Part 19

Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák között, s egy letört százlevelű volt a kezében.

Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni, megkeríti és elfogja.

Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.

– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.

– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.

– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?

– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy szál rózsát kér egy hölgytől.

Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében tartott rózsáról leszedje a töviseket.

– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után nyulva.

– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».

– A rózsát?

– A rózsát «is».

El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva, hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka «Nenyuljhozzám».

Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.

Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág nevét.

Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában! Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.

_VIII. A szigorú apa._

Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a kastélyba.

Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem tudja, mire várja az ellenség?

Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak tessék besétálni.

Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!

– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig vissza nem kapod ám.

– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.

Megtörtént! Benne volt a tűzben.

Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.

– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a «jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás dolgára is».

No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem csal.

– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, – megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve ne lett légyen.

Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori csapodárság után fognak inquirálni.

– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák koromba se.

János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan, hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna egyszer-másszor.

– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.

– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a bizonyítványaim.

János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio rubrikáiban.

– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.

– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem. S vagyok a vármegyén vicenotárius!

(A mellékneveket elhagyta.)

– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy jobbágytelek képez.

– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a zsebemben.

– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.

No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst belecsalogassa az örvénybe.

– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a «thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a vendégeiket megfojtogatják.

Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.

– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.

– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?

– De már ezen a kérdésen túl vagyok.

– Hogyan tudod?

Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő ezzel.

– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.

Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A hallgatás is vallomás.

– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból támadó szép harmónia.

János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan nagy munka is volt.

– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.

Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most. Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.

Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt, a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.

«Nézz a tükörbe.»

Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember tapsolt neki.

– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.

– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.

– Hát az természetes.

A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a szerencsét kérő s megkapta a csókot.

És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az első tegezés szent kiváltságával:

– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?

A leány megsugta:

– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.

_IX. Az «egy» jegenyefa._

Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb van még meg.

A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa után.

Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.

– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a gazdaember, a ki ezt látja.

– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.

A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.

– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!

– Tartós jó eső lesz.

S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak, a ki még nem tudja.

JASKA ÉS JAKSA.

Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat Jaksa Ferencznek.

Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi, a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant görbe orra.

Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és mindig kurtára lenyirva.

Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve, az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.

Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.

Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.

Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.

Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.

Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid, barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a házból.

Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent, hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.

«De bolond _neolog_ ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»

Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza már a kaczabajkát!

– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar azt a frakkot.

– Itt van az a kaczabajka.

Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem látszik ki a hosszú ujjakból.

– Mi a hetvenhét ménkő ez?

– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!

– Kicsoda? Én?

– Igen is, Jaksa úr.

Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a Jaksát én megölöm!»

Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött köténynyel.

– Kérem a _manuskript_.

– Mi kell neked?

– A folytatás a «_kisasszony_ és a _páfiántól_.»

– Bolondokházából szöktél ide?

– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a báfián.

– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem írok én novellát! a ki áldotta!

A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában, alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s kalamárist húz ki a zsebéből.

– Nini, mit akarnak az urak itten?

– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis _biztosítási végrehajtás;_ valami lejárt váltócska miatt.

– Micsoda? Én ellenem?

– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?

– Én Jaksa Ferencz vagyok.

– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.

– Mi van ott írva a táblán?

– Uraságod becses neve.

– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?

A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt még sem lehet lepecsételni holmit.

– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?

– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ, keressék benne, bizonyosan ott lesz.

Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek, felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít: «Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»

Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.

Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne egy halom vers, a mit valami _jótékony albumszerkesztő_ küld vissza a tisztelt szerzőnek.

Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát _elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust_?

– Hisz én nem vagyok prókátor!

– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.

– Az _más ember_. Annak a nevében előtte áll a _K_ az _S_-nek!

A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.

Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából, alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz; elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja tőle azt a fontos dolgot, hogy az a _Bábi_, a ki a gróf Rükkmakkéknál volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.

A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.

Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól, a kit még nem ismert; gondolá: ez _új kaland_! felöltözött arszlánosan, haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az inasára: «_Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he_»?

De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki vagyok én?

– Tudja a patvar!

– Én vagyok Trifulszky.

– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.

– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.

Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy csomó hajat egymás üstökéből.

Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak semmit a zálogházban.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska _vagy_ Jaksa úr.

– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.

– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?

– Bizony nem tetszik én nekem.

– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen. Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa úr.

Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:

– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok, de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.

Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt, vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska úr nem tud semmit a leányról.

Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten rohant az ügyvéd szállására.

– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!

– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.

– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.

– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.

– Kicsoda?

– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz. Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?

És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes háza van.

És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egy nap alatt 150 ezer kocsi és 900 ezer gyalogos.]

[Footnote 2: Ez egyike a legrégibb nótáknak, a miket egykor hallottam.

_J. M._]

[Footnote 3: Hausner-Purgstall, Geschichte des osm. Reiches.]

[Footnote 4: Mindazon időkben, idők közelében élt nevezetességek: Diószegi híres szónok és megalapítója a magyar füvészetnek; «Tánczos Kovács» felgazdagodott bérlő, kiről a nép azt hiresztelte, hogy a tündér hordta neki a kincseit, a kivel minden éjfélkor tánczolnia kellett; Reviczky Ádám köznemes ifjúból emelkedett gyorsan Magyarország kanczellárjává, és Hatvani tanár, a bűvészmondakör hőse.

_J. M._]

TARTALOM.

Az erényt mindig szeretni kell 3 A szív törvénye 20 Unica 32 Három pár 46 A háromszinű kandur 54 Melyik a férfi? 86 A drága karácsonyi kalács 99 A tudtánkívül békeangyal 106 A hóhér kötele 115 A czár albuma 123 A gardedám 126 Két légyott közül melyiket? 135 Házasság gyűlöletből 138 Eleven regény 150 A kengyelfutó 166 A zálog 179 Egy régi adoma, mely mindig új marad 191 Épületes levél 193 Egy marhavész-inspectio 201 A pruthi csata 206 Bokáczius kalandjai 221 Ne nyulj hozzám 241 Jaska és Jaksa 280