Part 22

--Csodálom, hogy volt kedve és bátorsága idejönni,--viszonzá kedvetlenül a grófné,--s fölöslegesnek tartom részedről azt a nagy érdeklődést, melylyel annak a gyors elhatározásokra hajlammal biró leánynak tetteit kiséred.

Veronika meghatva tekintett anyjára, mert ily hangon ez nem szokott hozzá beszélni.

--Rosszalja, a mit tettem?--kérdé lehangoltan.

--Dóziának legjobb lett volna a zárdában maradni.

--És Jakab?--kérdé kitört szenvedélylyel a leány.--Ő egész életére boldogtalan lett volna, holott nekem hatalmamban áll boldoggá tenni.

--Rövid idő mulva elfelejtené képzelgéseit és akkor...

--Azt hiszi, nőül vett volna engem? Soha! Az oly szív, mint az övé, csak egyszer szeret, de abba az érzésbe fölolvad s beletemeti egész élete boldogságát.

--Azt az idő mutatta volna meg.

--És én, ki osztatlan szivet kivántam volna, sohasem fogadnék el oly érzelmeket, mik egy volt szerelemnek maradványai. Vegye ő nőül Dóziát, ez már így volt elhatározva. A sors vezette őket össze a társadalom két végéről. És én boldog leszek, ha Jakabot boldognak tudom.

--Nem csalod meg magadat, Veronika?--kérdé leverten, szomorúan Esztheyné, ki természetellenesnek találta leánya arczán és hangjában a nagy lelkesültséget, melylyel az szavait kiejté.

--Nem! A mit teszek, az megfontolt elhatározásomból ered. Megnyugodtam csalódásaim fölött, de ezzel nincs befejezve életem. Hisz annyi tér van, hol az ember kárpótlást talál... Férjhez nem megyek, mert egy második Jakab nincs a világon.

Esztheyné sírva hallgatta e szavakat. Ő volt az oka mindennek. Ő követte el az első végzetes lépést, s a többi mind egyenkint abból következett. Vajjon ez a jutalom azért, hogy esküjét megtartotta, mit annak a beteg asszonynak adott, s gyermekei boldogságára fogadta, hogy leányáról gondoskodni fog, és helyrehozza férje ballépését... Még csak nem is az a gyermek Dózia, kinek ő tartá, de mindegy, fölkarolt egy elhagyatott gyermeket, neveltette, gondoskodott róla, és jótette ellene fordul s megbünteti őt férje vétkéért.

Veronika látván anyja szomorúságát, letérdelt előtte, s átfonta derekát karjaival és erőltetett mosolylyal, enyelgő hangon mondá:

--Együtt maradunk, mama, és nem lesz nélkülem elhagyatva... Avagy azt hiszi, nem vettem én észre számtalan szomorúságát házaséletében? Én kárpótolni fogom azt, mi szenvedését okozta, és végre is, a mely családban vétkeznek az erkölcs, vallás és tisztesség ellen, ott valakinek bűnhődni kell, olykor a szülők gyermekeikért, vagy megfordítva, a gyermek atyja, anyja vétkeért. Nálunk én vagyok a sorstól kiszemelve arra, s legyen meg Isten akarata!

--Veronika!--kiáltott föl elszörnyüködve ezen a beszéden Esztheyné, miből látta, hogy leánya kegyetlen szigorral birálja meg a helyzetet, ő tudja, vagy kitalálta azt, mit ő oly nagy gonddal őrzött és titkolt gyermekei előtt.

--Ne beszéljünk többé ezekről, mama!--kiáltott föl zavarral s lángoló arczczal a lányka és elhagyta helyét. Két forró könyet törült le arczáról, melyek kicsordultak szép, lelkes szeméből, s mosolygott. A megnyugvás és lemondás mosolya volt ez, de anyjának tőrdöfésként hatolt szivébe...

Fél óra mulva Oroszlay gróf jelent meg Veronika hivására a palotában.

Boldog kifejezéssel arczán lépett a terembe, s kérdőleg függeszté szemeit Veronikára, ki futólag köszöntve őt, szaladt Dóziáért, s kézen fogva vezette be és mondá:

--Itt hozom menyasszonyát, Jakab. Tegye őt boldoggá, kinek ezerféle aggodalma van a jövőre nézve. Oszlassa el azokat, mert nincs többé semmi akadály, mi házassága elébe gördülhetne. Mindketten szabadok, függetlenek, s a jövő oly bájosan mosolyog feléjük.

E szavak után eltünt a teremből, egyedül hagyva a mátkapárt, kik boldogságban úszva, nem sejtették, hogy két szobával távolabb egy szép fiatal leányka zokog, kinek mindene megvolt e földön, csak az nem, mi boldoggá tehette volna, s ki keservesen siratja boldogságát.

Eszthey gróf és a grófnő megdöbbenve, elszomorodva fogadták az Oroszlay és Dózia eljegyzésének hírét, s talán mindketten arra gondoltak, hogy Veronika boldogságát ők tették semmivé. A férj könnyelműsége volt a kezdet, a nő végzetes tévedése a folytatás, s leányuk nagy, nemes szive a vég! Talán a sors intézte így, s nekik meg kellett hajolni gyermekük nemes cselekedete előtt...

*

A fővárosban nagy szenzácziót keltett Oroszlay leendő házassága. Mindenki azt hitte, soha sem fog az megnősülni, mert kivéve Eszthey Veronikát, soha sem foglalkozott egyetlen rangjabeli leánynyal sem, s azt, hogy ahhoz is csak mint jóbarát közeledett, senki sem tudta; talán csak maga Veronika, ki finom itéletével meg tudta bár különböztetni az udvarlást a barátságtól, mind a mellett mindaddig remélt, míg meg nem győződött arról, hogy Jakab Dóziát szereti.

És mint anyjának mondta: neki osztatlan szív kellett. Attól a percztől, hogy megtudta, miként a fiatal gróf szive másért hevül, nem óhajtott mást, mint őt boldognak látni! És ez sikerült neki!...

A következő nap Enyinginek mosolygó ajkkal, száraz, könytelen szemekkel tudta elmondani Oroszlay és Dózia mátkaságát. Volt ereje örömét fejezni ki a házasság fölött, s midőn Enyingi megtévesztve e viselet által, mely közönyt jelentett Jakab iránt, nem állhatott ellent és imádását, csodálatát, s rég titkolt szerelmét tette a leányka lábaihoz; az mosolygó arczczal nyujtott neki kezet s biztató hangon mondá:

--Ma még nem igérhetek semmit, de mához egy évre megadom a választ kérésére... Legyen addig türelemmel. Hisz a jövőt nem lehet tudni.

És Enyingi hálás volt feleletéért. Remélt, mint minden szerelmes ember. Eddig még kilátásai sem voltak arra, hogy Veronika Jakab mellett őt észreveszi, s most határidőt szabott az a válaszra!

Lehetetlen, hogy elutasítsa őt, hisz a nőket meghatja az igaz, föláldozó szerelem!

End of Project Gutenberg's Végzetes tévedés, by Lenke Beniczkyné Bajza