Part 18

A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:

– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád, nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére! Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.

Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van, legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.

Folytatta a munkáját komolyan.

A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása, hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.

És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott, komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.

A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt gondolta, azt keresik.

Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.

Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától örökül kapott zafirgyűrűjét.

A zálog váltságdíja csók.

Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.

Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót, hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett, félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem ártott meg.

«Kútba estem, ki húzzon ki?»

Következett rá egy csók.

S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem törődött le a lepkeszárnynak.

Osculum charitatis.

Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.

«Mire legyenek elitélve?»

Csókra.

Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.

Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy vármegyének itéletet osztott.

Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.

A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.

Rettenetes itélet!

Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára! Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli igazolását.

Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt. Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.

A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?

Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.

– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a szép nótát hozzá.

A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.

De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.

– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.

Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk, próbálja meg ő is.

– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.

– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még csak el se mosolyodtam.

Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.

Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.

– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan váltja ki a magáét?

Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott gyűrűjével.

Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni készülő Tivadar kezét.

– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.

– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet, tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd éneklek én is valamit.

Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges táborban elkövetett.

_V. A vak koldus dala._

A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban. Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik, lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.

Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton, hanem a gyümölcsös felül került gyalog.

Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.

Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal, melynek ez volt a szövege:

Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt rózsa készen: De a tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.

(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést valaha!)

– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.

– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is csinálni! Az kellene még!

– Hát ki énekel itt olyan szépen?

– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.

– Te daloltál, Miska?

– Igenis, tens uram.

A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a fűrésznek meg a ráspolynak együtt.

– No hát jól van.

Azzal bementek a házba.

János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.

Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.

– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni? Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a háztetőről a végveszedelemben levőket?

– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.

– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra, szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?

– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.

– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat, vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?

– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit, azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.

– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép lánynak azt, hogy szeretik?

– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.

– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat akar megtudni.

– Nem tréfálok én, öcsém.

– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony! én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték már a gyapjunyírást.

S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.

Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken, a hol ember hozzá nem fér.

Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt rózsa készen».

«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.

Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni, akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz. Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.

A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.

János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis olyan érzéssel tudott róluk dalolni.

– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.

– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt. Ugy-e, de szép?

– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti érte a markodat egy tallér.

Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba, hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.

Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor kinyitotta, dicsekedve mondá:

– Itt a másik tallér!

János úr kötekedni akart vele:

– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.

A vak dalos nevetett.

– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás: Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta, nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!

– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!

– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.

– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit kaptál.

– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»

Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem fizetett érte, se nem tapsolt rája.

_VI. Vestigia terrent._

Az előre mentek nyomai ijesztenek.

Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.

Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».

Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két külön fogaton menjenek.

Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat, melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.

János úr nagyon megörült neki:

– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!

János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta, hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia: még ma pipa sem volt a szájában.

A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok; azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták, hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga félmágnás, s az is nagy dolog.

– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.

– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.

– Tán bizony leánykérőbe mégy?

– Olyanformán van.

– Aztán hová?

– Hát csak ide – a szomszédba.

– Kapornakyékhoz?

– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat kap.

Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.

– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt kivánni.

Úgy se kivántak.

A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:

– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának vitte az egész szalmafonatos butykost.

– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?

– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?

– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál, mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?

– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak: amazok a menyasszonyt vinni valók.

– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.

– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb, gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a lovaimat!

S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.

Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.

– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.

– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.

– Mi lelt?

– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.

– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?

– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért, megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá? Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!

– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.

– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!» Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a térdem közé veszem.

– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.

– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol. Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen keresztül.

– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar irígykedve.

– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap halandó ember kosarat?

Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!

A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.

– Mi czélra vannak befogva?

– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.

– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a honnan «ezt» kikosarazták?

– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni, mikor már az ellenség elfutott.

– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott, hogy merjek én annak a nyomán elindulni?

János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»

Így szoktak tenni a huszárok!

A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.

«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»

_VII. A rózsa rózsája._

Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben, tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.

A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították. János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.