Part 6

Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok: mér gyütt vissza a fejedelem…

Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy András eleven és beszédes kedvű volt.

– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi nyájassággal.

Géczy András felnevetett:

– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse, hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…

Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…

– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak, míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.

Imreffyné felnevetett.

– A farkasok?

Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben mondta:

– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz, jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is jó hadiember.

Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel, úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette: két, ereje javában levő fiatal került íme össze…

A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.

Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.

Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte, felállott s a többi is.

Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak, csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment, be a belső házba.

Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel, mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.

A hajduk azonban zörögve visszaültek.

– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.

Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.

– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint, megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…

A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…

Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget, belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a fejedelemhez.

– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott, hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.

A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé megnyugtatta a kezében s inni kezdett.

Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat: így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor, nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…

Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…

– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót. De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.

– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott, kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje, pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig vakaródznak…

Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás, Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is értette, veséjébe látott.

Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos, sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan, csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.

Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje hajolva:

– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…

Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.

– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki belőle…

Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.

– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két cudar látóra vakulnál meg…

Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol, amire vágy…

A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent léte s ő rekedten virnyogta:

– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat…

A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván ellódította:

– Küldd be a hajdukat!

Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel, szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett tova.

– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…

– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…

Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt, ettől máskép meg nem szabadul…

VI.

A vendégek bejöttek.

A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott, érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak látszott.

– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék formán.

Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.

– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…

A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent kalandozott a kandalló ormán.

– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.

– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet, hanem a török mellé: ez a baj.

Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:

– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…

A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az egész világ így beszél…

Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:

– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!

Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem űnagyságja…

– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… – Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.

A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.

– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy Andrásnak.

Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s bunkós öklét megemelte:

– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem, oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer hajdukard szegődik…

A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult. Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:

– Az megajjasodott szegíny hazájír…

Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.

– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik… Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam… Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi… Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát; vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa le a fejem Nagyságod, ha nem…

Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.

– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.

Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:

– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon, itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…

A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.

– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!… Akinek esze van: értse!

A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal fenékig kiitta.

Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.

Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon folytatta:

– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország, minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig idebelül van, az ország belsejébe…

A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:

– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.

Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra. Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni, mondta:

– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás: a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem… Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?

Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev mozdulattal:

– A szászok… A szászokat gondolod?…

Géczy előbbi módján folytatta:

– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…

– A szászok?! – ismételte a fejedelem.

– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!

– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja: az bírja Erdélyt!…

Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy elmehetnek.

Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál, készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles, heves intéssel nyögte:

– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…

Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy cigányvajda.

Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:

– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.

Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába…

A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett s Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással s az asszonyon keresztül fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast, nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az öleléséből.

A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét s belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet s arcuk csaknem egymást érte.

– Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod… hozza ide kegyelmed, – mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart heverő felé cipelte a fejedelmet, »nehezebb két bécsi mázsánál«, mondta a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé vált.

Géczy a nehéz tölgyasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint cipekedett vele.

A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette mint a haldokló s a szája szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.

– Nem kell edény? – kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a részegnél.

– Nem, nem, nem, – mondta Imreffyné, – csudálatos nagy természetje van, soha nem okádik.

– Sokat bevehetett.

– Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még mennyi égett bort…

Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb Géczy úgy hozzá ölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta…

Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.

– Ó az alávaló, – mondta felindulva.

– Ki az, mi az? – kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett, mosolygott s a fejedelemhez sietett, aki a dívánon hörgött.

– Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségesem, – becézte az idegen férfi előtt odaadó szerelmes hangon s a haját ujjaival elfésülte arcából.

Géczy utána ment, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét s hályogos, megtört, szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén volt s ujjai elkezdtek mozogni.

– Mi az virágom, – mondogatta az asszony legédesebb hangján.

Az ujjak egyre folytatták, szinte gépiesen a furcsa mozgást.

– Kaparódzik, – szólt Géczy halkan.

Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti s az előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy: vigyázzon…

Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem egészséges és rendes állapotú, asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:

– Ó a lelkem! – mondta s nevetve felpattant, – s én még itt ölöm magam érte…

Az ura ebb a percbe belépett a szobába mogorván, havasan, jégbe fagyva nagy bundájában.

– Éhes vagyok, – mondta szokott nyers módján.

– Ez a jó estét? – pattant fel az asszony. – Terítve várjuk! csak hozzá kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön… Nem elég, hogy egy hete száz embert etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!

– No csak ne ugass, – morgott a férjeura, – tele van a szán… – Akkor megismerte Géczyt s rendesebben tette hozzá: – Azért fordultunk fel a diósi kaptatón… Servus humillimus, – s megörvendett neki, – no kegyelmedet az isten küldte most.

Erősen megrázták egymás kezét s az asszony ott hagyta őket, ellenben bejött a vénasszony a gazda holmijaiért.

– Hát az fejedelem? – kérdezte a kancellár s hozzá tette óvatosan – őnagysága…

Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:

– Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.

Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s nyöszörgött öntudatlanságában.

– Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott, – mondta álnokul s tettetett alázatossággal, – mégis az ő Párméniója meg nem vetette, bétakargatta…

Avval odament a fejedelemhez s ráterítette a lecsúszott mentéjét.

De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajduk, visszament hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is. Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide. Azután elköszönt, jóccakát kívánt, hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.

Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.

– Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram, – hízelgett Géczy neki, – ilyen borbogárral vezetni az országot.

Imreffy leült az asztalhoz s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott, nyögve kezdte:

– Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem az ország élin… Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik: a bor cselekszik benne… Sose lehet tudni, mire virrad az ember, – hagyta, hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a székben, – csak egyet gondol, mán felfordult környöskörül minden… Nem lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatát kiismerni: megszédül a feje s eccerre felborít mindent…

Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó együttlétükre, mikor Bécsben Rudolföccse Mátyás udvarában a fejedelem acceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg mindketten. A levegőbe meresztette szemét s komolyan mondta:

– Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni Bécsben… ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne adja, ha el ne kapjam fejemet, úgy neki vág, hogy fordulok fel… Hogy aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul… Jó nagyságosuram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is történt: pedig hosszú út van a lélekadtateremtettétől a győzedelmes békekötésig…

Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.

– Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt neki… Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a más után… De most isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek s éppenséggel semmi segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram, fejedelmet játszodik az fejedelem mellett s minden számitást elront…

Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:

– Mit izen az nádorespány?

Géczy öntelten mosolygott: