Part 3
– Örökké.
– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja, mi a mienk belőle.
Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat osztogatni?
– Nem szokott.
– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?
– Mert nincs neki.
Zrinyi nagy szemeket meresztett.
– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.
– De nem ütteti…
– Hát aki «nótába» esik.
– Nem esik itt soha senki nótába.
Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás, minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett belőle!
Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.
Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.
– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja, az is gyorsabban szállít.
A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy úr volt köztük: Sartory Pál,[3] aki mindenben a Zrinyi nézeteit támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.
A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, a ki régies szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.
Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a legnagyobb pártja van a közgyűléseken.
Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi, vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»
És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában mindent befásítanak, Sartory felszólalt:
– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál Anglia.
Mire felpattant az indítványozó és ekképen vágott vissza:
– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt Pesten pedig csak Sartoryk.
Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni:
– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit _maradi_. Kegyelmednek való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)
A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.
De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés, mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren utaznék.
– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.
Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.
– Budapesten vagyunk – mondták a fővárosiak.
Az ablakhoz rohantak a Zrinyi emberei, maga a vezér is fölugrott.
A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.
Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés volna az ezüstszalagon.
Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?
Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?
Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:
– Hát mink.
Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.
– Nini, a minarettek mind eltüntek!
– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt okádja?
– Az a gyárak kéménye.
– Mi az a gyár?
– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.
– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy muezzin.
– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.
Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.
Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.
A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.
De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.
A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:
– Ez a szép mauzoleum amott a Deák Ferencz sírhelye.
Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra:
– Ki légyen az a Deák Ferencz?
– Ennek a századnak a legnagyobb embere.
Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen kezdte a kérdezősködést:
– Mit csinált ezen Deák Ferencz?
De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:
– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani. Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel felkerestem az «Angol királynőben» és…
– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit vert meg?
– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik haragudtak… Így a nemzetet is a…
Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem vert meg senkit.
Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az illetékes személyek, kik csak külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is. Mindig úgy volt és úgy lesz.
Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.
Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry, aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő (tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.
Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze segítette ki a töprengő kollegákat.
– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a tárczavállalással.
– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.
Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot. Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak Zrinyivel.
Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy Gedeont (mert ő is kirohant),[4] Szana Tamást, aki a legujabb kor minden temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel), Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a «Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az «Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a dolog.)
Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök, nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.
Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a bevonulás a Hungáriába.
Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása, vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.
De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat, a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán, – két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok, még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim, bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.
– No, most érkeztek meg!
Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most, szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és nagyobbodva, mint a lavina.
A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt, mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok bölcsőjében, Ázsiában.
Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi bizottságnak, hogy a _Zrinyi-utczán_ kellett volna keresztül vezetni a menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a fővárosnak utólagosan vannak eszméi.
Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj, az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.
Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás, mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték, azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A _tapintat_ pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory Pál úr sem állhat ellent.
Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával, ahol szemben találta.
A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni:
– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbanket előtt…
Zrinyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:
– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.
A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha sem voltak.
– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.
Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy más mező tárult eléjük.
Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram mindjárt az első sorban.
Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.
– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.
Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra, hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék a vakmerőségen.
– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!
– De már ezt nem tűrjük!
Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt, se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.
De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt a dolog ellen:
– Utálatos! nem birom tovább nézni.
Felkelt s ott hagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.
A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.
– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit, mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék elődeink.
– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.
Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost, megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.
S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.
Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket gyermekkorában.
Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: – Bemenjünk?
De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?
Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton lehetett), egyszerre elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken őrülten lovagolva.
Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű jelenetet.
– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek, úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se történt.
– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.
– Meghalt lelkek?
– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.
A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az éji szállásukra.
A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra vadászatra és mikor a mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb egy kis korom marad utána.
Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.
Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:
«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»
(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf Károlyi István pertu szólította.)[5]
«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk, kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.
Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)
De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)
Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó, kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)