Part 7

– Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel s együtt megbeszéljenek mindeneket…

Imreffy elborult:

– Tanálkozni?… Hát ez mi szélfuvás?… Mondta má neki?

– Isten őrízz, – nevetett Géczy s a fejedelemre pillantott.

Imreffy tünődve szólt:

– Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívessen tanálkozik vele, de csak seregek élén s kész a háború… Vagy azt, hogy »nyergeljetek« s lóra ül s meg se áll Pozsonyig… Mit lehet tudni e borivók felől?… Mint bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a fejedelemkedés, farbarúgta s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagylengyelországon s karácsony éccakáján beizent az uraknak, hogy audientiára rendeli űket… De akkor még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak az alattvalók… Most próbálja Bethlen uramékkal…

– Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.

Imreffy elgondolkozott:

– Bethlehem uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: »Én nem bánom, ha jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy Erdélyt neki hagyja… a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják; hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni, gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot…

Géczy felkacagott:

– Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.

Imreffy bólogatva mondta:

– Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri: hanem ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha… Erre azt mondja: így pedig papucsunkat se kapja meg: esküszöm kegyelmednek!

Jó ideig beszélgettek s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt: felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt s valami irgalmatlan elpusztíthatatlan ősereje.

– Á, istennek ajánlom Nagyságodat, – álmélkodott Imreffy s felugorva köszöntötte a fejedelmet. – Nagyságod szunnyadott egy kicsit.

A fejedelem csak mosolygott s nyújtózkodott, mint egy diák.

– Kendyt! – mondta, – hol van most Kendy?

Imreffy s Géczy összenéztek, nem érették.

– Hijjátok Kendyt.

– Igen Nagyságos uram, – mondta Imreffy, – hé! Kereki fiú! – s kiáltani kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát akarja a fejedelem, de ez nevetett.

– Kendyt… Irjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék…

– Kendy István uramat?

– Igen, – bámészkodott el Imreffy s morogta: – bene, bene princeps maximus.

A fejedelem felállott s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.

Géczy kész volt rá, hogy karon fogja ha kell s kísérje, de a fejedelem elintette. Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.

– Mi a csudát akar a Kendyvel? – morogta Imreffy. – Vagyon itt a fejedelemnek egy levele, amit az ősszel irott volt Kendynek, szüretkor, de mire elküldtük volna, megharagudott rá s nem engedte. Ez a levél most is itt van valahol az téntás ládába.

Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csakúgy felébred mámorából s éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja…

Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát s csakugyan meglelte a fejedelem sajátkezű levelét, s azt el is olvasta Géczynek.

A levél így szólt szóról-szóra, betűről-betűre:

»_Gabriel Bathory Dei Gratia Princeps Transsilvaniae, Partium Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes._

– Még akkor nem volt Moldva fejedelme, – szúrta közbe Imreffy, – de hogy az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát ez hatalmunk alá adta magát s felvettük ennek is a címjét azóta… No, majd felvesszük úgylehet egy hét mulva, kettő mulván Olájország vajdaságát is! – s titokzatosan mosolygott, aztán tovább olvasta a levelet:

»_Spectabilis ac magnifice domine, fidelis sincere nobis dilecte. Salutem et favorem nostrum._

»_Sok jókkal aldia meg isten kgdet. Az kgd küvér teheneet megadtak nekönk, melyet erdei vad gyanánt keöldeött, de inkabb hisszük, hogy majorjában verette agyon kgd. mindazonaltal kgdteöl kegyelmessen vettök, kivánjuk is, hogy erdőn mezeön és majoriban sokat verethessen. Az mi ennek elötte való irását illeti, hogy minden jószágában se lesz több egy ako boránál, kgdnek nem lesz több, de hisszök isteneönket, nekeönk több lesz. Attul is vagyon talán, hogy mink jobban kapáljuk az szeölleöszemet kgdnél. No, mindazáltal kgd meg nem fogyatkozik sem borunkban sem zereteteönkben. Tartsa meg isten sokáig jo egessegben kglmedet Datum Albae Juliae die octobris Anno 1608._

_Spect. ac magn. dom. nrae frater benevolus_

_Gabriel Báthory m. p._[7]

Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen rendbehozta az elmebéli állapotját.

– Nagyságod parancsolatjára abb a nyomba jöttem, – mondta Imreffy, – ahogy pecsétjit vevém… – zavarodottan megállott, s úgy tett s úgy forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.

De ez oly ártatlan volt s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:

– Hát iszen el is jöhettem könnyen… ami igaz, igaz… nem maradt hijunk Kolozsvárott…

A fejedelem odapillantott rá.

Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.

– Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt hijtassa, mert ha az ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe… Itt van az Nagyságod őszi levele, evvel bizvást el lehet hivatni Kendy uramat.

– Őszi levél? – kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a levelet, de aztán ráismert a saját írására, – Irja meg neki kegyelmed, hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja vagyon, hogy odaadja a donatios levelet az Katus nevű rézágyúról, amit az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.

Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a fecsegésre, amit Szász Lóna felé folytatott a fejedelem az urakkal… Nem szerette ezt az ajándékozást, mert ez nagy recenzust fog kelteni az országban: de mit tegyen a cseléd… hallgat…

– Igenis… Jól is teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen…

A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik s rászólt:

– Mit zagyválsz? – avval poharat vett s egy kicsit szájöblítésformán ivott.

– Betlehem uram!… – morogta Imreffy.

– Hugyan?

– Betlehem uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott… Hogy épen jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul…

– Megbolondult az ember? – hördült fel a fejedelem.

– Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent a várba ne legyen!

A fejedelem azt hitte álmodik:

– Ezt Bethlen tette vóna?…

– Valamit főznek a palotában…

A fejedelem lángvörös lett: a felesége!

Villámló szemmel ordított rá Imreffyre.

– De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az agyad.

– Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt zsoltároskodva imádja, s térdreborulva, mint egy szentet s Bethlen uram a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.

A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte, aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.

– A fejedelemasszony igenis megérdemli a dicséretet s dicsőséget, – mondta fojtottan – s Bethlen uram is tudja mit csinál… Egyéb ujságja nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?

Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:

– Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van s pedig nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta Szász Lónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg… Ahelyett, hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre, – haddal támadta meg a moldovaiakat a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett… Brassóig meg sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket s reggel Fejér Mihály brassai bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy jelentést tegyen…

– Bethlenhez?! – kérdezte ingerülten a fejedelem.

– Isten őrözz! – kiáltott Imreffy, – a követeket én fogadám s mindjárt bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a dolgokat.

A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:

– Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s Boncidáról, Bánffyt… A nagy isten küldi ez dolgot nekem…

Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog készül.

Egyéb azonban nem történt egyelőre, mint hogy a bor újra megtette hatását. A fejedelem szemmel láthatóan elvesztette energiáját, ajka félrefitult s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.

Érezte maga is s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett a pamlaghoz s nehéz fejét újra leejtette.

Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:

A fejedelem intett:

– Ki, ki már… menjenek…

Géczy s Imreffy összenéztek.

A fejedelem már nem törődött velük. Imreffy fogta az írószeres holmikat s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.

Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy szemeit rátámasztotta s azt mondta:

– Évuskát akarom…

Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:

– Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát…

– Évuskát akarom! – a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában duruzsolta: – Évuskát akarom…

– Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba…

– Évuskát akarom! – csikarította fogát az ittas s félő volt, hogy botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és kócos.

Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival, hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres kifakadt vérhurkák voltak a vállán.

A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására… mikor volt már az… feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:

– Vér… – motyogta, – vvér…

Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:

– E, boszorkány híres bestye… sánta koszos tipertes boszorkány… – aztán intett – ereggy aludni…

Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét elejtette, elbicsaklította s felfordult szemmel már aludt is…

VI.

Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.

Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét szorították s a kard hegye már torkán volt…

Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a sárkány tarajára…

Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.

Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival, hogy szinte beledöglött.

– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…

Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát, mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:

– Évuska!… te mit keresel itt…

A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.

Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről, amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…

Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll, s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…

– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába, hagyj engem…

A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.

A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy tünődésben van.

Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul, mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság, mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni, sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.

Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk közül eresztették ki…

Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz csörgött minden tagjaiban.

Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.

E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.

A sipos!

Felpattant helyéből: Szeben be van véve.

A sipos! az olasz sipos!

Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból, kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van: mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük, s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette, hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.

És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.

Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni, legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is… Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő, ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…

Csak ügyesen… csak okosan…

Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken, Háromszéken húzott át s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó szívvel végzett út után, haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden indulata…

Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tíz öles lejtő bokrai miatt… Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet keltett benne… S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébevaló cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni, mert fél, hogy idő előtt elárulja…

Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy szétüssön köztük s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a szászokat… Láncot vetett lázongó dühére s mosolygott, mikor harapni szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestől bekapja s lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kipöki majd a híres szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket…

A sipos, a sipos!…

A sipos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar sereg… No, de várjunk sorára… meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy trufa s még más is kell…

Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult nehéz agyát, aztán csizmát húzott, bundáját vállára vette s kiment.

Az ebédelőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat s kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata…

– Hujhó, – kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta s ő viszonozta a kiáltást: hujhó…

A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett, az istállókban s a konyhaházban világosság volt s mozogtak az emberek. A hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta. Báthory tele szíjta tüdejét hideg szúrós levegővel s nagyokat itt a szabadságból s a közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna az övé végre az országja…

Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a tűz…

Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta magán a bundát s visszafordult, visszament a házba.

Az ebédelőház büdös volt s a gyenge világosságban látta az alvókat. A hajduk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába, csizmásan, fejükbe húzott süvegben s horkoltak.

– Csak aluggyatok, – mondta magában, – jó farkasim, majd fogtok még paplanos ágyban nyugodni.

Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba… Erre kell nekik az erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek… Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este az alvás kedveért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is…

Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek s ez jó volt… Körülnézett, s meglátta a kandalló-kuckóban a lányt. Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya…

– Vigyázol a tűzre, kis szógám? – mondta neki.

A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen…

A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét, leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…

Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s meglelte előbb a kardját, azután a kupát…

– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni, kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…

Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel, lehúnyt szemmel várt új gondolatot.

Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.

Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy 14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes lepedő…

Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még mindig itt van s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett: nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kis lány, szép gyerek… A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány kegyetlenül verni egy gyenge leányt… No, nem soká fogja már látni a bestyét… érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele, nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele…

Míg készült s magát rendezgette, oda-oda pillantott a leányra, de mely csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy kis inas volt, egy kis ember volt…

A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.

– Nos, – kérdezte kimondhatatlan gúnnyal, – jól vigadott-e nagyságod?

A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.

Nem szólt s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe… Indulatosan intett s kiutasította az asszonyt.

– Hm, be rátartós a lelkem, – mondta az asszony, aki érezte, hogy valahogyan kitelt az ideje s nem merte feszíteni. – Küldöm a Nagyságod mosdóvizét, no.

– Géczyt az isten küldte, – mondta magában a fejedelem, – s most érezte meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok kipörkölésébe, de a háborúba se… Pedig a török szultán engedelme nélkül hadat az országból kivinni nem lehet s a török ez fene Bethlen tanácsa szerint igazodik: isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy épen jókor jött… Ez ki fogja a portán csinálni… Géczyvel szemben másképp érezte magát mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett…

A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény vászony kendővel törülközte magát…

Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek, ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre sem vette mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.