Part 8

A hajduk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat helyre rángatták, üstöküket tenyérrel ellapogatták s ezzel megvolt a reggeli munka. Nagy András uram kint volt s a hóban megdörzsölte kezét, Foktüi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze; Csonka Bálint egy nagy turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.

Odakint csengettek a konyhán.

– Mi az e? – kérdezte Csonka Bálint, egy házhoz tartozót,

– Cipó, – felelte ez vigyorogva. – Meleg cipó!

Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a házban tartózkodott. Avval kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől kezdve végig az utolsó béresig kiki megkapta a maga cipóját.

– Ugyan szógám, – hozd fel nekünk is azmi jussonkat, – mondta Csonka Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.

Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből, a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetős szűkecske volt a kenyérbéli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez, meg a vacsorához is.

Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.

Most a fejedelem egész más volt, mint az este.

Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt s szórakozott volt beszédben, mozgásban.

Kérdezte s hallgatta őket. Ők elmondták a hajduvilág állapotját. Nagy a harag s a keserűség a hajdunép között, mert hiába volt a Bocskai végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajduföldet. Hiába volt Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak ők s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte…

– Bizony nehéz az hajduk élete, Nagyságos uram, – szólt Csonka Bálint s szokása szerint maga elé köpött, – télen, nyáron kint a szabadban él a hajdulegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a farkasokkal küszködni, nem tudják azt a várasokba lakó népek, mer a farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor latrok, tolvaj, pribék, utonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen a felhízott gőbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer üket szétugratni, a csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybe terelni, az a dolog…

A hajdut csak meg kell piszkálni, a hajduból mindenkor ömlik a panasz, mert a hajduk élete a legnehezebb élet a világon.

– Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak evesebb a soruk… A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál, az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket, gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg…

A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után való kesergő vágy panasza:

– Nem kell félnetek, – mondta a komor, vén embereknek, – olyan országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.

– Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz Nagyságodnak soha panasza a hajdukra, mer mánis úgy imággyák az hajdubéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram, – hálálkodott Csonka Bálint s leemelte süvegét.

Most, most lett ura ez embereknek! érezte, a markában vannak: s érezte, hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Atilla óta nem indult hadnak: ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást… Ezek mint egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni, hogy jöhessenek harcolni…

Volt köztük eleget, tudta, a hajdu nem gyűjt, se nem takarít; az a szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdu, míg másnak van falatja… Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak orgonázása.

De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette. Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajduságot, hogy a maga kertjének, a maga országjának ne árthasson… Mert ha egyszer betette a lábát a határon, azontúl csak a jóisten ha bír velük, vagy asse…

De csak várjunk a szóval; majd a szerződésben…

Nagy András is hallgatott; ez nem tárgyalás, nem ez annak a módja; tartogatta erejét s gondolatait.

A fejedelem kiment, a vitézeket nézte, míg a szobáját kitakarították.

Imreffy kísérte. Imreffy elmondta, hogy az éjjel a leveleket elküldte s nagyon hiszi, hogy foganatja lesz, mert még tegnap megtudta, hogy az egész társaság Bánffyéknál van Boncidán. Ha a levél ott érte őket, akkor két avagy három óra mulva itt is lehetnek.

A fejedelem szórakozott s komoly volt. Az udvar közepén csak így szólt:

– Március elsejére megvehetjük-e Szebent?

– Brassót is Nagyságos uram, – mondta Imreffy féltréfával, felelősség nélkül.

Nem beszéltek tovább, járták az istállókat. Mikor a másikból is kijöttek, a fejedelem szólt:

– Megvenni, megveszem, de: megtartani!…

Imreffy csak ennyit mondott rá:

– Dissipáltassék…

Szét kell szórni a népet belőle…

A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat, beszolgáltatni a fegyverek garmadáit, s mindenféle mívek s eszközök bőségét… A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól nem lehet mestermunkát várni… Harcolt benne a lázadó s irígy magyar a szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a szász céhek segítsége nélkül… Elfordult hát lelkében Imreffytől s nem vitatkozott és nem tanácskozott vele…

Mikor szobájába bément, Géczyt kérette.

Géczy komolyan jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle, nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: síma volt az arca, a jött-ment vidám legénynek, s e világban forgott, mindent értő, mindenben otthonos embernek izgató titkai lehettek: a gonoszság, a ravaszság, a barát-gyilkosság tőre villant ki a mindent eltakaró derült mosoly alól…

– Jól tudsz e németek nyelvén? – kérdezte tőle.

– Tudok, Nagyságos uram.

A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.

Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti amin az esze jár. Hirtelen másra fordította:

– Nádor uram üzenetjét várom.

Géczy, mint mindig, ha zavarba jött, nevetni kezdett. Elhatározta ugyan, hogy a fejedelemnek nem mutatja meg a levelet, míg Imreffyvel meg nem értették egymást, de Imreffy az éjszaka úgy el volt foglalva a postával, hogy nem gondolt rá… Most valahogy úgy érezte, evvel a fiatal fejedelemmel jobban dűlőre lehet vinni, mint a kancellárral… Hirtelen tehát arra döntött magában, hogy megpróbálja: evvel beszél…

– Nádor uram?… Nádor uram sok liku ravasz, de minden lika csak egy palotába szolgál.

A fejedelem gúnyosan nézett:

– Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal… De ha ő paktál velük: én markomba tartom őket…

Géczy meglepődött ezen a váratlan nyiltságon, nem tudta, kiadja-e már a kezéből a tromfot, vajjon őt is csak markában tartja-e a fejedelem, vagy lehet-e számítani rá… Vajjon tudja a fejedelem, hogy a nádor ugyanakkor küldött levelet Kendy Istvánnak, mikor neki, s lehet, hogy Kendyék már meg is kapták a nádor levelét azóta…

A fejedelem újra a szebeni tervére gondolt:

– Hol vagyon a feleséged, gyerekid? – kérdezte Géczyt hirtelen.

Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a választ.

– Az én szegény feleségem s két kicsi boccsom, – mondta vontatva, – azok most testvéröcsémnek, Mágócsy uram őnagyságának várában vagynak, Munkácsban… Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem, fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbe tartsa, gazda nélkül szegény sokat törődik.

A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:

– Irj levelet feleséged asszonyodnak s postán hozasd bé az országba… Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen. Vagynak hozzá szántók, erdők, s hatvan jobbágy, malom s vásár is.

Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?… A fejedelem kegyéből, már van úri titulusa: máramarosi főispán bár a megyét még pozsonyi útja s megbizatása miatt nem is látta, most mit tevő legyen: odahaza a nagy semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő… A szíve dagadt; szegénységből indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a Mágócsiak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján… Most aztán nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokat vetették ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás levén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették s mint maguk vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgy hogy az uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán életében, hanem folyton zsarolta az apját s az egész világot bejárta szerencse után. Mióta az öreg Mágócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a fiatal még igen ifjú s a gyámok nem tűrték az ő követelésit… Ej, ha felvirrad egyszer a nap őreá is…

– Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik, – mondta a szokásos mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.

A fejedelem kevés vártatra szólt:

– Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.

– Oly sietős? – kérdezte Géczy.

– Sietős, mert sietős időket élünk… Kegyelmednek sebesen el kell mennie nagy paranccsal, titkos paranccsal…

– Értem Nagyságos uram.

– Németek közé fog menni kegyelmed… – majd megérti a mai nap folyamatán, hogy mit s mért…

Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.

Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó.

– Weiss Mihály testi-lelki jóbarátom, – mondta, mert tudta, hogy a híres brassai bírót gyűlöli a fejedelem legjobban s bizonnyal ellene kell gyanakodni, – asszonyfeleségéhez nincs több bizodalma, mint velem.

A fejedelem élesen nézett rá.

– Hogyan s milyen módon tudja meg kegyelmed lisztáját amaz ötven polgárnak, akiknek legfőbb vagyonuk van egy városban.

Géczy egyszerre mindent értett, most már aztán mohón vetette rá magát, most már aztán nem szerette volna elveszíteni ezt a megbizatást és a fejedelmét. Ez igen: espion lenni, proscribálást előkészíteni, vagy titkos praktikát: mindig ez volt a lelkében a legmohóbb vágy, csak még sehol sem becsülte egy fejedelmi személy sem annyira, hogy erre méltassa…

Már nem habozott s nem kerülgette, itt már egészen otthon érezte magát.

– Huszonnégy óra alatt választ hozok Nagyságod parancsolatjára.

A fejedelem bólintott, elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így, akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el s hirtelen vissza kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni…

Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint akinek végre kisütött az életében a nap.

Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak tekintené, szólt:

– Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint csodálkozva néztek rá.

– Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága.

Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajduvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző hólyaggal, lantornával. A fejedelem önkénytelen azért állott itt, hogy az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.

– Nagy András uram, – mondta komolyan, – mi régen ismerjük egymást, kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tünődve nézett maga elé a földre.

– Nagyságos uram, – mondta, – az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst… Tudni kell azt, – hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

– És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

– Az is lehetséges… Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe…

A fejedelem bólintott.

– Csak mondja kend, – biztatta a hajdut s élesen vizsgálgatta annak a hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

– Mer aztat kérdezi Nagyságod, – mondta, – hogy hát mennyi vón a szálkard?!… Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül ki…

– Búzát? – álmélkodott el a fejedelem.

– Mer nagy az inség, nagy a szükség… Ha az erdéli fejedelem őnagyságja ötvenezer köböl búzát béküld a hajduságra, akkor ippeg annyi kard fog kiállani; ha többet: több…

– Ötvenezer köböl búzát, – mondta a fejedelem megdühödve. – Hogy gondolja kegyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek, szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt futva küldöm… Tízezer vagy húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz katonát, avagy huszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban: vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren elsétáltok utánam, azt a lélekadta… így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

– Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő, sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod szekerekre, a többi a mi dólgunk.

– Azt elhiszem, – kiáltotta magából kikelve a fejedelem – rakassak szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt! akkor aztán eljönnek a hajduk s majd elviszik; nem kell busúlni; elviszik ők szekerestül lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá kerül… Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdu beteszi az lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!…

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén. Rendületlen hidegvérrel, éles gúnnyal vont vállat:

– Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni… Nincs ebbe semmi… Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem forró lázban intett:

– Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor megértettük egymást!… Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s ellenemre tesz az tudományával: isten istenem ne legyen: én kendet felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdu mozdulatlan, apró fekete szemébe…

– Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára… az olára… Értette kend?… Én kednek adom Havaselvét… Azt kelmetek devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdu az én parancsom nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják, mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek koncára vettetem… Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

– Nono, – dörmögte, – szóbul ért az ember…

– Én kegyelmedet kinevezem hajduk főparancsolójának, Nagy András uram! de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt, aki szembe szegül… Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?…

Nagy András fejét leeresztette:

– Uram, nagyságos uram, Erdély vezérelő csillaga… ha én úgy mégyek haza az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek… engem az én embereim koncok koncára hánynak s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az én megmetszetésemmel…

Báthory elértette:

– Igérni!… – mondta higgadtabban, – ígérni!… Igéretből még nem vagyunk szegények… Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal mind meg kell beszélni… Sokat nem, de ami erőnktől telik, el nem vonom kelmetektül… A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére Tergovistyébe kell lenni mind az hajduságnak…

Nagy András hallgatott.

– Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

– Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vízen, egyenest Lugosnak: onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

– Nagyságod háborút nem akar! Nagyságod csak jót akar!… De abbul nem élünk meg Nagyságos uram… Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk, éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe… De még mink is, ha ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket… Nagy sor ez, Nagyságos uram…

– Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor több jut a gyerekeknek?… – kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdukirálynak. – Ez mind nem én dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi, a hadak felültetése a ked dólga…

Aztán gondolkodva keményen mondta:

– Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajduk főparancsolójának, de hajduk főispánjának s tanácsombélinek is…

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre elhallgatott…

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

– Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas markába: a két kéz, a fiatal, meg az öreg egyforma erős volt, egyforma nagy s egyforma férfikéz.

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe vágva egymás agyának rontanának…

Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.

Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség kelepcéje, megijesztette.

– Mit akar Nagyságod ebédre? – kérdezte kedveskedő módján.

A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s védekezés:

– Kegyelmed számára van valamink, kedves, – mondta hirtelen s a kisasztalról felvett egy boglárt, amely dolmányáról szakadt le.

Az asszony nevetve szólt:

– Felvarrjam? – s nézegette a gyönyörű kis ékszert.

– Csináltass magadnak belőle násfát…

Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmult volna; ez a kegy, hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja, ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte…

– Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram, – mondta szerelmes boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tünődő hajduvezér előtt.

– Lásd el a vendégidet!… Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet…

Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon felüdítette.

Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.

VII.

Bánffy Pál a bonchidai kastélyt csak most kapta volt meg apjától, az öreg Bánffy Györgytől, fiatal házasul, maga kezére. Most, hogy a fejedelem Kolozsvárról oly botrányosan eltűnt, felszólította barátait, hogy jöjjenek ki vele Bonchidára s egy véletlen jókedvben hozzá csaptak Kamuthy Farkas, a két Kornis, Kendy, Kapy, vegyesen pápista és kálomista népek, mind feleségestől. Három napot vigadtak át, az asszonyokat azonban már nem lehetett tartani, mind hazavágyott, mert nem lehet soká bírni az olyan társaságot, ahol hithívek eretnekekkel vannak összezárva. Nem szólhat az ember szabadon.

Épen fel voltak készülve, hogy hajnalhasadásra eloszlanak, mikor éjjel megérkeztek Imreffy hajdui s deákja, a meghívó levéllel.

Kapyék már elszöktek volt, de a többiek itt voltak s nagy csodálkozással vették az Imreffy merészségét, hogy Kendy Istvánt feleségével együtt meghívni meri a szemetenszedett sehonnai Imreffy! Ha még akkora öreg ágyut prezentelt volna is a fejedelem, akkor is alávaló bátorság e külföldi, Magyarországról ide kuncsorgott rongy embertül, – mondták s hogy megtromfolják, az egész társaság elhatározta, a háromnapos mulatás gőzével s mámorával, hogy mindnyájan szánba ülnek s elmennek Sólyomkőre.

Igy is állítottak be. A szánakról az asszonyságok nem szállottak ki, bundáikba burkolózva kint maradtak, hogy rögtön tovább haladnak, csak Kendy, Kornis, meg Bánffy Pál mentek fel a tornácra, s be a házba, hogy átvegyék azt a híres adományozó levelet a Katus nevű rézágyuról.

Itt azonban nagy meglepetés érte őket; az ebédelőházban ott találták a hajdukat, azután Géczyt lelték itt. Ez külön bosszuság volt Kendynek, mert nekik is volt két barátjuk Pozsonyban ország követeképen, Sennyey Miklós, meg a váradi kapitány Rédey, de azok még hírt sem adtak magukról. Mindjárt felszúrta az orrukat, hogy mért jött meg ily hamar Géczy, akiről tudták, hogy ez a fejedelem külön követje, titkos embere…

Most már nem is volt meglepetés, hogy itt van maga a fejedelem is!

Nem szóltak, csak összenéztek.

A fejedelem azonnal magához hivatta az urakat, megölelte, megcsókolta őket s teljes kitüntetéssel vette jöttüket; meghagyta, hogy mindannyian lepakoljanak a szánakról, lovakról s itt maradjanak.

Ennek ellentmondani nem lehetett, úgy érezték mindnyájan, rút kelepcébe estek.

Az asszonyok csaknem sírva fakadtak, hogy nekik az Iffjú Kata házában kell tiszteletet cselekedni, mert ők a kancellárnét csak a régi nevén emlegették: mikor ugyanis, most tíz éve Ifju Jánost a kolozsvári piacon lefejezték fejedelemgyilkosságért, a testvéröccse, Benedek, levetette az Ifju nevet s Csuthynak nevezte magát; de az urak csak a fejedelemgyilkos Ifju nevén emlegették… Bár hiszen ez csak tisztesség volt olykor, hiszen a Kendy István apja is ugyanabban a nótában veszett el…

Úgy vonultak be a házba, mint akinek az orra vére eredt el. Nem ült volna le a világért senki, gőgösen s mereven ácsorogtak az előkelő dámák, de mindenekfelett a volt fejedelem gyermeke, a szőke Csáky Krisztinka, aki amilyen fiatal, oly gőgös és megközelíthetetlen volt.

Kornisné, a melegszívű kedves családanya törekedett enyhíteni egy kicsit a kedvüket; mint kotlós a csibéit, gyöngéd kotyogással hijta egybe a fiatal asszonyokat, akik csakugyan szárnya alá menekültek, bár hiszen Kornisné is szép, fiatal asszony, de mégis három gyereke van már.

Másfelől az urak állottak karakán hegyesen s világért szót nem vetettek volna a hajduk felé; Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka fujta fel tokáját: őt épen tavaly rabolták ki a Nagy András hajdui Szolnoknál, mikor a budai basánál volt, hogy a fejedelem ajándékit megvigye. Nem hogy szót váltson a martalócvezetővel, de szerette volna inkább torkon metszeni a derekán levő vaddisznóölőkéssel.