Part 8

A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok, ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek golyója véget vetett kalandos életüknek.

Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak bizonyult, mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.

TIZEDIK FEJEZET. Az elátkozott tó.

A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé haladjak.

A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét, amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.

A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők; időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező sziklákon át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját a folyóra.

Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba, Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még soha meg nem kenték.

Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett. Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.

A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra, amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás napjait.

A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek ki, egész vízhálózatot alkottak.

Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.

Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom. Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot. Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át. Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva, amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.

Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk, nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot, annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori ez a madár.

Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz értünk. Csaknem teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni, mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.

Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük. Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így szólt:

«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá – rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését. Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet, hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e gazdagságát. Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat, mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített, amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:

– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.

Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt, amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen madár sem a vizet mellével megérinteni».

Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik, hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás a tó természetes, fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati életet elriasztanak.

Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával, sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha nagyon is késett volna.

Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk. Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a madarak után lőttem és – le is szedtem őket.

Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből. Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket, de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.

A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül megkérdeztem:

– Mi a baja?

– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok, mindenütt ragadok.

– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett! Cukrozott kozák!

Bár nagyon fáradtak voltunk, hangos hahotára fakadtunk.

Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött teával telt nagy üstöt tartott készen.

Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt. Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom. Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását ajánlhassam.

Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Forradalmár kötelességből.

Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem, azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos, aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt vetette a szememre:

– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig ázik és meghűl.

– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot is láttam!

A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt dörmögte:

– Magának elmeorvosra van szüksége!

Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.

Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez, jutalomhoz és hírnévhez jusson.

Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte. A hadseregnek szánt, szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő, gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk, hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.

Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi», kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek, finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára, amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.

Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol erős ellenfelet kell legyőzni, az egész nagy népesség csaknem kivétel nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg harckészségét.

Ezt a táviratot velem együtt nagyon sok előkelő polgári hivatalnok és más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem, mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom másoktól is.

A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli, kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat, amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük érvényesítését.

Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban kellett szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.

De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában. Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított a szolgálatomra.

A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország! Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.