly kitörülhetetlenül fog emlékezetemben megmaradni. S kész vagyok a trombitával kezemben a dézsi vagy kolozsvári piaczon három vasárnapon egymásután kihirdetni, hogy földönfutó sehonnai az, a ki kétségbe vonja, hogy Elemér úrfi Budavárba betörni ne tudna, akár erővel, akár csellel.

– Miért ne engednők meg a vélemény szabadságát! szólt közbe Pista bácsi, de látszott, hogy a hírnök lelkesedése inyére van.

– Én azzal tartok, hogy senkit túlságosan bálványozni nem kell, jegyzé meg Dani úr is, azonban derült arczának minden vonásából kitünt, mennyire kielégíti őt az Elemérre szórt dicséret.

– A vélemény szabadsága sem terjedhet végetlenre, minthogy tudjuk, hogy a tengernek is van partja. A mi pedig a túlságos bálványzást illeti, annak vádja engem kétségkívül akkor terhelhetne, ha azt állítottam volna, hogy Elemér úrfi a német táboron áttörve, beronthatna a szultán táborába is, s megjelenésének emlékeül egy ollóval lenyírhatná a világgyőző Szolimán szakállát. De mondottam-e én azt?

Deákék elismerték, hogy a szónok ilyesmit nem mondott, s hírnökünk, óvatosságának ez ünnepélyes bizonyítéka után, háborítatlanúl folytatá beszédét: – Eleméren kívül, én még két egyént ismerek, kik Roggendorf táborán át Budavárba könnyen beférkőzhettek volna, csakhogy a nap más-más részében. Domahidi Gergely éhomra kísérthette volna meg, mert délután már az erélye csökkenőben, ellenben Kállay Laczi ozsonnya után, mert lelékeny és furfangos elméjének a hamar következő szürkület kedvezne. Így tehát kegyelmetek nemzetes és vitézlő uraimék azon ritka helyzetben vannak, hogy mindketten egyenlő hévvel magasztalhatják egymás barátjait.

A hírnök e nyilatkozatában a Deák testvérek örömmel megnyugodtak, s István bácsi Kállay Lacziért, a Dani barátjáért, Dani bácsi pedig Domahidi Gergelyért, az István barátjáért ürített poharat, s a refectoriumban a szokottnál is hosszasabb ideig folyt a társalgás.

*

Ah, az alvó-szobában másként volt!

A Dorától kisért Dorka asszony, a Deákék fenyegetése miatt, a folyosón már kifogyott erejéből s összerogyott.

Dora és komornája felemelvén az ájultat, ágyába vivék. Sokáig kellett halántékait, kezeit, homlokát dörzsölni, s orra alá éles szeszt tartani, míg ismét magához jött.

Midőn bágyadt szemeit fölnyitá, a komorna kisasszonyának intésére eltávozott.

– Dorka néni engedje meg, hogy régi szobájába vitessem vissza.

A vén asszonynak sűrűn omlottak könnyei.

– Néném azért távozott mellőlem, mert mint mondá, éjjeli sikoltásaival álmomból költ fel. Hisz! én nem kivánok sok álmot, s hígyje el, hogy a mióta elköltözött, még többször vagyok ébren.

– Oh Dora, minden percz az általad átvirrasztott éjből kínszenvedés, égető lélekvád rám nézve. Megszégyenít jóságod,… s ah! ha szíved kevésbbé volna könyörületes, akkor hidegséged gyötrene. Ohajtanám, hogy sülyedne el a föld, s nyelje be bűnös testemet. Hálát adnék az Istennek, ha valaki, mint egy utálatos férget, lábával eltaposna.

A vén asszony panaszát fuldoklásai szakíták félbe.

– Egy ereklyém volt, férjem jegygyűrűje. Szegény és öreg vagyok most, s a sátoros czigányné, ki jóslatból teng, és redős, fonyadt arczával több félelmet okoz, mint a mennyi szerencsét hazug szájával igér, a vén banya, ki életének felét börtönben, felét féktelenség közt töltötte, nem cserélne velem, annyira megviseltek a szenvedések. De, Dorám, volt idő, midőn hízelgőim nem állítottak rútnak, s férjem, kit a halál hamar ragadott el, oly hőn szeretett, mintha jó és szép is lettem volna. Hihető, hogy tovább élve, a szív tőlem elfordult volna, mert szeretetem még mindenkit szerencsétlenné tett. Végzetem az, hogy elhagyjanak s meggyűlöljenek azok, kik közelről ismertek. Nem reád czélzok, kedves gyermekem, csak azt akartam mondani, hogy ha nem képzelek nagy veszélyt Elemér ittlétében, nem zálogosítottam volna el jegygyűrűmet Óvárinál, hisz az ereklyét szívünk alatt hordjuk, s nem visszük könnyelmüen vásárra.

– Miért említenők többé e kérdést, Dorka néni? Te meggyőztél arról, hogy Elemér ragaszkodással viseltetik irántam, s megmentettél attól, hogy atyám és nagybátyám által tépessék szét szívem.

– Oh, volna ez bár így, kedves egyetlenem! De lásd, ha a hóbortos vén asszony nem elegyedik oly dologba, mihez semmi köze, akkor minden jól üthetett volna ki. Lehet, hogy Elemér nem mer vágyaival hozzád emelkedni s lehet, hogy tartózkodását te közönynek tekinted, és a mit én zivatarnak tartottam, csak egy csendes nyári permeteggé vált volna.

– Ki vagyok békülve helyzetemmel, – állítá Dora, míg szemében könny csillogott.

Dorka még szilajabban folytatá az önvádakat:

– Mily szemtelenség volt egy cselédtől, kinek az uraságok ügybajaihoz semmi köze, oly kérdésbe ártani magát, a mihez nem ért! Hogy mertem én a fejembe venni, hogy nagyuraimék családi büszkeségből ellenezni fognák a házasságot Elemérrel? S micsoda kezességem volt, hogy nem csalódom?

– Légy megnyugodva, Dorka! Édes apám és Pista atyus szeretik Elemért, de csak szolgának tartják, – szólt Dora letörölve könnyét, visszafojtva fájdalmát, sápadt, hideg és kifáradt arczczal.

– Nyugodt legyek? – válaszolá a vén asszony zokogva. – Hát nem üldöz, nem büntet-e az Isten, a mióta téged megkeserítettelek?

– Én nem átkozlak, Dorka!

– De az átok rajtam van. A mely reggel Elemér távozott, eltünt Barnabás is. Nem Isten újja-e ez? nem a büntetés kezdete-e?

– Bizonyosan megunta zárdáját, s másba költözött.

– De volt-e neki pénze, a mivel kimozduljon?

– A szerzet, melynél tartózkodott, megszokta az alamizsnából élést, s egyik megyéből a másikig utazik, mint a madár, nem aggódva a holnapon.

– De ő nem örömest távozott volna innen.

Dora kérdő tekintetet vetett a vén asszonyra, ki szemeit lesütve folytatá:

– Honnan van az, hogy már kilencz hete telt el, s még nyomába nem akadtam?

– Mert mindig csak a szomszéd helységekben kerested.

– S nem átok-e, hogy egy bűvös körben járok, melynek határait át nem léphetem? Midőn hosszú útra indulok, visszavon a látatlan kéz, s hozzád vezet. Midőn melletted vagyok, a titkos erő megint kiragad, ösztönöz, visszataszít… oh! csak egy… napig. Ha útban elfáradva, lehajtom fejemet, az első álom rémképekkel ijeszt, s parancsolja térjek rögtön vissza, mert veszélyt hoztam fejedre, s őrültségem jóltevőimnek házát gyujtotta meg. Ha fáradva, lihegve haza érkeztem, akkor szívem minden erősebb dobbanásával egy éles hang kiált rám, mondván: nyomozzam Barnabást, mert ha vissza nem hozom, iszonyú történetek fognak vaslábaikkal a reszkető földre taposni, s vér és könny serked nyomdokaikon.

– Forró képzelődésed játéka ez, Dorka. Barnabás különcz, rendetlen természetü ember! de mit tudna ő oly rémítőt tenni, mitől méltó volna rettegned?

– Nem ismered őt, gyöngyöm! Szemem édes világa! a te kebled annyira ártatlan, hogy a bűnnek csak nevét tudja, s műveiről nincs képzete.

– De ha te félted Barnabást a világtól, melybe betévedt, miért nem bizod fölkeresését, miután beteges és gyönge nő vagy, egy férfiúra, ki gondosan tud mindennek utána járni, s tartózkodása helyéről hamar hozhatna hírt?

– Ugyan kire bízzam, kedvesem?

– Flórián pater gyakran barangol át három megyét is. Ő legkönnyebben akadhatna Barnabás nyomára.

– Ne szólj Flórián paterről, ő kemény szívű. Előbb megütközött Barnabás eltünésén, és segítségemre volt a keresésben, de jámbor heve csak két napig tartott. Akkor mentegetődzött, hogy neki tollkéssel apró szenteket kell faragni, s nincs ideje a kezdő betűk miatt, melyek a szokásból úgy is kimennek, sokat fáradni. Ő Barnabásban csak a kezdőbetű rajzolóját vette tekintetbe, s érzéketlensége annyira ment, hogy engem is mindig ösztönzött kutatásaim felhagyására.

– Bízd hát a dolgot a hirnökre, úgy is nálunk már bevégezte szolgálatát.

– A hírnök azzal gúnyol, hogy Barnabás katonának állott be.

– De hát az nem lehetne igaz? – kérdé Dora.

– Isten őrizzen attól! Barnabást úgy neveltem, hogy azt sem tudja, jobb-e vagy bal oldalra kell a kardot kötni. Oltalmaztam őt és felebarátait attól, hogy valaha puskát fogjon kezébe. S ki adott volna neki lovat, fegyvert és pénzt?

– De miért fosztottad meg őt, néném, mind azon eszközöktől, melyek által a férfi kitünővé válhatik, szabad és független életet szerezhet magának?

– Ne nyomozd, kedvesem, azon iszonyú titkot, – szólt Dorka a zokogás miatt fuladozva… Eredj lánykám aludni! Késő éj van már. A hold beteg arczczal néz reánk, s halvány tekintete mintha új szerencsétlenségekről akarna jelt adni… Csak ne zálogosítottam volna el a mátkagyűrűt! Óváritól elrabolták a dúló csapatok. Félek, hogy síromból mindig föl fogok járni, míg a jegygyűrűt poraimhoz nem teszik… Oh Istenem! mily kegyetlenül fenyegetőztek ma is nagyuraimék. Mi lesz belőlem, ha megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse vijjogott volna?… Közel lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó szerzetes képét? Rámája közül néha fenyegetőbb arczczal néz rám, mint szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy a lábam elébe gördül.

– Lázad van, néném! holnap jer vissza régi szállásodra, ápolásom mellett, remélem, hamar helyreáll egészséged.

– Te igen nagylelkű vagy, Dorám!… Szeretődtől fosztottalak meg, pedig hátha beleegyeztek volna szülőid!

– Nem mondják-e, hogy ő csak szolga? – szólt Dora, mélyen sóhajtván.

– De hát mért agyarkodnak egész dühvel az ellen, ki őt távozásra bírta?

– Mert a szolgát is lehet szeretni.

– Dorám, mintha zörögnének ablakom alatt az ágak! Talán halálmadár ült a hársra, s kerek szemeivel ránk néz. Több mécset gyujtok, hogy a világosság miatt ne láthassam. Eredj, kedvesem, aludni!… Az csak nem történhetett, hogy az őrültnek égő kanóczot, a dühösnek fegyvert adjanak kezébe és a bosszúállást konok czéljaira gazdag eszközökkel lássák el? Ugy-e, hazudik a hirnök, midőn Barnabásról, mint katonáról, mesél?

– Legalább valószinűtlent mond. De csendesedjél el, kedves néném.

– S vajon nem találkozhatott-e Elemérrel? – kérdé az öreg asszony fejét a könyökére támasztva és sárga arczával félelmesen tekintve Dorára.

– Jó éjt néném! Ha sokáig itt maradok, még ingerültebb lészsz.

Midőn a távozó Dora betette az ajtót, a vén asszony erős zokogását a folyosón is meghallá.

– Magam mellé költöztetem vissza, ápolni fogom, s Isten legyen tanúm, hogy elfeledem, a mit ellenem vétett.

E szándékkal, az önlegyőzés e fényes jelével a szegény Dora még szerencsétlenebbnek érzé magát, mint akkor volt, midőn hivé, hogy Elemérért joga van Dorkára haragudni.

– Örökre elveszett ő számomra! S mivel is érdemelhettem volna meg oly ragyogó jelenséget, mint Elemér! Ha a születés valódi előny volna, akkor az Isten nem engedte volna őt, ki minden más tökélyt bír, ezen egyetlen tulajdon hiányával a világba lépni. Hisz! szükség van arra, hogy legyen szemünk előtt oly példánykép is, melyet a gáncs le nem vonhat, s a magasztalás fölebb nem emel. Elég boldogság az is, ha remény nélkül szerethetem, s elég vakmerőség, ha hiszem, hogy talán néha rám gondol.

E szerény követeléssel lépett szobájába Dora, s midőn lefekvék, s a mécset eloltá, csak még arra gondolt, mily kegyes volt iránta az ég, midőn megtanítá szeretni, könnyezni, s az örömből és fájdalomból azon különös vegyületet érezni leginkább, melyet a lemondás nyújt, ha nem eredt csalatkozásból és ennél fogva nem is vezethet új szenvedély és új küzdelem felé.

– Csak egyet óhajtanék, – sóhajtá, – míg szemei félig becsukódtak, csak egyet szeretnék még megálmodni, hogy tudniillik azon három elszáradt ibolya, melyet távozáskor a könyvben, hol emlékül őrzé, nem találtam meg, vajon nála van-e, vagy talán elfeledte magával vinni? És csak azt szeretném tudni, ha a dalokat, melyekre engem tanított, inkább kedveli-e, mint az újakat, melyeket azóta költhetett. Aztán megvallom, egy kevéssé kiváncsi vagyok arról is hallani, hogy midőn nevezetes és emlékezetre méltó történt vele, eszébe jut-e a szegény falusi leány, ki figyelemmel hallgatta őt, midőn hősökről és félistenekről regélt? Istenem: mily sok és merész óhajtásom volna! S vajon, valamelyiket teljesíti-e az álom? Ha jóslani tud, mint sokan állítják, miért ne tudna elbeszélni is?

Dora úgy hitte, hogy már alszik, s az ablaka előtt az orgonafán egy csalogány dalol; később meg azt gondolta, hogy ébren van s a kertből lantpengést hall. De ez végre is csak álom lehet!… Álom, édes álom, a szivnek mily fájdalmas húrját rezgeted szellemujjaiddal s vajjon nem pattannak el épen azon idegek, melyeken a legbúsabb accordokat pengeted!

«Vándor madár, vándor madár! Szárnyad mindenüvé eljár, Szemed mindenfelé teként. Nem láttad-e a vőlegényt?»

Dora még ily világosan nem álmodott soha… Vagy talán nem támasztja könyökére fejét, nem függnek-e szemei az ablakon? nem látja-e a sápadt holdvilágítás mellett is az orgonafa kétes körvonalait? s a lassú, a távoli hang nem olyan-e, melyet bár hallani lehet, de elmosódott részeiben a képzelődésnek után kell pótolni? És csakugyan álom volna-e?

S néhány accord után nem hangzik-e megint, azonban már még halkabban, még kétségesebben?

Dora fölemelkedett ágyából, s míg könnyei megeredtek, hallgatott, figyelt, s néha úgy vélé, hogy csakugyan a füleivel hall egész szavakat; míg ismét kételkedni kezdett saját érzékeiben, s idegei izgatottságának tulajdonítá az éj határozatlan zsivajából szőtt dallamot.

Mit jelenthet e csalóka játék, mely a való és álom közt ringatja a képzelődést, s mely a szivet egészen betölti sejtelmekkel és fájdalommal?

Elemér érkezett volna meg? Oh, ez oly vakmerő gondolat volt, hogy Dora nem is merte folytatni. Vagy ha a kétes hangok nem emberi ajakról támadtak, s csak a lég és képzelődés teremtményei, birhatnak-e azon tartóssággal, hogy nemcsak egyes rímek, hanem egész versek dallamát és szavait láttassanak utánozni?

Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.

S most már csakugyan hallá a lantpengést, mely a bevégzett balladát még kisérte, de mind elhalóbban.

A kerten kívül kellett tehát valakinek azon verseket énekelni, melyeknek kezdő sorai alkalmasint észrevétlenül vezették Dorát az álomból ébredésre.

De ki lehet e dalnok?

Dora tudta, hogy a vers szerzője Elemér, s meg volt győződve, miként a környékben épen senki sem énekli.

Ennélfogva idegennek kellett ide vetődni.

S nem valószinű-e, hogy ez idegen ismeri Elemért, és vagy róla mondhat hírt, vagy épen tőle hozhatott izenetet?

És hátha Werbőczitől érkezett Pista atyushoz a küldött levélre válasz, s épen azalatt, míg Dorka panaszolá el félelmeit és szenvedéseit: ez az eszme is megfordult a még mindig merengő és az ablakon kitekintő leány elméjében.

– Csakugyan valami tudósításnak kellett jönni Elemérről – mondá magában Dora, s egyszerre azon iszonyú sejtelem támadt föl benne, hogy hátha a ballada által, melyben a vándormadarak a kérdező leánynak a vőlegény halálát adják hírül, el volt beszélve a hír, melyet a vendég nem mert világos szavakkal előadni.