Part 2

Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól.

A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen, hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.

A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta: «Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».

A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.

A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.

A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet neki tettek.

E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár utcáin. Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései. Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta, sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.

Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min, Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.

De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök hajtotta végre az ítéletet.

Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket, végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba, a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban közömbösek maradtak.

A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok, örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.

A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös kormányhivatalnokokat.

Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem; egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy vértócsában.

Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet állott be. Mégis szorosan odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett hallani.

Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy tartózkodjék az összecsődüléstől.

Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:

– El lehet ma menni a Nevszky-Proszpektre vagy lövöldöznek?

– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet, mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.

Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is ismerték.

Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom, üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid idő alatt utólért a forradalom.

Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország, Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.

Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak. Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének» mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.

Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak, közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.

Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe kardok, a lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták őket és a katonák megverték.

Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam felém vágtatni.

– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.

– Nem hagyom magamat megütni: kiáltotta bennem valami.

Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.

Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését.

Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek, akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.

Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében szállt síkra.

Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről, amely alapjaiban rázta meg az államot.

HARMADIK FEJEZET. Olajat keresek.

Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat. Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat felől.

Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és vasúti kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban, hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.

A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani, egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák, mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.

Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat, sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a katonavászonnak semleges színt adott.

Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon akkoriban elegendő mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A «Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.

A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.

_Fu-Dchia-Tien_, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű _fang-tze_ (kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part közelében árnyas fák alatt állott.

Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket. Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor egyiküktől megkérdeztem, hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka e nagy óvatosságnak, ezt felelte:

– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket, különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.

Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.

Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és Birma mocsaras dzsungeljeiben semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.

Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt sokkal több patront vittem magammal.

Petuna is olyan egyforma _fang-tze_ falu volt, aminőt a part mentén mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház, szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval, amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen», a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.

Mivel a taotaitól bizonyos okiratokat kellett megszereznem, elmentem a yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám pillantott és folytatta munkáját, nagyon különös és nyugtalanító munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott, amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt; nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.

Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak, miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.