Part 9

Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett volna vagy mit kellett volna másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz, hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság, hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat.

MÁSODIK RÉSZ. A FORRADALOM SODRÁBAN.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A Fekete Százak.

Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.

Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg, hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés, amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten új tápot adott a _reménynek_, amely az orosz ember szívében amúgyis gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb csalódásra azonnal ismét kialudjék.

A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták. Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:

– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!

Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani, amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.

Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda, valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom, amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét Karbinba.

Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.

A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én, amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek csalódására már eleve korlátok közé szorította.

A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt százalékát kitevő parasztokra nézve.

A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek, mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.

A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte, amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat» egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.

Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.

Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen először a «_Szövetségek Ligáját_» és másodszor a «_Munkásképviselők Tanácsát_», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar volt.

Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra, amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak, olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak. Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár, végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk mögött.

A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok, tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból, elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve, Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.

Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök, ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.

Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté: a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán; érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől, akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.

Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek; ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy kerekedett fölül.

A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy tömegét.

Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták, hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.

Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól, Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították, pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.

Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat fölülmulni igyekezett.

Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb. De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság, majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.

De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és forrongást okozott a fegyveres erőben is.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A forradalom szolgálatában.

Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét, Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.

Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a közjogban meg polgári jogban kioktassák.

E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye, amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna. Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.

A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.

Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905 november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti, posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a rögtönítélő hatalom kezében volt.

A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással, amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő lengyeleket választották meg:[1] Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M., Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak: Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat tagja volt.

Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának elnökére» nézve.

Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik, elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején, minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott, mint máskor.

Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.

Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától északra terült el.

E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek. Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak, mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a választmányunkban.

Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre. Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.