Part 1

VILÁG FOLYÁSA.

BESZÉLYEK.

IRTA

BÉRCZY KÁROLY.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1854.

SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.

(Emich Gusztáv bizománya.)

Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.

TARTALOM.

NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI 1 TALÁLKOZÁS A VEZÚVON 71 DIDIER 109 EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN 133

NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI

(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)

I.

Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.

E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak, tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.

Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, s érthetően beszéli, hogy itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is működött.

A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.

A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár megszállása és reménytelen védelme esetére.

A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden perczben várhatván összerogyását.

1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr éjnapi tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba. Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus, rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek sötét hives árnyat.

E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban, minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg, tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.

A mondott év augusztus 16-kán lebbentjük fel e történet függönyét.

Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős védelmi állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly szükséges mint sürgetős.

Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le, megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.

Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba a katonák.

A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható, roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.

Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat szögezé ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több nap óta hallható.

A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva, dicsérve ott.

Hafiz bég volt ez, az ifju várparancsnok, Abdurrahman budai pasa kegyencze.

Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott, mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.

Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s még inkább kitünteté a déli nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete fényes szakálra.

Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el, midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává neveztetett.

A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra mintegy harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.

– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –

Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor beszélni.

– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező néhány ágyujából szóll.

– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan vizsgálá.

– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz megposhadunk különben e heverő életben, mint amaz esőviz ott a medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt; tevé hozzá halkabban.

Hafiz ugy tőn, mintha nem hallaná az észrevételt.

– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt a hatfontost.

Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait. Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.

Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket.

Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint váratván Budáról még egyszer ennyi.

Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott lovagcsapattal.

Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül, némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon.

A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe jöhetésre.

Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő előtt.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.

– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.

– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.

– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka, ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad.

Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet, hirtelen megállitá lovát.

– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.

– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend; mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.

– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?

– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak által egyszerre támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.

– S Nógrádvárt biztosnak hiszi kegyelmed?

– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt, ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.

– A felvidékről, férjemről mit hallani?

– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.

– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi ürügy alatt ne kövessem.

– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az út veszélyeit a mostani zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét, ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?

– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem fel itt maradásom idejét.

Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben felérkeztek.

A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin kisérte fel bájos vendégét.

– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény szakácsról is gondoskodtam.

Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok figyelmeit s egy ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.

– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel meglepetve.

– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.

– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.

II.

Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula, mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.

Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint összegyülekeztenek.

Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak, csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.

– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt. Megfojtassék?

– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély hódolatomat.

Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!

A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök, ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól ismert hang által kimondatni hallá.

Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.

– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván, lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?

– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.

– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?

– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom is édes.

– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe nézett.

– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek, hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal együtt más foglalta el.

– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?

– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh, jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –

– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre vendégem s ki –

– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.

– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.

– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél, vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet. S te szereted e hitetlent?

– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te eddig feltétlenül hittél szavamnak.

Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.

III.

1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.

Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.

Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt, mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát tapogatta.

Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.

Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.

A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt, Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet kapott hatalmas erővel vett körül.

Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet és fegyelmet.

Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti határozatot.

A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság, hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik parancsnokának hajtható akaratán.

– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges, mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.

– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges indulat beszél belőled.

– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz; különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára tenni. Elmondom okaimat.

Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.

– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly magasból pillant le Pestre.

– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?

– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd, hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik; Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is elégületlenséget, zúgolódást szült.

– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre szétfutnak, mint egy csirkehad.

A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.

– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.

Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.

– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott rabnővé aljasitani.

– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről, leányomról beszélsz?

– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték, s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.

– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett nyugalommal folytatá:

– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt, jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.

Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását csillapulni látta.

– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember, s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.