Part 21

Az elnök kérdő pillantást vetett birótársaira, azután pár perczig összesúgtak, azután mondá:

--A védőügyvédnek igaza van. Semmi ok sincs a tárgyalás elhalasztására, miután itt összegyűltünk. Hallgassuk ki a tanukat s azután határozzunk a királyi ügyész úr indítványára nézve.

Az első tanu Kardos detektiv volt, ki nyugodtan, zavar, vagy habozás nélkül felelt a hozzá intézett kérdésekre, habár tekintete koronként elröpült a csinos Juliskához, ki lesütött fejjel ült helyén, s arcza égett az izgatottságtól.

Kardos nyilt tekintete, nyugodt tartása és következetes feleletei láthatólag jó hatást tettek a hallgatóságra.

Elmondta, hogy jött rá az évek előtt elkövetett bűnre, és sok fáradság után sikerült neki rábirni Somorjayt a vallomásra, minek alapján tette meg a följelentést Holcsi ellen.

A vádlott ismét gúnyosan mosolygott, de nagyon halavány volt, s kezét többször szíve tájékára szorítá, mintha valamely fájdalom kinozná.

Miután Kardos bevégezte vallomását, Somorjay Károly lett fölhíva, ki nehézkesen hagyta el helyét, görnyedten, s lesütött szemekkel várta a hozzá intézendő kérdéseket.

Kiváncsi zúgás hangzott föl a hallgatóság sorai közül. Tudták, hogy ő az egyedüli tanu, ki abból az időből, midőn Holcsi a gyilkosságot állítólag elkövette: fölfedezéseket tehet, sőt már irásbeli vallomása is a birák kezei között van, s nagy feszültséggel várták feleleteit.

De ekkor oly valami történt, mi az összes egybegyűlteket megzavarta és nagy fölfordulást okozott.

A vádlott szó nélkül összerogyott, s elterülve feküdt a földön halálsápadtan, mozdulatlanul; a hallgatóság felugrott helyéről s Klára és Juliska rémült kiáltással futottak hozzá.

A közönség köréből egy orvos vált ki, s az élettelen testhez sietett és gyorsan felgombolva annak mellényét, szivére tette kezét, s hangosan mondá:

--Meghalt, ezt nincs ki fölébressze többé!

A birák zavartan tekintettek egymásra. Nem emlékeztek, hogy ily eset történt volna hivataluk alatt a törvényszéki teremben. Visszahúzódtak, a közönség is gyorsan kivonult, Somorjay is eltünt, s csak Kardos, Klára és Juliska követték a testet, melyet visszavittek börtönébe további intézkedésig.

Ez az eset óriási lármát okozott a fővárosban. A lapok hasábokat írtak a történtekről, s aznap senki sem beszélt másról, mint a vádlott haláláról, ki megszabadult a földi itélet büntetésétől; s most már a legfelső biró előtt áll.

Természetes, hogy Esztheyéknél is nagy izgalmat okozott Holcsi esete. Már hetek óta a legnagyobb izgalomban éltek a palota lakói. Rettegtek az ügyvéd vallomásától, s talán még inkább attól, hogy Somorjay megemlíti Eszthey gróf nevét is, sőt a grófot is beidézik tanunak. A rendesen vidám, könnyűvérű ember egészen ki volt véve sodrából. Alig mozdult ki hazulról, s betegnek állítá magát. Hermance grófnő nem kevésbbé volt leverve az események miatt, mihez még Dózia eltűnése is járult, kiről semmi hír sem érkezett, és lépéseket nem mertek miatta tenni a rendőrségen, félve a botránytól.

Enyingi ebben a nehéz időben naponkénti s majdnem egyedüli látogatója volt az Eszthey-családnak, s hordta a híreket Oroszlay kétségbeeséséről és más egyéb, a Holcsi-pörrel kapcsolatban levő eseményekről. Sok időt töltött Veronika társaságában, ki tőle szerette volna megtudni mindazt, mi szüleinél érthetetlen volt neki. Azoknak levertsége. Atyjának szokatlan viselete stb., de természetesen nem sokat tudott meg tőle, mert az nem adhatott fölvilágosítást.

A legnagyobb részvéttel beszélt olykor Dóziáról, s Enyingi oly nagy melegséggel nyilatkozott a szerencsétlen leányról, hogy Veronika szivét egészen megnyerte s anyja előtt többször úgy nyilatkozott, hogy ő ezelőtt Enyingit egészen másnak ismerte, mert majdnem semmi figyelmet sem fordított rá, de most látja, hogy az mily melegszívű ember.

A tárgyalás balesetének szenzácziós hírét is ő hozta először az Eszthey-palotába, s ott a grófi pár föllélegzett Holcsi halálának hirét hallva. Egyelőre meg voltak mentve annak vallomásától, de hátra volt még a két elfogott nővér és Somorjay, kik annyit tudhattak a multból, mint maga az elhunyt ügyvéd, rájuk nézve azonban már nem voltak oly veszélyesek, miután a fő és igazi bűnös meghalt.

Némileg tehát visszatért a nyugalom a palotába, s a fiatal Béla gróf is többet időzött otthon, mint a kedvetlenség idejében. Mert ő csak a víg társalgást és mulatságokat szerette, s kerülte mindazt, a mi még kedélyét megzavarta volna.

Egy napon Oroszlay is meglátogatta Esztheyéket s azok megijedtek azon a pusztuláson, mi szép arczán ki volt fejezve. Vonásai nagy szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait.

A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.

Eleinte a napi eseményekről beszéltek, azután Enyingi rátért a közeledő farsangra. Elmondta a bemutatandó leányok neveit, a főrendűeknél készülő bálokat, s vidámságot öntött a társalgásba, mi kissé nehézkesen indult meg, mert a hölgyek meg voltak döbbenve Jakab gróf külseje fölött, ki, mint mondtuk, feltünő rossz színben volt, s alig mertek előtte vidámabb dolgokról beszélni.

És ő észrevette ezt, s talán nem akarva szomorúságával terhökre lenni, erőlködött Enyingi élénk társalgásában résztvenni, és Veronikához fordulva, kérdé:

--Örül a farsangnak, grófnő, mi Lóránd szerint hosszú és tartalmas lesz?

--Oh, én nem szándékozom többé bálba menni, vagy legalább az idén nem.

Oly nagy határozottsággal ejté ki e szavakat a leányka, hogy mindnyájan csodálkozva néztek rá.

--Hisz még csak egy farsangon tánczolt,--mondá Oroszlay,--s azt állítják a fiatal hölgyek, hogy a világban való szereplés kezdete rendesen nehézségekkel jár és nagyobb náluk az elfogultság, mint az élvezet, s a második farsang az, mely élvezetet szerez.

--És igazat mondanak!--viszonzá hévvel Veronika.--Rendesen nagy várakozással kezdjük meg mulatságainkat, s talán ez tesz elfogulttá. De rendesen nem találjuk azt, a mit vártunk.

--Ezt sok fiatal hölgy elmondhatná magáról, de legkevésbbé grófnő,-- viszonzá enyelegve Enyingi.--A ki oly ünnepeltetésnek van kitéve, az többet talál, mint a mit talán várt.

--De nem mindenki vágyik arra, s nekem elég volt a farsang élvezete egy télen. Végre is nagyon felületes mulatság végigtánczolni az éjszakákat, hogy azután a napokat átaludjuk.

--Kevés leány gondolkodik így,--mondá Enyingi mosolyogva, s egy pillantással Jakabra, kire látható kellemes hatást tettek e szavak, s majdnem érzékenyen mondá:

--Szóról-szóra aláírnám grófnő állítását, csak azt csodálom, hogy hol vette e tapasztalatokat? Lórándnak igaza van, kevés leány gondolkozik így, s úgy az anyák, mint leányaik lehetetlennek tartanák másként cselekedni, mint a bevett szokás előírja, hogy az egyik bál és mulatságból a másikba siessenek vég nélkül.

--És természetesnek tartja azt, hogy Veronika így beszél?--kérdé majdnem megrovóan Hermance, Oroszlayhoz fordulva.

--Veronika grófnő egyéniségét ismerve--igen.

--Ha tíz évvel idősebb volna, nem lehetne bámulni szavain. De tizennyolcz éves korban ez természetellenes.

--És hány leány van, ki soha sem mulatott, s boldog és elégedett!-- kiáltott föl hévvel Veronika.--És hány van, ki ott a bálterem zenéje mellett sírni szeretne, holott kötelessége mosolyogni és derült arczot mutatni.

Oly nagy érzékenységgel ejté ki e szavakat a fiatal leány, hogy pár pillanatra megakadt a társalgás, s a két ifjú meglepetve pillantott egymásra.

--Csakhogy azok a leányok, kikről te beszélsz, nincsenek a te helyzetedben,--mondá Esztheyné,--s nem azért nem vesznek részt az ifjúság élvezeteiben, mert nincs kedvük, hanem mert nem tehetik.

--Például szegény Dózia!--mondá búskomolyan Veronika, mely név kiejtése mindnyájokat megdöbbenté, s Hermance grófnő arcza élénk rosszalást fejezett ki.

--Semmi hír sincs róla?--kérdé Enyingi.

--Semmi!

Oroszlay nem szólt a feleletre, de nagyon halovány lett, s Enyingi mondá:

--Végre is a rendőrséghez kellene fordulni miatta, mert annyiban nem maradhat eltünése.

--Nem, nem, azt nem tehetjük,--viszonzá hévvel Esztheyné.--Botrány lehetne belőle. Ha nyiltan keresnénk, belejönne az az ujságokba, s ezt ő maga legkevésbbé szeretné.

--De hát hova lehetett?--tört ki fájdalommal Oroszlay.--Miért rejtőzködik azok előtt, kik szeretik és nélkülözik?

--Én nem tettem le a reményről, hogy vagy visszatér, vagy tudatja hollétét,--mondá Enyingi.--Talán ki akart térni az esetleges kihallgatás elől Holcsi pörének tárgyalásában, kivel összeköttetésben volt, s félt, hogy beidézik tanunak.

--Az valószinű,--jegyzé meg Esztheyné, kinek nagyon kellemetlen volt ez a beszédtárgy, s örömmel látta a komornyik megjelenését, ki teakészlettel lépett be, követve az inastól, s gyorsan elrendezték a tea-asztalt, mialatt megszakadt a társalgás, s Veronika a tea kiöntéséhez fogott.

--Egy levelet hoztak a grófnőnek,--mondá a komornyik Veronikához lépve, s átadva azt, ki rápillantva az írásra a borítékon, csodálkozva szemlélte a teljesen ismeretlen betüket.

--Kitől van?--kérdezte Hermance grófnő.

--Nem tudom. Ha megengedik, fölbontom, mert oly különös érzésem van, mintha a levél fontos tartalommal bírna.

És leszakítva a borítékot, mindenekelőtt az aláírásra pillantott s annak látására halk sikoltás hagyta el ajkait.--A levél Dóziától volt.

--Mi bajod, Veronika? Kitől jön a levél?--sürgeté őt megrettenve Esztheyné, s a többiek feszülten vizsgálták arczát, mert sejtették, hogy abban valami különös lehet, itélve a leányka megdöbbenéséről, kinek arcza a fölindulástól halálsápadt lett.

--Dó-zi-á-tól,--rebegte halkan, s olvasni kezdett, mialatt mély csönd honolt a teremben.

A levél a következőket tartalmazta:

Sacré-Coeur, 12/9. 19....

Szeretett kedves grófnő!

Onnét írom e sorokat, hol lenni egyedüli rendeltetésem--a kolostorból!

Beléptem a szent szűzek közé, s itt maradok örökre és fölveszem a fátyolt. Ne aggódjanak miattam, hogy híremet eddig nem hallották. Meg voltam hasonolva önmagammal s idő kellett, míg lelkem egyensulyát valamennyire visszanyertem.

Most csöndes és békés vagyok. Lecsillapult bennem mindaz a kínzó érzés, mi megőrüléssel fenyegetett. Istenhozzádot mondtam a világnak! El vagyok temetve, s nem kívánok fölébredni.

Imádkozni fogok mindazok boldogságáért, kiket szeretek, s kik oly jók voltak hozzám, hogy meghálálni nem tudom, s csak arra kérem, felejtsék el a boldogtalan

Dóziát.

Veronika könyes szemekkel nyujtá Oroszlaynak a levelet, ki mohón futotta azt keresztül, s azután némán, leverten tekintett maga elé.

Nagy csapás volt ez rá nézve, és mégis megkönnyebbülést érzett, mert azt megtudta, hogy Dózia él, mi fölött már kételkedni kezdett.

Azután sorra elolvasták a szomorú tudósítást s mindnyájuk arczán meghatottság látszott. Senki sem tett megjegyzést Dózia elhatározására nézve, s Oroszlay búcsút vett és gyorsan távozott, mint ki nem birja titkolni bánatát s idegességét és nem akart a hölgyeknek terhére lenni.

--Még mindig mennyire szereti,--gondolta ajkait harapdálva Hermance.-- És ezt az érzést én keltettem föl benne végzetes tévedésemmel!

--Nem hagyhatjuk Dóziát a zárdában,--mondá nagy erélylyel Veronika.-- Irtóztató meggondolni, hogy oly szép, fiatal leány tizenhét éves korában örökre elbúcsuzzék az élet minden boldogságától!

--Ki tudja, nem lesz-e ott békésebb, boldogabb élete, mint a világban?--mondá Esztheyné.

--Láttuk Oroszlay izgatottságát s arczának kétségbeesett kifejezését. Ez a két ember úgy szereti egymást, hogy boldogság várhat csak rájuk s miért áldozzák azt föl képzelgéseknek?--mondá Veronika hévvel s igaz szánalommal hangjában.

--De ez ellen most már semmit sem lehet tenni,--viszonzá Hermance grófnő, láthatólag megnyugodva a történtek fölött.

Enyingi azonban látta Veronika arczán, hogy az valami nagy elhatározásra készül s jobbnak találta egyedül hagyni a hölgyeket és rövid idő mulva ő is távozott, azzal a szándékkal, hogy fölkeresi Jakabot, kinek arcza halálos sápadtságából gyanítá, hogy az miféle kedélyállapotban lehet.

Ő, daczára, hogy bizonyos tekintetben könnyűvérű ember volt, tudott nagyon mélyen érezni és komoly is lenni, s most barátja háza felé haladva, egyenkint végiggondolta azoknak az embereknek sorsát, kiket a véletlen oly messziről, s oly különböző társadalmi állásból szedve össze, egymásba fűzte történetük eseményeit.

Valamennyien mást és mást óhajtanak s egyik csak a másik boldogsága árán érheti el azt, a mire vágyik, s egyedül Veronika az, ki valamennyiüknek fölötte áll, nem törődik saját érdekeivel, szivével és boldogságával, igyekszik boldoggá tenni azt, a kit szeret és azt, ki nála oly sokkal szerencsétlenebb helyzetben született, és semmije sincs neki az életből s az ifjúságból, szerelmén kívül!

--Nagyszerű jellem,--gondolta elragadtatva--és talán nem is lenne boldog Jakabbal... Neki másforma férj kellene, ki páratlan egyéniségét úgy fogja föl, mint én, de hát hasztalan udvarolok neki már évek óta, észre sem veszi azt Oroszlay mellett, ki pedig sohasem volt más, mint jó barátja.

E gondolatok és tünődések alatt lesütött fővel haladva, egyszerre sötét árnyékot látott maga előtt, s fölpillantva, Kardos detektivet pillantá meg.

--Jó reggelt kivánok, gróf úr,--szólítá az meg őt,--a törvényszéki tárgyalásról jövök. Hallotta már, hogy Holcsi nővéreit fölmentették bizonyítékok hiányában. Miután a főbűnös meghalt, s a két hölgy úgy is csak mellékes személy volt és Somorjay visszavonta ellenök vádját, holnap szabadon bocsátják őket.

--Nem sok hasznát veszik fölmentésüknek,--viszonzá Enyingi.--Obrenné bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül, nem tudom miből fog élni?

--Azt én sem tudom... Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom, Eszthey grófnénál van.

--Már nincs ott, zárdába ment.

--Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett elébe... És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel kereste hollétét?

--Még nem tudom, most megyek hozzá,--viszonzá Enyingi tartózkodva, ki nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.

--Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én ügyeim.

Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt, kérdőleg nézett rá.

--Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak köszönöm.

--Nekem?--kérdé csodálkozva a gróf.--Ezt igazán nem tudom, hogy történhetik, miután semmit sem sejtek arról.

--Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.

--Halljuk, ez igazán érdekel.

--Pármay Juliska. A cseregyermek!

--Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?

--A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit tudni akartam, de elvesztem szivemet.

--Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!

--Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja őt.

--Eszthey gróffal?

--Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr,--mondá nevetve Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a hogy tudja, megnyugtassa.

XXVII.

--Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk,--mondá pár nappal később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó dolga van annak,--ki meleg szobájában ülhet.

--Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni?--kérdé, megriadva hagyván el helyét.

--A hideg levegő egészséges,--viszonzá mosolyogva a leányka.--De ne féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.

--Az más!--viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.

De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva annak tréfáihoz.

--Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.

--Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni, fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a fagyos szélben.

--Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni, hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.

--De hát hová készül oly titkos útra?

Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta követni.

Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a kocsisnak mondá:

--A Sacré-Coeurbe.

Ernesztine elámulva ült mellette.

--Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk?--kérdé, azt hivén, hogy nem jól hallott.

--Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.

A komorna megcsóválta fejét.

--Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk,--motyogta rossz kedvvel--és ez ismét valami szokatlan kirándulás.

--Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.

Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.

--Mit kíván, gyermekem?--kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a viruló szép leányra.

--Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide,--kezdé Veronika.-- Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.

--Az nehezen fog menni,--viszonzá kellemetlen meglepetéssel a fejedelemnő.--Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se bocsássunk hozzá.

--Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja házunkat és ide jőjjön... Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem, bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.

--Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.

--Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem változtatja meg szándékát,--viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően tette össze.

--De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét?--kérdé majdnem hidegen a fejedelemnő.

--Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket,-- mondá korához alig illő komolysággal a leányka,--holott Teodóziának a szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.

--Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.

--Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele?--kiáltott föl türelmetlenül Veronika.

A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.

--Határozzon ő maga,--mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának mondá:

--Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika grófnővel?

A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.

--Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem következett be, de ki tudja, mi történik, ha...

Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.

Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.

--Miért keresett föl, grófnő?--kérdé gyönge, fájdalmas hangon.--Én leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között tölteni életemet.

--És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét?--kérdé mély érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át derekát.--Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben hagyja... Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak vagyunk.

--Az nem lehet!--kiáltott föl rémülten Dózia.--Ő tudja, hogy miért hagytam el... Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem minden áldozatra, később megbánná és akkor...

Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni mondatát.

--Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.

Oly nagy hévvel, meggyőződéssel ejté ki e szavakat Veronika, hogy Dózia levéve kezét szeméről, meglepetve tekintett rá.

--Maga is szereti őt?--kérdé önkéntelenül, majdnem rémülten.

--Sokkal jobban, mint fölfogni képes volna, mert én saját boldogságom árán kivánom őt boldoggá tenni; míg az, kit szeret, romlásán dolgozik.

--Ne mondja ezt, grófnő, hisz mérhetetlen az, a mit én e határozatommal veszitek!--kiáltott föl zokogva Dózia,--Nekem nincs más menedékem e kopár falakon kívül, s itt kell töltenem egész életemet.

--De miért teszi? Egészségtelen képzelődés, a mit cselekszik és azt hiszi, hogy valami hősies tettet követ el, pedig csalódik. Én gyávaságnak tartom elhatározását. Nem mer megküzdeni a nehézségekkel, melyek nem is léteznek. Elbujik, mint a büntetéstől félő gyermek, s magával együtt szerencsétlenné tesz egy oly embert, kinek életét földi mennyországgá tehetné.

Dózia valósággal meg volt rémülve ettől a határozott kijelentéstől, s félve, habozva tekintett a beszélőre... Mennyivel nagyobbnak, szebbnek látta őt önmagánál, ki oly fenséges lelkesüléssel védte azt az ügyet, mi tönkretette saját jövőjét, míg ő: igaza volt Veronikának, gyáván megfutott a nehézségek elől.

--Nemde, grófnő, maga nagyon rossznak, önzőnek és szívtelennek tart engem?--kérdé bátortalanul s könyes szemekkel.

--A legszívtelenebbnek, kit valaha ismertem! Nem törődik senkivel, semmivel, csak saját képzelgéseivel, és hagy egy egész csapat embert nyugtalankodni távozása miatt. Avagy azt hiszi, helyesen cselekedett, mikor titkon elhagyott bennünket és ide menekült?

--Féltem, hogy beidéznek tanunak a Holcsi-ügyben, s ez beszámíthatatlan állapotba kergetett.

--Annak mások is ki voltak téve, s mégsem szöktek meg. Különben az az ügy már be van fejezve. Holcsi meghalt a tárgyalási teremben birái előtt. Szívszélhüdés ölte meg s két nővérét szabadon bocsátották.

Dózia a legnagyobb ámulattal hallgatta e szavakat.

--És Klára... Mi történt vele?--kérdé visszatartott lélekzettel.

--Róla nem tudok semmit. Most azonban vegyen kalapot és köpönyeget s jőjjön velem; legyen vége a habozásnak. Jól öltözködjék föl, mert hideg van.

--Hogy lépjek a grófnő elébe, ki bizonynyal megvet engem?

--Ne aggódjék azon. Én felelek mindarról,--mondá erélylyel Veronika.-- Vegyen búcsút a fejedelemnőtől, s menjünk e szomorú helyről mielőbb!

Dózia pár percznyi habozás után felöltözött. Fátyola alatt könyek hulltak arczára, mikor a fejedelemnőtől elbúcsúzott, ki megrovó szavakkal mondta el, hogy mennyire nem helyesli ezt az ingatagságot, s nem jósolt jót a jövőre, de nem tett ellenvetést Dózia távozására nézve.

A leányokat megpillantván Ernesztine, bámuló fölkiáltást hallatott.

--Tehát ide menekült?--kérdé majdnem gúnyosan Dóziától, ki nem felelt, némán, lesütött fővel ült társnője mellett, s hosszú pilláit nem merte fölvetni és szó nélkül érkeztek a palotába.

Szobáikba mentek, hol Veronika egyedül hagyva pár pillanatra Dóziát, néhány sort vetett papirosra, s Oroszlaynak czímezve, azonnal elküldte ezt a grófnak:

«Dózia itt van. Jöjjön mielőbb.

Eszthey Veronika.»

Ez állt a levélben, azután anyját kereste föl, s elmondta neki, hogy Dóziát magával hozta a kolostorból, ki nem nagy örömmel vette ezt a hírt.