Part 5

– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen, mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt, sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott…

A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja őt nyugtatni…

Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő szájában mégis csak egy idea s egy szám…

Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…« már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás: megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország farsangja«…

Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet, amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…

– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember! megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt, nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal, nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani.

A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá.

Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…

Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől…

– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták…

A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.

Bethlen halkan folytatta:

– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

A fejedelemasszony hallgatott.

A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…

– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.

De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:

– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?… Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére: a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek, Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott, elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték, pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül, soha előbbi állapotjára vissza nem megy…

Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra bekövetkezhetik…

– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…

A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló barátsággal…

– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul, plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.

A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.

Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.

– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város, mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt… De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni, mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát; mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.

A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már féltette, mint ládáját, kincsét.

– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén… Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…

A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult, keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is legyen gyermeke…

Bethlen lassan, bólogatva szólt:

– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is…

Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül, lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…

Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:

– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem sajnálva, jöjjön hamar…

A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól: ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…

Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás, sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…

A Főkapitány fölállott:

– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.

A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt s ő visszalankadt.

Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.

Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:

– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.

A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná tartani.

– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá, hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő… Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?

A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait…

– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…

Bethlen hallgatott.

– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?

– Őtet.

– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod, bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…

A fejedelemasszony sóhajtott:

– Országos dolog!…

Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás… Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…

– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az országnak hitvese…

A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.

– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első nap?…

Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt, mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és ragyogó fiatal arcot…

Bethlen komolyan szólott:

– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…

Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme hidegebb lett…

Indulattal mondta:

– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az uramat!…

Bethlen halk és szelid volt:

– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja: mi az, az ország szolgája lenni!…

A fejedelemasszony hevülten kiáltott:

– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?… Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak kárára lett volna?…

Bethlen szomorúan nézett maga elé:

– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel, minthogy visszatartson…

A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:

Bethlen szárazon ezt mondta:

– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott, amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja Nagyságod, hogy ne menjek oda?

A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé s azt mondta:

– Menjen.

Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta…

Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:

– Menjen kegyelmed.

Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:

– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel, fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…

Meghajtotta fejét s gyorsan elment.

A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér.

Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány hallotta, hogy nevettek:

– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…

– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz, parancsolom: minden katona fegyverbe!

Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése hallatszott.

Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.

Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat, embereket az utcára.

Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők rémülten húzódtak vissza…

Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt eltakarodott a csőcselék.

Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s fekete darabontjaik élén.

– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé az egészért.

A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház ablakán vetett ki…

– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.

S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.

Bethlen kemény s hangos szóval mondta:

– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység gránáriumából megtéríteni.

A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.

Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.

Bethlen rákiáltott:

– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját: fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a városról…

Imreffy setéten nézett vissza.

– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… – A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén Sárkány.

– Hol a fejedelem?

– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.

Bethlen ingerülten mondta:

– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.

Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:

– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.

– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy dolgok lesznek külömben.

– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen nagy dolgok készülnek!

Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.

Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek, olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.

Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.

Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen litániájával.

Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.

Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre, a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.

Az asszonyok állhatatosan zengték:

– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…

A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.

V.

Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:

– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.

A fejedelem csodálkozva nézett rá.

– Hova te bolond?

– Hát a lisztába.

A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről, akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az alsó házban, aztán gorombán mondta:

– Ó te baromállat… vakard ki…

A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.