Part 14

VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik, s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga, mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott. Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől, gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi. Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat, el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.) szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.), s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, gr. Esterházy Antalé (1722) s a Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette. 1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek[26] árva leánya akkor is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett, megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából: csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti[27], hűségét, melylyel hozzá ragaszkodék[28], s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon:

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál, Titkos barátjától való távozásnál: De csak az időhöz kell magunkat szabni, És suhajtásunkat a szívünkbe zárni“[29].

IX. Végre egy európai hatású esemény a csendes Rodostó vendégeit is felriasztá. 1733. febr. 1. meghalálozott a lengyelek jeles királya, II. Ágost, s Rodostó felismerte azonnal, hogy a varsai királyválasztás múlhatatlanúl háborút idézend fel[30]. A természetes vetélytársak Lescsinszky Szaniszló, XV. Lajos ipa, és Ágost szász választó-fejdelem, a meghalt király fia, valának: amazt Franciaország, a rokonság s keleti Európában megállapítandó befolyása végett fogta pártolni, ezt Austria s a cár, épen e befolyás megtörése végett. A háború el nem maradt. „Mi hasznunk lesz benne – kérdi Mikes – isten tudja. Mi csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón“[31]. A fejdelem mindazáltal úgy hitte, hogy nem szabad tétlenűl maradnia. Élesztheté reményét hogy két vele barátságos hatalom, a francia s a spanyol, Károlyt Olaszországban készűltek megtámadni. „A szegény urunk – írja Mikes 1734. febr. 15. – amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé. Mert mí olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk.“ De legott azt teszi hozzá: „Az isten elhozza még a mí óránkot is“[32]; s kevéssel utóbb, midőn Olasz- és Lengyelország egyformán forrt: „Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttáncot kell járni“[33]; s újra, bár a császár Német- és Olaszországban egy tartományt a másik után vesztett: „Mi még mindezeket távul nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vígasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokat míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében“[34]. Mégis a fejdelem, nem tudva még a Fleury bíbornok és Austria közt rögtönzött békét, Pápayt követséggel a portára küldötte, hogy Franciaországba mehessen, mire a válasz nem tiltó ugyan, de jovalló sem volt: „De a császárok nem-jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik“. írá Mikes[35]. E válasz 1735. elején jött. Azalatt a fejdelem idősbik fia József is Bécsből Velencébe szabadúlt. Rákóczy azonban sem fiát, sem Franciaországot nem vala többé látandó. Martiusban gyengélkedni kezdett, virágzó szép tekintete, teljessége, ereje, jó kedve feltünő hanyatlást mutattak. Majd lopó láz érte utól, s apríl 8., nagypénteken, már így jajdúl fel a hű Mikes: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes jó urunkot és atyánkot három óra után reggel… Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje világoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte… hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is… Az isten vígasztaljon meg minket“[36]. Mikes a porta engedelmével a fejdelem testét Konstantinápolyba vitte, hol anyja Zrínyi Ilona maradványait is, a fia koporsójába rakva, ezeknek helyén együtt temettette el.

X. Itt végződtek Mikes jó napjai, bár a porta kijelentette hogy meg nem szűnik gondoskodni a magyar menekvőkről, s ezek bele-egyezésével József herceget, a megholt fejdelem idősbik fiát meg is hívta. Azalatt a betegeskedő öreg Zsibrik helyett ő, s ennek halálával (oct. 1735) a maga személyében Mikes igazgatta a menekvő társaságot, melyben különösen a franciákkal sok bajai voltak, úgy, hogy midőn az ifjú fejdelem (jan. 1736) a renegát gr. Bonnevalt bízta meg, hogy a dolgokat folytassa, s a fejdelem jószágát kezéhez vegye, ő, a megholt fejdelem legmegbizottabb híve, a bizodalomhiány e jelét nem tekinthette minden fájdalom nélkül, de megnyugvással vette. Így is helyzete nehéz maradt. „A testünk mindennap jól lakik – írja 1736. máj. 15. – de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibiját; de én duplán érzem: mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet. A jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak“[37]. Csak dec. 6. érkezett meg Rákóczy József, s ment azonnal Konstantinápolyba: de a porta az oroszszal folytatott véres háborút III. Károly közbenjárásával kivánván berekeszteni, nehogy e fejdelmet megsértse, Rákóczyt el sem fogadta, s rögtön visszaküldte Rodostóba. Mikes mindjárt számolt a megholt fejdelem minden jószágáról – úgy látszik Bonneval csak felsőbb felügyelést folytatott volt Konstantinápolyból – s a titkos feladásokat titkos vizsgálatok alaptalanoknak bizonyítván, Rákóczy József megnyúgodott ugyan; de – „nekem, ú m. Mikes – csak isten fizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot.“ Különben az ifjú herceg egyénisége s minden eljárása is szomorította Mikest. „A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elitélheti akárki hogy mit reméllhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott! Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap stb.“[38]. Különben is a herceg sötét, haragos természetű volt, magán uralkodni nem tu ló, szép tehetségei kifejtetlenek, s nem tudó „azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott“[39].

XI. Közel volt a változás. A cárné háborút készűlvén izenni a portának, III. Károlynak régibb kötések alapján igénybe vette segedelmét. Károly nem szívesen hajolt a háborúra, s engedékenységre intette a portát, de foganat nélkül; s így elhatározta Törökország megtámadtatását déli Magyarországból, elibe tevén a régi kötéseket az újabb passzarovici béke követeléseinek. „Azt nem tudom – írja Mikes jul. 20. 1737. – mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztény császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménylenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utána: ha isten is úgy rendelte. _Talán már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk_; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink“[40]. Nem is csalódott Mikes. A porta elkeseredéssel vette fel a keztyűt, hatalmasan készűlt, s hogy a bécsi udvar veszedelmét nevelje, Rákóczyt s a menekűlteket is fel akarván használni, őt Konstantinápolyba hívta. Mikes jól és hazafiúi fájdalommal fogta fel a helyzetet. „_Belőlünk ijesztőt akartak csinálni_, írja sept. 13. Szegény fejdelem! ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kivánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és _hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben_. Elég az, hogy mi bemegyünk, isten tudja mire!“[41]. Rákóczy József nem így gondolkodott, s sept. 20. a magyarság már elhagyta Rodostót, hol tizenhét nyugalmas év alatt már teljesen behonosodott vala. A herceg Stambulban, tüntetésűl inkább, mint komoly reménynyel, feltünőleg ünnepeltetett, mit a józan Mikes „komédiának“ nézett[42], s 1738. jan. 24. megköttetett a porta s az új „erdélyi fejdelem“ közt a szövetség. S ez, követőivel, febr. 5. már Drinápolyban, 19-kén Csernavodán volt, honnan, míg az árnyék fejdelem Mikest küldé Bukurestbe idvezlő követűl az oláh vajdához, jöttek a fővezér sok igéretei. Keserűséggel jegyzi fel Mikes: „A vezér levelében a sok biztatások, hogy 30 vagy 40,000 embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mi végre? isten tudja. _Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőlünk csinálni_; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. _De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja!_“[43]. Meg is lett a vidini út (april) s ott a pompás fogadtatás, Orsova felé is vitte a fővezér (júl.), s ez meg levén véve, aug. 25. azt izené a fejdelemnek, készűljön 30,000 emberrel Temesvár alá, másnap viszont „hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. _Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól!_“ teszi hozzá Mikes megkönnyebbedett szíve; s sept. 1. már Vidinből: „Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk“[44]. T. i. azt hitte volt a vezér, „hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hála istennek, egy valamire való nem jött“[45]. Hat heti tartózkodás után Vidinben a másfél száz főből álló magyarságnak Csernavoda jeleltetett ki téli szállásúl, hová Oroszcsíkon (Rusztcsukon) át oct. 19. meg is érkeztek. Rákóczy, kit levertség, harag s folytonos betegeskedés végkép kimerítettek, nov. elején már vége felé közelítvén, Mikest kivánta maga mellé, kinek ápolása mellett e hó 10-dikén, 38 esztendős korában el is húnyt, érdem és dicsőség nélkül. „Ismét fő nélkül maradánk – írja Mikes dec. 15. –, de nem sokára szükségünk nem lészen főre… és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett – folytatja szomorúságában – annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról“[46]. A fejdelem minden jószága ennek rendelése szerint Mikes kezénél volt; most a török tisztek átvevék, s a hű sáfár a fejdelmi szállásról elköltözött.

XII. Még egy kelletlen epizód várta Mikest, mielőtt nyugalma régi helyére visszatérhete. 1739. májusban érkeztek a parancsolatok, melyek szerint gr. Csáky Vidinbe, b. Zay Kocsinba, Mikes Jászvásárra rendeltetett, nem tudva miért, s mennyi időre. „Elég a – így enyeleg fájdalmasan június 1. – hogy, ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből!“[47]. Útjában e fájdalom élénkűlt. „Elitélheted néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, _de az Úr béfödözte előttem az odavivő útakat!_“[48]. Június 21. rendeltetése helyén volt. Menet aggodalom töltötte el, nehogy Csíkból császári katonák által elfogassék; mely aggodalom Moldva fővárosában sem hagyta el; e kivül a boérok barátságtalansága mellett, s a kozákok beütésétőli köz rémület nyomasztó hatása alatt csak az érsek s a vajda szivességei, úgy egy olasz pap társalkodása derítették fel nehéz óráit. Végre sept. elején visszatette a veszélyes útat Bukarestbe, hol a kemény 1739–40-iki telet únalom és gondok közt töltvén el, végre valahára ismét régi fészkébe térhetett, Rodostóba, hová június 21. érkezett meg, már csak negyed magával azok közől, kik Rákóczy Ferenccel jöttek ki.

XIII. „Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal – írja jún. 22. 1740. – és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni.“ Csalódott. Még húsz éve a számkivetésnek várt reá, hol végre Csáky (1757), s majd Zay halálával (1758) a bújdosók főnöksége (a básbúgi méltóság) reá, a közel hetvenes aggra szállt. Szükséget ugyan nem látott. Bár bújdosása negyvenöt évi tartamában a török földön három trón- és huszonkét kormány-változást ért, a porta, egy rövid zavaros idő kivételével, mindig egyforma pártolással és bőkezűséggel volt a szerencsétlenek iránt. Mégis ennyi vallásosság s ennyi munkaszeretet kelle, hogy ily kiváló szellem s honát szerető szív, sírja felett mind annak, amit szeretett, meg ne törjék, sőt magában találva fel a vigasz balzsamát, némi jó kedvet mind végig kebelében maraszszon. E mély vallásosság táplálta benne az egykori szabadúlás reményét is. Mert remény vala az, mely Mária-Terézia koronáztatásakor hagyá vele mondani: „Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. _Ahol nincsen emberi reménség, ott vagyon isteni segítség_“[49]; mely húr még azontúl is gyakrabban megpendűle lelkében, bár néha nyomban keserű irónia vegyűl resignátiójába, mint a várt amnestia elmaradásakor (sept. 15. 1741): „Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irígyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik“[50]. Mindazáltal még buzgóbban óhajtotta hazája békében maradását: „Isten tud mindeneket, mint kell lenni. _Nékem pedig a hazám javát és csendességit kell kivánnom, és nem csak különösön a magamét._“[51] Kertészkedés, olvasás, írás közt fogyasztotta napjait, s egy, éven túl tartó szembajon kivűl állandó egészségben volt. S kétségen kivűl e második rodostói idejében keletkezett azon avúlhatatlan szépségű munkája, melyről most már közelebbről kell értekeznem.

XIV. Előttem fekszik saját kezének e drága ereklyéje, mely betűhíven e címet viseli: „_Constantinapolyban (-ba) Groff P.... E.....(hez) irot leveli M... K....._ (Mikes Kelemennek). Az első levél a Gallipoliba érkezés napjáról van keletezve (1717. 10. oct.), az utolsó Rodostóból 1758. dec. 20-dikáról; intézve egy, állítólag Konstantinápolyban lakó nénjéhez, kinek neve, ha a fennírt betűkből s pontokból ki akarnók betűzni: gróf Pekri Eszter lehete, mert azon időben más e betűn kezdődő nevű grófi ház Erdélyben nem virágzott, s az _E_ után vetett öt pont más akkor szokásos keresztnévre ily alkalmasan nem magyarázható. Híven van e levelekben feljegyezve minden neki figyelemre méltónak tetszett esemény, mely a bújdosó társaságot érte, még pedig többnyire a történet kelete alatt; sőt azon birodalom eseteit és változásait, melyben lakott, s amint látszik szemtanúktól nyert hű és részletes tudósítások után; kifejezést ad minden érzésnek és hangulatnak, melynek papirosra vetése keblének könnyebbedést vagy a felettei elmélés lelkének erősödést és megnyugvást adhatott. Érdekeltséggel követi a világ forgását, a fontos eseményeket megérinti, vagy elbeszélli, többnyire azok feletti gondolatai hozzá-fűzésével, hol józan itéletét s előrelátó bölcseségét kell méltánylanunk. Gyakran enyeleg, tréfáz; szeszélye, sőt gúnya mindig jóságban és szeretetben, bár fájdalomban is gazdag szívből ömledez: valóságos húmor. Széles olvasottság áll szolgálatára célzásai-, példázásaiban. Eleven emlékezetéből saját bájjal idézi fel a történelem, az anekdotonok gyöngyeit, a mikkel magát vagy az olvasót szórakoztatni akarja. Ahol külső motivumok nem nyújtanak anyagot, különösen a memoirszerű adatokban szegény második részben, levelezőjével tétet magának kérdéseket; általa felszólítottan rajzolgatja az őt körűlvevő népek szokásait, erkölcseit, intézvényeit; bőven értekezik a török birodalom állami házviteléről, a muhammed vallásról stb stb., s rendszerint ügyesen adja meg ez előadásainak a levélbeli eszmecsere formáját. Minden az előadásra fordított mesterség dacára, igen is, jogosúlt azon kétség, mely a levelek – _mint olyanok_ – ellen emeltetik. Egy tervszerű egészet látunk magunk előtt, melyhez egy, negyven év alatt, különböző alkalmak s lelki állapotok között, s nem egyforma levélirói kedvvel írt levelek gyűjteménye nem hasonlít. Azon belső fejlődés, mely a nézetek, érzések és kifejezésmódban találtatni állíttatik, amennyiben megvan, más feltételtől függhet, mint a levelezésétől: t. i. én oly egyöntetű alkotást ismerek fel abban, mely, igen is, rég gyűlt anyagokból, de azonegy hangulat sugallata alatt, valódi műszándékból, készűlt. De lássuk elébb a külső feltételeket. Mikes, a török földre vetődvén, Pérában egy nénjét talál, kivel levelez. A „gróf P.“ sigla, a már mondott okból más nevet nem rejthet, ha rejt, mint Pekryt[52], s ezt javallni látszik első szemre gr. Pekry Lőrinc részvétele a Rákóczy-mozgalomban, de genealogiáink nem adnak neki leányt, _E_..... keresztnevű leányt, s egy politikailag megbélyegzett férfi hitvesét[53]. Mert különben képzelhető-e, hogy egy erdélyi grófné tiszta jószántából, önkénytesen Konstantinápolyba száműzze magát, vagy hogy máskép, mintsem száműzött férjének hű követőjeként töltse ott el egész életét, S ha így, miért férjéről ez öszves negyven év alatt legkisebb említés nem fordúl elő? ha csak egészségi változásairól is, melyek ennyi idő alatt nem könnyen maradnak el; vagy épen haláláról? Mert nem Rákóczyval vonúlván ki, a szatmári béke után kelle egyenesen Törökországba futnia, s így a levelek utolsóját véve határúl, negyvenkét évig ott ülnie. S mint van, hogy nem tudunk menekűltet az előkelők sorából, ki ez idétt Konstantinápolyban töltötte életét? S mi tartotta e nőt Pérához kötve, midőn Rodostón egy kedves öcs és honfiai körében sokkal honosabb életet élhete? S nem tűnik-e fel, hogy egészsége négy évtized alatt, dacára Mikes gondos intéseinek, soha nem ingadozott, amiről kétségkivűl fordúlna elő emlékezet? S miért Mikes, ha e, gyakran a hajó elmenetele vég percében állítólag rögtönzött leveleket nénjétől visszaszedte, hogy könyvalakba összeírja, miért, mondom, nénje leveleit, melyeket pedig, ha léteztek, bizonyosan megtart, e nyájas, lelkes, édes leveleket, melyeket dicsérni nem győz[54], szinte nem sorolta a magáéi közzé? A francia irodalom oly ismerője, mint ő, felfoghatta az ily „Correspondance“ vonzó becsét. Hogy neki, a Konstantinápolyban lakónak, az 1730-ki konstantinápolyi lázadást megírhassa, félesztendőre Paphlagóniába és Bithyniába küldi; de hányszor felejtkezik meg arról, hogy oly fővárosi történeteket közöl vele Rodostóból, miket nénje, férjétől, legalább is hamarébb tudhata[55]; hogy oly világhíreket, melyeket maga is Konstantinápolyból vesz; sőt néha levélben tudósítja, hogy Konstantinápolyban volt s ott mit végzett[56]: pedig gondolható-e, hogy helyben levén, a szeretett rokont ne lássa, fontos végzett ügyeit vele szóval ne közölje? S mint tudhatá meg az európai eseményeket sokszor 8–10 nap alatt, holott legújabb időnkig, midőn a telegraph használtatik, oly lassú vala a stambuli posta? Nem említem azon már előttem tett észrevételt, hogy a török birodalomról és vallásról 1748-tól 1752-ig, évenként csak három, egyszer négy levélben értekezik, s hogy így levelezni nem szokás.