Part 9

– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt megzavarodott: «Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi, hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a tárgyait és azóta nem tért vissza.

A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan veregette meg az öreg vállait:

– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk: hová mehetett innen?

– Alkalmasint egy ékszerészhez.

– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?

– Valószínű.

Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés végett.

– És mennyire becsülte ön?

– Nyolczszáz forintra.

– És mit szólt erre az ezredes?

– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.

Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.

Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és levelet írt a szerkesztőségbe.

Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió. Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.

Perényi.

A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.

Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.

– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.

– Nem, Kohn-oknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.

– Úgy? Hát mit akar?

– Én a «Pesti Gunár» reportere vagyok, méltóságos úr.

– Szép, szép, de mit akar?

– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban értesült lap volt és ezentúl is az lesz.

– Még mindig nem tudom, mit akar?

– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.

A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.

– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?

A reporter szemtelenül vigyorgott.

– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony, bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.

– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor ezredes?

– Igenis, kérem alásan.

– Hát mindjárt meg fogja tudni.

Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos: Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél magasabb mindenik.

– Verjétek lánczra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.

Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy fogoly és megint egy Wertheim-kassza.

Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát bemutassa:

– Bobor ezredes vagyok.

IX. A KATASZTRÓFA.

Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi, mihelyt bejön.

Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem. Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.

De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját végezni.

Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el, melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.

Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.

S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy másik minisztertársával együtt.

Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.

– Nem tudsz róluk semmit?

Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:

– Érdekel talán valamelyik?

– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz egyikről vagy másikról.

– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért akármelyiket.

A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.

– Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?

– Odalent vannak a pinczében.

– Elfogva?

– Lánczon – felelte Zrinyi természetes hangon.

De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.

– Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?

– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem tűrök.

A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.

– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt, amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.

– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy ujságreportert fogattam el.

Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?

– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.

De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:

– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!

Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát, következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül ezt a középkori együgyűséget.

Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak egy ablakmélyedésbe tanácskozni.

– Mit csináljunk?

– Ne nézzük meg a foglyokat?

– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül, hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.

– Közölni kellene Bánffyval.

– Mindenesetre.

Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen kiváncsisággal jöttek-mentek a klub ismeretes alakjai a rozsdaszínű szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt. Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül, mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel, szörnyűködő hangon sopánkodának:

– Milyen idők és milyen emberek! Istenem milyen emberek!

Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?

Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van, benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az alma közepében van.

Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.

Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.

Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó- és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat.

Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.

– Eredj kérlek, küldd be az öreg Tiszát!

Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.

Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje. Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.

Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami – mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is súlyos hibának tartja az elfogatásait.

– Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.

– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti beláthatjátok, hogy igazam volt.

– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és hatalmunkat.

– Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?

– A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.

– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió katonája van.

– Az igaz is.

– És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?

– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié meg legyen teljes épségben óva.

– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen. Ez maga a pokol.

Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát, kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.

A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.

– Hát jól van, mit tegyek? Mit kivántok tőlem?

– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel, ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként tartózkodtak a házadban.

– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra küldenétek.

Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani, de visszafojtotta.

Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:

– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se tudunk.

Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi egy szóra, hogy ő is meggyötörje.

– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó szavait a toastjában. Hát nincs igazam?

Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az ilyeneken.

– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a szituácziót.

– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.

– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek, aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:

– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj lesz.

Zrinyi ezt maga is valószinünek tartotta.

– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett – ha… tudod… úgy titokban…

– Mit titokban?

– Ha lefejeztetném…

Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya jéggé változott.

– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.

Szeretetreméltóan megfenyegette az ajtóból is:

– Legyen okos és tapintatos, Zrinyi úr!

A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.

– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is. Dolgunk lesz ma éjjel.

Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem vették olyan fontosnak.

– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon, hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta». Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.

– Félek, nagyon sokba fog kerülni – sopánkodott Szebeni.

– Ne kimélje a pénzt.

– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.) Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert neki volt elég.)

– Van a bankban. És ha elfogy, majd nyomattat a király.

– De arról be kell számolni, méltóságos uram.

– Az az én dolgom lesz Szebeni Mihály uram.

– Ahogy parancsolja, méltóságos uram.

– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva, megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják pórázon.

– Csak rám kell őket bizni.

– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; meg akart zsarolni az imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel, hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…

– De hisz az egész vagyon! – szisszent fel Szebeni Mihály.

– Ne irigyelje tőle. Szegény ördög. És nagyon szereti a hasát, meg a feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.

– És a feleségét persze hagyja itt! – szólt közbe Alapi.

– Ne légy neveletlen, Alapi. Hát persze, hogy úgy akarom.

Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek, örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a kiállott szenvedésért, elnevette magát:

– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, mert ez nekem megér négy czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.

– Ohó, fráter! Nem szabad ám ezt megirni.

– Ki tiltja meg?

– Mink.

– Hát akkor ne ereszszenek ki. Majd rám akad a rendőrség.

– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli nyilatkozatot ad.

– Nos, akkor majd lediktálom.

Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez nyúlhat.

– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a homlokán.

– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél kiserkedt a piros vér.

– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.

Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.

– No, mit akartok velem, gaz, középkori hordák?

Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy nézett ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek voltak.