Part 2

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is. Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»

– De hát micsoda ország ez akkor?

– Magyarország.

– És mikor mentek volna ki a törökök?

– Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.

Erre alkalmasint megkérdezték:

– Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?

– Benne leszünk ma-holnap az ezerkilenczszázban.

Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink, talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az Isten?»

Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:

– És milyen császár uralkodik most?

– Ferencz József király.

– Milyen nemzetségből?

– A Habsburg-Lotharingiból.

– És ki mostan a palatinus?

– Nincsen mostan palatinus.

De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani (nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, hogy a dombovári indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan, hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát.

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami nem történt.

Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai. _A szigetvári sírok nyitva találtattak_ s azonfelül is gróf Zrinyi személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy _lehetetlen_. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.

A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:

– De bizony, mégis Zrinyi lesz.

A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.

A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok és kétszínű emberiség, _mely nem hisz a maga által hirdetett igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek_. Hát nem czudarság az?

Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget, szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik, sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany a nyakukba a szószékről.

Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára. Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra. De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események, uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg.

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből.

A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.

– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot megcsináltatnia, hm…

És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.

De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom czérnáit.

– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta a szoczializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek. Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak. Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz és amennyiben esetleg folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit kiadni.

Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk, uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az emberiségnek.»

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr. Korányi Frigyest jelölte az elnök.

– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.

– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.

– Korányi nem történész!

– Korányi nem régész!

– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr. Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.

– Mit? Hol? – tört ki élénken a kiváncsiság.

– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist, hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.[1] Aki ilyen messzire ellát a multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz) Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer s mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:

«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most 58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is – ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán fogja az encziklikát kihirdetni.»

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt, rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:

Méltóságos gróf úr!

Dicső hazafi!

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává, de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek, amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.

Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az eddigiekhez. Kelt stb.

_Wlassics._

III. A HIRES SZALMALÁNG.

A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.

A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon, elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.

Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba teljes ornátusban.

A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja – de ruházatukat nem tartja korhűnek.

Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrinyinek, a somogyi főispán hozzátette:

– II. Rákóczi Ferencz történetírója.

– Ki az a II. Rákóczi Ferencz? – kérdezte Zrinyi hanyagul.

Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:

– Zrinyi Ilona fia.

Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.

– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki három évig védelmezte Munkács várát.

Zrinyi szemei felragyogtak.

– És elüzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.

– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.

– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És azután?

– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.

– Nos, és mi lett aztán a sorsa?

– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam is.

Zrinyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.

– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?

No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.

Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván a szemöldjeit a homloka legtetejére.

– Ez többet tud, mint mink, komám uram.

Alapi a kardjára csapott indulatosan:

– Hát az Isten se volt itt azóta, amig mi odavoltunk?

Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan érdemes volt kirohanni».

Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de hallották is onnan a hangos beszélgetést.

– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?

– Rosenberg Éva grófnőről?

Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép aranyhaju asszonyt.

– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán – folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.

A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha mérgezett tőrrel szúrták volna meg.

– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.

– Gazaldo Pál olasz marquishoz.

– Ah, a gaz kigyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…

Az irigy Czobor Béla nagy malicziával súgta Török Aurélnak:

– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy Zrinyiék feltámadtak.

Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy ellágyult az emlékeken.

– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?

– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.

– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…

Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség, elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.

Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos _áffium_ gyanánt hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György pedig túlkiabálta Deák Balázst:

– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata leányommal?

A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.

Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy különvonaton kisérje őket.

Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:

– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.

Megijedt erre Tenczer Pál[2] (mert ő volt a küldöttség vezetője):

– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.

– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.

(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál, hogy kényelmesebb volna lóháton.)

– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton. Hol vennénk annyi hátaslovat?

Maga Zrinyi szólt közbe:

– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.

Vaczogott a Tenczer Pál foga.

(«Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.»)

– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombovári honoratiorok.

– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér jókedvüen.

– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.

– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?

– Nincs haderejük.

– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani várkapitány.

– A törvényekkel, a tulajdonjog szentségévél.

Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: Milyen satnya faj ez!

Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig. Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.

A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.

Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen rendkívüli helyzetekből.

Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést, hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt. Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták, csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett, kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:

– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.

Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat, nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de a biró uram rájuk ripakodott:

– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.

Zrinyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember, mintha már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt, százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis. Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.

– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak elmondották:

– Ez bizony egy bécsi bankáré.

Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből Szecsődynek:

– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.

Szecsődy nyugtalanul tekintett rá s pathoszszal jegyzé meg: