Part 3

– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.

– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is megfelelhettem volna rá.

– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.

Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni kezdett. Tolmácsom így szólt:

– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.

Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök.

Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya, opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán volt.

Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.

Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.

Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus porocskákat és pilulákat.

E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda, borzalmas látvány tárult elénk. A hóhér még mindig az emelvényen volt és mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól, amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai feküdtek.

Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és védelem» alatt.

Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás eredményére.

A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.

Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik. Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos lovaglástól meggörbült.

Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb kereskedőjével, akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról. Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig, amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.

A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis, hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és bablepényt készítenek.

Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. Olykor órák hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.

Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.

A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor is, mikor teljesen visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.

Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk, amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.

Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.

A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni. A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg nekik az utat.

Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.

A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket, amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál, ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden tekintetben derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve, minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar, a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak, valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik, számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a gyalogösvény és az út.

Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy «zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?

Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek, Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom közt vérfoltos testükre akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen. Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek, amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az ökörnyál.

Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem, egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját az ár ellen.

Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.

Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak, amely itt teljesen elárasztott területrészen vitt át, rendkívül fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét folytatták szüntelen röpülésüket.

Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely, amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.

A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is kössön hasonló szerződést.

Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam pedig csak finom szalonkasörét volt.

A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve. Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen vizsgálgatni kezdtek bennünket.

– Hunghuc őrjárat, – sugta aggodalmasan a kozák. Vissza kell fordulnunk.

Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték, nagyon kegyetlenül viselkedtek.

Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe, vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt.

NEGYEDIK FEJEZET. Munka az erdőben.

Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta, rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön erdőrészt jelöltek ki nekem.

A Szungarival csaknem párhuzamosan halad délnyugat felé a kis Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.

Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.

Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen megfelelt a kívánságunknak.

Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el, amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis Ho-Liu falu volt. Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.