Part 2

A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.

Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.

A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló hármas bók közt ismét távozott.

Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.

Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta át. Ezeknek értelme következő volt.

„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent. – Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld, tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim nagyvezir.“

– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás: igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.

A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:

– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.

– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a Derencsényi?

– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett; Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.

– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté magát.

Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:

– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim. Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez, megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván, külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz az úr Nógrádon.

– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.

– Teljhatalommal? kérdé ez feszült arczéllel.

– Teljhatalommal; lőn a kedvetlen válasz.

– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell eltiporni.

– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi emlékeket költenének fel lelkében, megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad csak Hafiz életéig terjed.

– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én vagyok az övében.

– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig személye tőlem és általam bántatlan marad.

– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha ez által a magas fermán – holtbetü marad?

Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.

– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott feszengéssel; megszegjem-e Allah szent nevére tett eskümet.

– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a védereklyét az én birtokomba bocsátod.

– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru lelkednek.

Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.

Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe.

– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt látta.

IV.

Ezalatt Nógrádvár fölött csendesen vonultak el a hő nyári napok.

Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a Budán történőkről.

Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.

Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt nyugtalan; borongó előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál terjengőbb karokkal ágazott szét.

Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél látogatását szivének ifja.

Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi ömlengés kifejezése, mi jogaival együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a látvány s nem birt tőle elszakadni.

A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.

Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a várban s igy még menekülhetését reménylheti.

Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését sürgeté.

– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim legjobbjait, az ügyes magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt kezére játszani!

– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.

A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt, hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva, a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan ellentállás nélkül adják meg magokat.

Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A kör szélén álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen üldözésből.

Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez felvilágositásért.

A bég s Ahmed közt épen heves vita folyt, a magyar hölgy megjelenésekor.

– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?

– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.

A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára elsápadt, s a magyarok elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva hivén, léhlszakadva sikolta fel:

– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony, Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi jogtalan eljárás ez férjem embereivel?

– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!

– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének sem leend porszemnyi bántalma.

Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak.

Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort változtatva engesztelőleg szólt:

– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.

Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.

A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva, tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.

Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés s kelletlen válasz.

Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség miatt nem lehetett. A világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat. Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru kimaradhatlan.

A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg szélsebesen száguldani a vár felé.

Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be. Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.

– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete; balsorsod hoz ide a hyéna torkába.

– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve hajtasd Budára?

– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam végrehajtója.

– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.

– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes arczáról félre simitá.

– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán kegyelmére add meg magad!

– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem vagy többé Nógrád parancsnoka?

– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet; de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem kardodat.

– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a védtelen árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos csapásra emelve.

Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.

Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a fogoly számára a börtönt kijelelé.

Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött, tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles ablakpárkányzatra roskadni.

– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz Isten fölöttünk!

Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain csikorogva csapódott be mögötte.

V.

E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az eget bevoná.

A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; fönn szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.

Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.

– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el? Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is.

A bég, mintegy gondolatiból feleszmélve, mély hangrezgéssel mondá:

– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak visszaadni.

A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná: – Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?

– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt, emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?

– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra. Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet, ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó balkezed ujját marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett, pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!

– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted. Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint 1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek. Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt; hé évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre, barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem, hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név: Derencsényi.

– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva Fatime.

– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.

– A vártoronyban lakó magyar hölgy tehát…

– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött irigyeim, kik bennem a magyar születésűt gyülölik, folyvást kutatnak, nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék, ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken kivül szerelmed áldozatra is képes.

– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj velem Hafiz!

– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled, igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.

Fatime, rabnőit előintve, menni akart.

– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte azt, halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.

Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett, aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó szivével elsietett.

Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett, mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban rengetnék meg a szikla-falakat.

Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü felöltönyben.

– Fatime! kiálta a bég.

– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem szavaidnak, s a küldött szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél ennek birtokába.

– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később – máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.

– Hová visz e rejtek-ut? kérdé letekintve a nő.

– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére, kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben; igy-igy – menjen előre, én követem.

A hölgy előre tartott fáklyákkal kúszott le a szük lépcsőzeten; Hafiz eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü szekrénybe tolt sejthetlen fiók.

Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az ajtó hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában, más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.

– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a hatalmas pasa ajándokait!