Part 11

A törökök a persákot eretnekeknek tartják; mert ezek Halyt követik: a törökök pedig Mahumetet. És nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz, úgy annyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való rabgyermekeket bévesznek, de persát nem; mert azt mondják, hogy lehetetlen egy persának megtérni valóságoson. Egyszóval azt tartják, hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közé állhat, de egy persa sohasem. A törökök között a vallás iránt véghetetlen szakadások vannak, akik mindannyiféleképen magyarázzák az alkoránt. – Vannak sokan olyanok, akik az istenséget nem hiszik.

A törököt között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik megkülömböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek. Ezeknek Ikoniumba vagyon a főklastromok, amely klastromba 400-an vannak rendszerént. A dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak. Az ő ingek igen vastag vászon; azonfelyűl vastag szürke daróczból való hosszú dolmány a vállokra terítve egy fejér pokrócz; a lábok szára mezítelen; a melyek kinyitva; az övök vastag széles bőrből vagyon, elől kötik meg; a süvegek teveszőr, és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó nélkül. Ezek a bort titkon megiszszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem múlatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig.

CLXXXV.

_Rodostó, 20. máji, 1752._

Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem. Igazán mondván öt holnapja, nem sok-é a? Az előtt gyakrabban írtunk egymásnak, mitől van a? talám attól, hogy vénűlünk? de a héjával bétöltöm a ked akaratját, és a törökök szokásit végig leírom. Az utolsó levelemet a derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.

A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a, hogy tánczoljanak kedden és pénteken. De amíg ehez a komédia ájtatossághoz kezdjenek, a superiorjok predikácziót csinál. Azt tartják, hogy ezt a predikácziót akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdeden ülnek a térdeken. A predikácziónak vége lévén, a chórusba az énekesek és a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos verset énekelnek, a superior összeveri a kezeit, és erre a jelre a szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek kerekbe, azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédűlni kezd. Szoknya forma van rajtok vastag posztóból. És noha oly sebességgel forogjanak is, mint a szekérbe a kerék: de egyik a másikát meg nem éri. A superiorjok jelt adván egyszersmind elhagyják a tánczot, és kiki a maga helyére lekuczorodik. Minthogy pedig ehez igen ifjúságokba szoktatják őket, azért legkisebb főszédűlést sem éreznek. Énnekem pedig a fejem szédelgett, csak hogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször kezdik így el a keringést. – Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a dervisséget.

A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda tisztelettel vannak a Krisztushoz. A nem igaz, hogy káromlással volnának hozzája, mint sokan azt tartják; mert itt nem a közönséges népet kell érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem hiszik a Krisztus istenségét, legalább úgy tisztelik, mint az isten fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek, hogy az isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a Krisztusban hiszünk: hanem azért, hogy nem hiszszük, hogy Mahumetet az isten küldötte volna. Jól cselekeszszük.

CLXXXVI.

_Rodostó, 1752. 2. aug._

Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk; mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóízűen eszi a dinnyét a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében pedig Imrehor Mustafát tették. E főlovászmester volt. Már most a birodalomnak fejdelme. Emberséges ember. Hozzánk már is mutatja jóakaratját.

Az elmúlt holnapnak a végén estve felé jól megijesztettek volt bennünket; mert olyan nagy földindúlás volt, hogy annál nagyobbat soha sem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákot hajtogatja, de semmi szerencsétlenség nem történt.

Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és tiszteletes dolog. A papoknak ott nincsen semmi részek; mert a kötés a bíró előtt megyen végbe. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról való levelet vagy kötést a bíró és két bizonságok előtt csinálják meg, amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymásután péntekre virradó étszakán elmúlatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek, hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A leánynyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak napján a menyasszonyt nagy pompával, síppal, dobbal viszik a legény házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérből, kezet adnak egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon födözve úgy, hogy őtet nem láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást tesznek egymásnak, azután a napot vendégségben töltik a férfiak külön, az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszony atyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é, vagy rút. Nem magyar húmorhoz való az ilyen házasság.

CLXXXVII.

_Rodostó, 17. nov. 1752._

Itt, kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak. Lehet tehát most írni a török lakodalomról.

A császároknál a házasság nem szokás. Hihető, hogy ők abban az ország csendességire vígyáznak, de az is hihető, hogy a lakodalmi irtóztató költséget akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi néki tetszik. Akik férfiú gyermeket hoznak e világra, azokot úgy tekéntik, mint császárnékot, és fijok császárok lehetnek idővel.

A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való házasság, és a bérben való házasság, a harmadik a rableánynyal való ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány apjával és anyjával, akik bérben akarják adni leányokot, a bíró előtt. Aki írásban teszi, hogy egy ilyen legény egy ilyen leányt magához akarja venni, hogy feleség helyett legyen, kötelezi magát arra, hogy étellel, ruházattal fogja tartani – úgy a tőlle leendő gyermeket is – de olyan formában, hogy visszaküldheti az apja házához, amikor néki tetszik, megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rabasszonyokot illeti, a törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonytól valók legyenek. Hanem az a külömbség vagyon, hogy a rabasszony gyermeke rab lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja.

Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt: ez a valóságos feleséget illeti; mivel a többivel nem gondolnak annyit. A török a valóságos feleségit elveszi; akinek fizet, bérben tartja; a rabasszonyt pénzen veszi.

Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit néki kötött házasságakor. Az elválás a bíró előtt megyen végben, és azután mindenik rész szabad.

CLXXXVIII.

_Rodostó, 1753. 22. martii._

Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba. Tegnap 33 esztendeje múlt el itt való uralkodó bújdosásunknak. A bizonyos, hogy mint a negyed része, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A nem ártalmas, még hasznos; mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom isten ő felségéhez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól felszámlálva 45 esztendeje vagyon. Áldassék istennek szent neve. De térjünk az asszony dolgára.

A törökök, azaz: az írástudók, a környűlmetélést nem tartják hitágazatnak, se az alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták környűlmetélni. A környűlmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek atyja házánál. A gyermeket pedig felöltöztetik, mentől czifrábban lehet, azután lovon az utczákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba, ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el véle, azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván, és megszorítván egy kis fogóval, a borotvával elvágja, és az elvágott bőrt megmutatja a jelenvalóknak, mondván: „Az isten nagy!“ Azonba pedig a gyermek sír és kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a hivők köziben vetetett. Azután visszaviszik a gyermeket czeremoniával az atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni, hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a kezében veszi, és felemelvén az istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a szájában, mondván: „Tessék az istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet) hogy az ő szent neve néked mindenkor oly jó ízű legyen, mint ez a só, és meg ne engedje neked a a földi dolgokot megkóstolni.“

Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a lelket is megszennyesíti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is megtisztítja; errevalónézve a mosódással készűlnek az imádsághoz. _Istenes ember_, mondja az alkorán, _amidőn az imádsághoz akarsz fogni, mosd meg az orczádat, karodat és lábaidat. A házasok, kik együtt hálnak, megferedjenek. Hogy a betegek és az útazók vizet nem találnak, tiszta porral súrolják meg orczájokot; mivel az isten szereti a tisztaságot, azt is akarja, hogy az őneki tett könyörgés tökélletes legyen, hogy hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségűl híják az ő szent nevét_. – E mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való intés; mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében – anélkül a kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném egészségét. E most elég.

CLXXXIX.

_Rodostó, 1753. 11. junii._

Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását, mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni. Még a muftihoz tenni magát! akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint egy méhkas. Meg ne boszonts, mert többet nem írok. Noha már félben nem hagyom, és azt mondom, hogy a törökök a mosódásról való parancsolatot két mosódásban tartják: nagy és kicsid mosódásban. Az első abban áll, hogy az egész testet megmossák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy arczczal Mekka felé fordúljon, megmossa orczáját, orrát, kezeit, karját, lábait.

A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig, hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készűljenek, amely ötször vagyon napjában. Az első hajnalba; a második délben; a harmadik dél és napnyugot között mintegy négy óra felé; a negyedik napnyugotkor; az ötödik mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak, kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt egész teli torokkal éneklik ezeket a szókot: „Az isten nagy, nincsen más isten az istenen kívűl. Jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek.“ – Ezek a bőr harangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután éjszak, napkelet, és napnyúgot felé.

Ezt mindenek meghallván megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó előtt kiki leteszi a papucsát, vagy a kezében béviszi. Nagy tisztelettel meghajtja magát, és köszönti a rejtekben lévő alkoránt, amely rejtek hely jelenti Mekkát. Azután kiki felemelvén szemeit a hüvelykét a füleiben teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen felszóval, de halkkal énekli: _Nagy isten! dicsőség tenéked Úr, hogy a te neved áldassék és dicsőíttessék; hogy a te nagy voltod megüsmertessék; mert csak te vagy a nagy isten_. A nép csak lassan mondja utánna.

Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre függesztik. E nálok olyan imádság, mint nálunk a Miatyánk: _Az istennek nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal. Dicsértessék a világ Ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten! minden embereknek itélő Ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkat. Tarts meg minket; mivel igazán való úton hívunk segítségűl. Ez az út az, amelyet te választottad, és amelynek kedvezel kegyelmeddel. E nem a hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol_. Ennek az imádságnak a kezdete jó, de a vége farizeusság.

A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik véghez: A szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordúlnak. A törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az isten kegyelmét nyerjék az egész törökökre. Szombaton, hogy a zsidók megtérjenek, vasárnap a keresztyének megtérésekért, hétfőn a prófétákért, kedden a papokért, szerdán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.

Kedves néném, alkalmasint tudja már ked a török vallást. De nem tartok semmitől is; mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy törökké lett volna a rabokon kívűl. Ők azt tudják, hogy a franczia azt mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatóriuma.

CXC.

_Rodostó, 15. octob. 1753._

Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én levélírásimnak; mert ennekelőtte egynehány holnappal magam csudálni kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen – az írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind homályosabban látnak – áldassék istennek szent neve érette. De az asszony dolgát még véghez vihetem.

A törökök bőjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely Ramazán holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll. Azt 12 holdra osztják. Az ő holnapjok az újsággal kezdődik.

Az ő bőjtjök Ramazán holnapban rendeltetett; mert Mahumet azt hirdeté, hogy az alkorán abban a holnapban küldetett mennyből. Abban az egész holnapban reggeltől fogvást nap lementéig nem szabad se enni, se innia csak egy csepp vizet is. Ami pedig nekik legnehezebb, még dohányozni sem szabad. De mihent a nap lemegyen, a bőjtnek vége vagyon, és mindnyájon a dohányon kezdik a vendégséget; mert akármely szegény török is, jól vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart. Nappal alusznak, főképpen akinek nem szükséges dolgozni.

A persák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen bőjt iránt. Azt tartják, hogy Mahumet az istennek akarván tetszeni, és, hogy az övéit gondviselés alá vegye, az istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő vallásán lévők ötven napig fognak bőjtölni: isten ő szent felsége elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne? Mahumet felelé, hogy az istentől jőne, és hogy azt igérte az istennek, hogy az övéi ötven napot fognak bőjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az istenhez, és megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig. Isten ő felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé ismét tőlle, hogy mit végezett volna? felelé, hogy negyven napot igért volna. A Krisztus mondá néki: Látod-é, hogy én az enyémeknek negyven napot rendeltem, és hogy micsoda rosszúl viszik végben? Mahumet ismét felmene a harmadik alkura, és kéré az istent, hogy a bőjt hadd lenne csak harmincz napig. Az isten azt is jóvá hagyá. A Krisztus pedig azért nem mehete feljebb a harmadik égnél; mert a köntösinek az ujjában egy gombostő találkozék: a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson.

CXCI.

_Rodostó, 8. dec. 1753._

Kedvés néném, csaknem egészen megvakúltam. Három lépésnyire mást meg nem üsmérhetek. A nyomtatást épen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Magam pedig írok, mert tudok írni. De nem tudom mit írok. – Az oculárék semit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek ritkák lesznek.

A ramazán eltelvén, a nagy bairám következik. Ez olyan, mint nálunk a húsvét. A bairámot az újságon kezdik el. Azt pedig a sok álgyúlövésekkel hirdetik ki, dobokkal, sípokkal, és kiki azon igyekezik, hogy mentöl kedvesebben tölthesse a három napokot.

Ezt az innepet nagy czeremoniával üllik a császár kastélyában. A császár a hajnalba megyen paripán a szent Sophia templomában. Amidőn visszátér, a vezér, a pasák, mufti – egyszóval minden nagy tisztek köszöntik. Legutóljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné látogatására. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.

A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszúl voltanak, és az útczákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig, minekutánna holmi részt megmagyaráztak volna az alkoránból, a templomba ezeket az énekeket éneklik: „Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet, istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus, istennek fuvallása. – Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki kedves voltál az istennél. Köszöntés és áldás legyen terajtad Dávid, az istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé, akit megtartott isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad Ádám istennek tisztasága.“

A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra, és a halottakra. Azt tartják, hogy a kedves isten előtt. Vannak olyan testamentumba hagyott fundátiók, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel.

CXCII.

_Rodostó, 1754. 16. aug._

Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszúl lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok. Mással kell íratnom; mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az asszony dolgát el nem kell múlatnom.

A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket. A test mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék. Azután eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt. Nékik arra okok vagyon; mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban vagyon, két angyal megyen hozája, akik térdre állítják, és számot kérnek tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanazért is viselnek a fejek tetején egy kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök sírja olyan, mint egy kis pincze – a tetejét deszkával béfödik, és arra földet.

Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot kértenek, más két angyal megyen hozája, kik olyan fejérek, mint a hó. Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben leszen a más világon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete angyalok mennek hozája, mint a holló, akik kínozni fogják. Az egyik mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnan kivonja, és akik így fogják magokot véle múlatni mind a nagy ítélet napjáig.

Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket; mert minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen. Hogy pediglen őket megvígasztalja, olyan paradicsomot igére nékik, amely tele volna forrással, és kerteket olyanokat, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegítő, se az okosságot meg nem háborítja. Ott is sétálnak azok a tökélletes szépségek, akik senem kegyetlenek, senem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közűllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségét. Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás, mindenkor a férjekre néznek, akiket úgy szeretik, hogy csak meg nem bolondúlnak érettek; mert azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott semit is jobbat a más világról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a holtak közé számlálni azokot, kik az isten útjában halnak meg; mert azok az istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel: de ellenben a kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújúl, hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De ami még legnagyobb a, hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda rettentő nagy kín a, hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már mit írni többet a török vallásról – úgy tetszik, hogy elég.

CXCIII.

_Rodostó, 23. nov. 1754._

Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva. Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten mindenikétől.

CXCIV.

_Rodostó, 14. dec. 1754._