Part 10

– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és lovag, álljon ki velem élet-halálra!

Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása gyerekjáték.

– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.

– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg, még mindig érezve csontjain a fájdalmat.

– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz, szabadsága is lesz.

S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat, hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.

Bobor a fejét rázta és a lábaival toppantott.

– Az nem lehet. Mordizom adta! Nem, nem! Boszút akarok, boszút!

– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja a rendőrség, hát akkor is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja, hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak magának esik baja, ha piszkálni kezdi.

Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak tartja az okoskodást.

– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve rájuk.

– Mondjuk, harminczezer forintot, a kiállott szenvedésekért.

– Bagatelle.

– Egy háborúban többet szenvedett ön és kevesebbet kapott.

– De hát a feleségem? – sziszegte.

– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez gurul.

Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona, ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá. Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani, kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony már _nagyobbat lépett_, hogysem visszahúzhatná az apró lábát, a férje oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…

Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt mondják, hogy az ilyen embernek már csak a _melle_ van meg.) Volt aztán olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt, mint a tevéé a Szaharában.

A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a pinczében, valamennyi kiegyezett.

– Mit fizettetek Bobornak?

– Ötvenezer forintot.

– Nem is valami nagyon sok.

– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől, asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok is!

A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik mulattatta, a negyedik felolvasott neki.

Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván szórta a pénzt, amerre megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai kaszinóban s a börzén.

– Furcsa vége lesz ennek.

A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.

Sartory Pál egy napon ráförmedt az öreg Rózerre:

– Nagyságos komám uram, ideje volna túladni a részvényeken.

– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem lehet.

– Lesznek azok még lejebb is, nagyságos komám uram.

Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz, így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:

– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem merjük mondani.

Az okos Alapi szomorúan bólingatott a fejével.

– Biz az igaz lehet.

És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.

A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál, se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.

A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket, beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek, csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok, ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.

A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott részlet részlet után. A sok szem, a sok száj összehordta. Egyik a Zrinyi házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva. «Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»

A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp tintájuk.

Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak, három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.

Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a lelkes éljenek, melyekkel egy év előtt fogadták őket? Hol van a történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert. Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az «Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát. Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.

Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és hogy a pénz veszélyeztetve van.

– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. – Megadandó.

Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha szemére vetették, hogy minek az, hát vállat vont: «Bizony magam se tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»

A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét, egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben világosan és körülményesen van elmondva minden?

A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.

A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:

– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék a méltóságod bőrében lenni.

Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!

Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni, szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj lesz a közgyülésen.

Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan, tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank részvényeiben úszott, mégis csak az ebédjeire gondolt és minden lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még kedélyesebb, még előkelőbb lesz.

– A feleségem születésnapja lesz vasárnap.

– Eljövünk – felelé Zrinyi.

– Nagyon, nagyon köszönöm, nagyon boldog vagyok, de…

– Mi a baj, kedves tanácsos úr?

– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…

– Csak ki vele bátran.

– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem… mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre restelem… Talán meg se mondom.

És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert viselt, mióta királyi tanácsos lett).

– Ej, hát legyen bizalmas, Rózer bácsi.

– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már megtörtént.

Zrinyi sok baja közt se állta meg nevetés nélkül.

– No, majd próbálok keríteni egyet a kisebbjéből.

– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…

De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől, hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést. A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová csak a lábát tette, mindenütt figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:

– Nagyon meg fognak támadni a közgyűlésen. Elejét kellene venni.

Persze, elejét kellene venni. Erre ő is gondolt. Igen, igen, elejét veszem.

S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt, néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot se avatta be.

De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek, akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország minden részébe.

Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.

A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok. Zrinyi hazakergette őket.

– Az igazgató úr rendelte, – mondák – mert sürgős a munka.

– Én pedig azt parancsolom, menjenek haza.

– De kérem alásan, az iratok.

– Irka-firkákra nem lesz szükség – felelte Zrinyi kurtán.

Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a lépcsőn.

Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a bankpalota mellett, kivilágítva látta az összes helyiségeket – de fel se tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen szükséges előterjesztéseket.

Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek. Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül, akik gyönyörködnek az akasztásokban.

Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon, a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni az elfojtott indulatokat.

Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld redőnyein beszűrődött napsugár.

Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott téglaszínű keztyűi.

A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett a végét bevárni. Számok, számok és mindég számok.

A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.

– Halljuk, halljuk! – hangzott minden oldalról.

– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva lárma.

Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.

Egy-egy helyen kitört az ingerültség.

– Schwindli!

– Gyönyörü wirtschaft!

Zrinyi csak ült csendesen, mozdulatlanul, mintha kőből lett volna.

Az egyik igazgató, bizonyos Pollacsek K. F., áthajolt az asztalon:

– Kegyeskedjék csöngetni.

De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék az ürömpohár.

Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak. Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.

Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra.

Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit, erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:

– Még a szerelmet is a mi pénzünkön vette!

Zrinyi nagy flegmával és nagy méltósággal odaszólt Radovánnak:

– Ugorj fel, diák és üsd pofon!

Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot. Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak, sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva, emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.

Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy erővel; élesen szólt, mint egy harang.

Ez volt a jel.

Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden részéből.

– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket kaszabolni.

Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. A legtöbben az ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte az ablakot és kikiáltott az utczára:

– Policzáj! Policzáj!

* * *

Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt, némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot felkonczolták.

Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot, hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő adta neki a szarvakat.

Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat. Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.

X. A PARLAMENT.

Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata» néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében. Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét. Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja: a század legérdekesebb végtárgyalása.

De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szivek a vidéken.

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és társainak kivételes természetű ügyében.

Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: – divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.

De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni. Közvetlen a kérvények előtt.

– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék, kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.

Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett, forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból, mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal csörtetett vissza:

– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.

Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a jegyzőre:

– Megbolondultak!

– A Zrinyi-ügy, kegyelmes uram.

– Szamárság! Ez az egész Zrinyi mindig föl volt fújva.