Part 9

Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de úgy tartózkodtak tőle, mintha tetves volna, Géczy azonban igyekezett ezt észre nem venni, s végre Kamuthy Farkas szóba kezdett vele; Kamuthy már ép torkig jóllakott három nap alatt a pápistákkal, s már csak azért is otthonabb volt itt, mert a pápistákon lehetetlen volt nem látni a megrőkönyödést.

– Magam is véletlenségből vetődtem most ide, a fejedelem hívására, – mondta Géczy, lehárítva magáról a hajdukkal való közösséget, s azoknak hátat fordított, mintha sose látta volna őket.

A hajduk szerencsére nem hallhatták, de sejtették mi van itt; Foktűi Máté, mikor megtudta, hogy ezek a pápás urak, olyan vérbenforgó szemeket vetett rájuk, mint a basiliskus, a tekintetével akarta felperzselni őket. Csonka Bálint flegmával nézdelte a pápistákat, Nagy András, aki már aláírta a fejedelemmel a megegyezést, most már igazán sajnállotta, hogy nem jöhet be a hazába: nagyon egészséges lett volna meglátogatni ez uri főnépeket…

– Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakkal megesmerkedjek, – mondta Géczy, – a felföldi uraknál most mind kihullottak az agárebek e zürzavaros világba.

– Nahát ha még őkemek is zavarosnak mondják, mit beszéljünk mink, mikor én magam is négy esztendőkig voltam bujdosásba, – kiáltott Kamuthy Farkas s nagyot nevetett, fekete cigányképű ember volt s ha nevetett, a sok fehér foga virított, – azér akad, akad még egy-kettő az jovából…

– Csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet, szarvast is fognak az agarakkal.

– Medvét! – vetette oda önkéntelen dicsekvéssel a gőgös tokájú Kornis Boldizsár.

– Medvét! – kiáltotta Kamuthy is, – medvét, barátom! Farkast, medvét, a csillagát neki! Kendy Imre is a mult nyáron kölyökmedvét hozott, be az agaraival, Sennyey Pali meg farkast űzött velek s le is fogatta a rusnya férget, most a farsangon.

Ez egy olyatén téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kisorrú ember:

– Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, üzetünk velek, sőt láttam oly agarat, a ki személyszerint elfogta a hiuzt.

– Farkast, medvét, hiuzt! – mondta Géczy túlzott álmélkodással s boldog volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba, – nálunk bizony inkább csak nyúlra tartják az agarat.

Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a »nálunk«, de persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg erdélyinek játszotta ki magát.

– Csizijó e! – ujjongott Kamuthy Farkas s a tenyerével csapkodta boldogságában a csizma szárát, – lélekadta, kétféle agarunk vagyon nekönk: egyik az nagy vadra, másik az apróvadra!

Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak, elhúzódva sértőn Imreffynétől s mindnyájan inkább az urakat figyelték, minthogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.

– Feleségem Poltháry Soós Fruzina asszonyom, – mondta Géczy, túlkiabálva őket kellemes éles hangján, – Révay Péter urammal igen jó sógorságban levén, mert Révay Péterné Forgách Mária és az öccse ura, trencséni főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók…

Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csáky Krisztina odanézett, mert ők a Polthári Soósokkal közel atyafiságban vannak s most először méltatta Géczyt pillantására.

De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s ép ezért szúrta közbe, a legnagyobb nyugalommal folytatta a csevegdélést:

– Sokat hijtak velek agarázásra, de azért nem is ez: hanem az prágai agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam…

– Gyere hozzám testvér! – kurjantotta Kamuthy, – a jövő héten csenálok neked oly agárversent, azki még nem vólt plundrás nimetbelieknél.

De Géczy nem hagyta:

– Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva… De elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a versenygésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton, hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjjenek s fonjanak; hej, a legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra csinált létrás állásokból nézték, legalább is kétszázan, a versengést… No a pecérek, mindegyforma ződbe öltözködve, tiszta ződ az egész ruházat, csak a saru s a főrevaló barett sárga, mint a tengeri fütyülő madár színe… Hát mondom, felvonják a sarampót…

Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:

– Kézen vóltak az agarak?… Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?

Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta, ezt nem tudta, hát azt mondta:

– Tudomány agarak vóltak! Bédresszirt főagarak.

– Jól van, de kézen tartották?

– A sarampón belől vóltak.

– Igen, de az isten, istened ne legyen kedves komám; kézen vótak?

– Há mér lettek vóna, ha sarampó vólt.

Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára s hatalmasat, harsogósat röhintett:

– Kuttyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!

– Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat, – indulatoskodott Géczy.

– Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem az pecérre: Gyere csak, gyere Egerbegyre s láss csudát… Agáreresztő szíjjal, úgy-e Nagyságod? – s tele szájjal kacagva fordult a belépő fejedelem felé.

Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:

– Igy tartom e! Párba az ides anyja ne legyen vele, vagy pórázon két párt s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás s neki a vadnak!… ez döfi. Ez embernek való öröm… De azok az plundrás veszett nimetfélék, baromállat az mind az agárho!…

Géczy a fejedelem kedveért röviden rekapitulálni akarta a dolgot s szokott udvariasságával deferált:

– Nem akarom tanétani Nagyságotokat, – mondta bókolva, – inkábhogy azért gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz paradicsomfőldje.

A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai mint a vadat álló ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte. Csáky Krisztinát már úgy nézte, mint magáét, hogy im ily hamar megjött az édességes tiszta fülecskéjéért kapott donátiós levél után…

Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett s egész testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül…

Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csáky Krisztina vékony s fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő lángszín lett s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését, hogy kigyult, mint a rét a hajnali napsütésen.

De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott; oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és szíveszerelmét, vágyát…

– Gyere má tésis Kata, – kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki oldalaslag állott, – ne szégyeld magad, mutasd meg kiskivagy.

A parasztripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, bár már látta egyszer-kétszer: de amint most ránézett, az ajkai megdermedtek s a szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, édes, szinte harmattal begyöngyözött, édes ifjú nőcske állt előtte.

Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

Itt nem ő támadott, ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt s szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki meglátta volna rajta a megdöbbenést s elváltozást.

De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.

Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt s a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen, aki látta, tudta, érezte mi történt.

– Isten adta Nagyságtokat hozzánk, – mondta a fejedelem s úgy állott középütt, oly óriás, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem rajta függött s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt mindenekkel bír.

– Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét remélltük vólna, – szólt legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott, – nem tudtunk Nagyságod itt való lételérül.

– De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom szerencsém csillagában, – s titkosan mosolyodott.

– De visszük is Nagyságodat magunkkal, – mondta Kendy István.

Imreffy idegesen mozdult meg.

– Ebédre Újvárban várnak, – szólt a férje pillantása után, Kendyné.

A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatal asszony szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.

– Ne fussanak Nagyságuk, – szólt Imreffyné kissé gőgösmézesen – szegénységünktől is kitelik egysmás.

Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet vetett köztük ellenséges sáncot.

– El, el, elmegyünk, – mond a fejedelem széles és nyilt nyájasságával, mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeit, mint egy fiatal nap, – csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!

Valahogy, szinte önkéntelen jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján előre lépett s nyekegve, de szapora szóval szólt:

– Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az országról kelletik beszélni… Kérem azért az urakat, uraimat, mint őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni méltóztassék, hogy referatumot tehessek az ország fontos és súlyos dolgairól.

Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s elkerülhetetlennek érezte.

– Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot, – mondta a fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett néznie, szemét lehúnyta s pillái közül itta fel az asszony csudálatos, tündéri varázsát, amit reá gyakorolt s ami oly erős volt, hogy nem mert nyilvánossá lenni benne saját magában sem, hanem inkább oda menekült a tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt s Csáky Krisztinákhoz szólott és őt becézte:

– Hogy érzi magát édes atyámfia ez mi országunkban? – mondta s hirtelen meg is fogta az asszonyka kezét.

Csáky Krisztina fülig pirult s kezét vonta, nem akarta engedni, de a fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett s játékból az asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá s hiába árult el az egész világ előtt nem levő forróságokat, ez az egész csak védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.

Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett. Kezét kardjának markolatjára tette; nem markolta azt, de nyomta, lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély lélekzetet vett s szédület környékezte az agyát.

– Noshát gyerönk, – mondta a fejedelem s eleresztette a Csáky Krisztina kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva teljes izgalomban.

A fejedelem még annyit szólt:

– Aztán mulassanak jól kemetek, hugaimasszonyomék, míg mink odabent ez nyomorúságban senylődünk.

Nevetett s mindenki vele nevetett.

– Ez lator elveszt bennünket mind országostul, – morogta Kendy István Kornis Boldizsárnak.

Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, középen, szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. E mellett Kornis György ült le s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el s iratainak bőrzsákját maga elé tette.

– Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti, – kezdte a fejedelem, – Kancellarios uramnak vagyon referálni valója kegyelmeteknek az országról; hallgassák meg kegyelmetek s ámbátor ez jelenlévők száma gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek gondolatjaikat országúl.

Imreffy felállt s papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor aztán elkezdte lassan s latinul a beszédét, a nehezen kialakuló mondatokból annál feszítőbb lett a história.

Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy úgy-e mindenki jól tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja s Serbán Radult elkergesse s evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a tizenötéves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély ügyeibe s némely alacsony, hitvány s hazájaáruló magyarnak segítségével Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról, fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell tulajdonítani, mint a töröknek s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját folytatja… A fejedelemnek akkor nem engedte meg az ország a hadat, mert azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország… A fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával…

– Ugyvan, – szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a fejedelem mellett vivátozzon.

– Az urak jól tudják, hogy az ősszel Konstantin, a moldvai hospodár alávetette magát az erdélyi fejedelemnek s országával egybe Erdély vazallusává, a fejedelem birtokává lett… Most vasárnap is követei feles ajándokkal itt voltak Kolozsvárott s a fejedelemasszonynak bőven kedveskedtek kincsekkel, pokrócokkal s más drága marhákkal… De hol voltak az olá vajda követei?… Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az olá vajda, hogy semmi hír felőle… Talám hogy elkéstek, mondta az ország.

Imreffy szünetet tartott, körülnézett:

– Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjütt. Az olá vajda azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie, haddal megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalónkat, akinek éjnekővadján, futva s egy ingben kellett menekülnie…

Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.

Felhördülések, dühök s káromkodások robbantak ki a fogak közül…

– Ez az, amit referálnom kelletett kegyelmeteknek: hogy a moldvai vajdáné Brassóba menekült, magával hozta fiát a hospodárt, az ártatlan 13 éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát s követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassai bíró emberivel egybe s mindeneket elbeszéllettek.

Mindenki néma lett: valóban nehéz idők, nagy jövő szele csapta meg őket.

– Nyolcezer aranyforint fizető alattvalónkat éjszakának idején ágyából szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi a moldvaiaknak minden bár egy fityingérő vagyonát.

– Ki kell irtani űket egy lábig, – rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét rázva.

– Halhatatlan szörnyűség, – mondták a többiek is.

A fejedelem szabad folyást engedett a szónak s felállt Kornis Boldizsár.

Hosszan beszélt; ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságit az elmult esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett bárány… S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy ki vagyunk fosztva s ma épen még kenyérbélink sincs…

Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a dolgot s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a dolgot.

De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor felállott, csak akkor kezdett beleszédülni az indulatába: igazságot követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképen azért tüzelt annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik mindent pápista szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé kacsingatnak s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is volt velük…

Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a berzenkedőket s csak békét és csak a békességét prédikálta.

Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált s egyre azt lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!…

– Ej mit ivölt kegyelmed, – fordult vissza a feje fölött ágaló s lármázó Kamuthy felé Kornis Boldizsár, – egy székely katonát se adok az egész Mulduváért! mind Oláországgal egybe!

– Tudni kell a dolgokat! – kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.

– A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?… – dühöngött Kornis Boldizsár magából kikelve.

A bátyja ezt a szót felkapta:

– Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!…

A fejedelem fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele, kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.

Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem nagyon nyugodt s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.

Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:

– Nem adom véremet oláh kutyák ugatásaért.

A fejedelem így szólt:

– És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell vére s áldozatja…

– Arra ne is számoljon… – kiáltotta Kornis, de meggondolta, – a kancellár uram!… mert az ország nem ül fel…

A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.

– Nem is számolok rá!… – kiáltotta, – sem kancellár uram!… Tudják meg kegyelmetek, hogy nem akarom az erdélyi népemet rászánni! másmint akarom, magam kőtségin s erejébül… Mit nekem Erdély! – kiáltotta el harsogva borosszilajan, – nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak! arra más birodalmakat kell keresni: ez a kisded ország csak egy fölöstökömre való… megenni, meginnya…

Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga is megigenlette s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett s hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:

– Kancellár uram, hívja be az hajdúkot.

A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Im hát itt kicsinált dolog, kész praktika az ország ellen… Hajdúkkal!… Most jött ki a lóláb… Hajdúkkal akarja ez elfoglalni az országot?…

Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.

Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével, félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.

Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán s annak a belső végében egészen magában állt meg s összefont karral figyelmesen nézte mi történik?

Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran, de nyugodtan állott, balkezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már ő nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni s érteni úgysem lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már erdélyi szokás…

Imreffyné teríttetett odabent s egy kis harapnivalóra hijta őket. Hallgatva s kedvetlen fogadták el s immel-ámmal, szorongva csipegettek.

– Egregie fideles, nobis sincere dilecti, – mondta a fejedelem, a latin szólítással visszaállítva a tárgyalás hivatalos nyugalmát, – Nagy András uram, köszöntöm kegyelmedet, mint a vitéz hajdúságnak legelső fejét, vezetőjét s parolája bíróját… kérdem kegyelmedet:… ha Erdélyország fejedelme kardját kihúzza s leüti: és kiadja a szót, hogy: Ki Oláhországra!… Mennyi kardot hoz kegyelmed az fejedelem mellé?

Nagy András megmozdult, előrebókolt bús bikafejjel, egyet vetett magán, apró véres szemét körülhordozta az urakon, azzal fogta, kivonta tenyérnyi pallosát s az egyenes nagy kardot, amit két kézzel kell emelni, végigfektette az asztalon, de markolatját markából ki nem bocsátotta s szólt:

– Nagyságos fejedelem! uram! nagyságos uram! Erdély fejedelme s gazdája!… Nagyságos uraimék! Énnekem se szavam, se bötüm benne: de ez az én kardom temintelen harmincezer hajdú s meg harmincezer paraszt csákányt jelent…

– Isten úgy segéljen?

– Isten engem úgy segéljen.

Az urak némán ültek, hallgattak.

A fejedelem Géczyre nézett.

– Uram, Géczy uram, mit hoz kegyelmed az pozsonyi gyűlés felől?

Géczy előbblépett, Imreffy mellett, belől, a fejedelem felől s megállt az asztalnál.

Síma módján gyorsan s bőségesen kezdett beszélni.

Szónoki formában beszélt, mint a Plutarchos orációi. Széles feneket kerített s latinul beszélt, mert ezidőben komoly dolgot komolyan megtárgyalni csak latinul lehetett s mindnyájan úgy érezték, fontosabb a gondolat, ha deákul mondják el. Ha magyarul szóltak, rögtön dühök lobbantak ki s káromkodásba fúlt a düh, de a latin nyelv iskolai nyugalma az idegekre csillapítóan hatott, természetesebbnek találták az okfejtést s az érvek csoportosítását.