Part 4

Benne is valami ilyen vad érzés szertelenedett föl s a tömérdek bor, amely már testét ma is átitatta, előbb a hidegben, most az istállómelegben mámorba borította: egyre jobban kilobbantotta a »lóra hajdu, lóra«… veszekedett kedvet…

Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott s itta, mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét…

Jöjjenek, csak jöjjenek a hajduk tízezrei, víg aratás lesz itt… Farsang lesz Erdélyben… s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg szászok fogcsikorgatását s vájákoló ivöltését… s kacagott rá a szíve s gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat… A keleti úr Atilla-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni a nyomorék rongy emberi világ rakott hátán…

A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni…

– Hujjáhuj!…

S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén, Tergovistye kövén…

– Hujjáhuj!…

Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj világot, a fészken ülő másik világ ellen…

– Hujjáhuj!

Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók, fészken tojók, rögben búvók ellen…

– Hujjáhuj…

III.

A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült. Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami történik…

Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette, hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák, halványságát s bármit gondoljanak…

De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.

Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy:

»Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen, az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt mondta:

– Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?…

A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő alatt, egyetlen egyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony s ettől könny borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene megvan s akinek akkor se volna jobb dolga, ha máskép volna, de bizony jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni…

Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett s csak lassan bírt annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.

De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna, hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába…

– Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves feleségéhez…

Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán hallatszott. A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből, valahol le mélyre.

A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni, halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:

– S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s mondja neki:… »jaj te kemény szívű…«

Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta:

– S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.

A fejedelemasszony megértette. Ez volt nevelőatyja az ő urának…

Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá…

Mit keres akkor ő ez életben. Mi várni s remélni valója van. Elevennek kriptája lőn e világ, melyből nincsen menekvés…

Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet…

Ó; asszonynak lenni ilyen ember mellett… Ilyen világban, ilyen életek között…

Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek, marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az országgal s minden benne valókkal…

A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s hangja nyíltabb lett és derűsebb:

– Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire pénzt kérjen tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó, lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, háromezren fejül, s mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen őtözve… Szalutájja nagyon a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg eltolják az úr elébe… Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy mely szörnyen szalutájja az urat őnagyságát: és kéri, ahogy meg vólt parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre, kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette…

Az öreg asszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség; szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:

– Felfelelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: »Komiszáros uram, császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vóltanak: én is, eleimnek tisztességes szokásitul nem akarok el térnem: hát pénzt nem adhatok… Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe, magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból ünekik gyűtenem… Mondd meg, hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el. Eredj hát komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli, de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel elvonattathatod magad keresztül az sáron…

A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:

– S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam, kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős természetű úr…

Aztán újra felsóhajtott:

– Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk…

A fejedelemasszony megvonaglott:

Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!… Ha tíz évig… száz évig… ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor sem fog szólani, sem kérni… Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: »Jaj te kemény szívű…«

Nincs. Soha. Nincs ura, férje többé…

– Olvasd Kegyes, tovább a bibliát…

Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta:

– »Meghallgattam a te könyörgésedet…«

A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet gondolataira; megdöbbent:

– »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…«

az ő szívét… az ő életét…

– »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor döghalált bocsátandok az én népemre…«

Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az igazságot.

– »És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek…«

Örökkévaló isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem… Megalázza magát… megalázza még előttem magát.

– »és az én orcámat megkeresendik…«

És az én orcámat megkeresendi, – utána rebegte.

– »megtérendnek az ő gonosz utokról…«

Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz utjáról…

S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:

– »Én is meghallgatom őket az mennyből…« »kedvezek az ő bűnöknek…« »földüket is megszabadítom…«

Mint villámütés sujtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben ott van: bocsánat a megtérő bűnösnek… S már visszahanyatlott a párnára s most már megindult a könnyehullása…

Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a sillabizálást s várta, hogy olvasson-e még?

De ő intett, hogy elég. »Feküdj le…«

A vénasszony fejére húzta szoknyája szárnyát s ott az ágy előtt abbanyomba lefeküdt a vastag török pokrócra s mindjárt el is aludt…

Ő pedig a gyertya bolygó fényén elmeredve, hitt a szent könyvnek és odaadta magát és könnyek s édes elalélás közben a tündéri boldogságról ábrándozott: mikor a gonosz megtér a gonosz útról s orcája orcánk felé folyamodik s én meghallgatom őtet a mennyből s kedvezek az ő bűnüknek…

Most először aludt el annyi idő óta megint boldogan, mint kislány korában, sírásra biggyedt ajkkal s álmában meg-megpihegő lélekkel, mint a gyermek a nagy verés után, a boldog felébredés reményében…

IV.

Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú utcákon.

A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt, kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok, aztán egy-egy hirtelen épült faház…

Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték, azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem tudja, mely percben kapja be.

Egy szász polgár jött szembe, megállította:

– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?

A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:

– Nem tud, nem tud…

A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit, iweesznit…

A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott, érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak tetteti magát.

Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat, aki a szásszal megállt.

A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek iszonyodva meredt a feketementés úrra.

– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.

Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.

A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.

– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott felindulva.

A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a fejéből s két lépést közelebb jött:

– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az egész állát betakaró nagy bajusza alól.

– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett házakat?

Az öreg keserűen legyintett.

– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…

– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna halottaiból is támasztani.

Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:

– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle szavakat hallott.

Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a szó az emberekből.

A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen a közeledés.

A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat, mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban töltötték az éveket…

A népek elkeseredése érthető volt:

– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…

A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva, hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat, legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s jajgattak…

– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk… nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram… az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram, bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt, lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket, megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…

Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás, üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve hallgatott…

– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.

– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk szorítva, nagyságos uram…

Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú, didergő nyomorultak…

– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt – kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…

– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.

– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s pénzeket ellopák…

A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt, mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…

– Rézmálon? – kérdezte.

Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva ordította:

– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm, feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…

A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…

Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.

A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.

– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.

A lovasok megálltak.

– Kik vagytok?

– A fejedelem őnagysága hajdui.

– Hová mentek?

– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.

A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül, tolongva félelmesen, vadul mentek tova.

A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje közelíteni.

Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.

Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a város a vendégséget…

A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a városnak…

Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.

Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.

– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…

A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki, hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a fejedelemasszonyhoz.

Eddig egy nap sem fogadta.

A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.

Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ül:

Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s mire végzi? mire végzi?

Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel kibogozni…

Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja, megsegíti…

Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan tud lenni…

– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.

A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a látogatót…

– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?

A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül ott, törődötten, gyengén.

Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.

Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül…

A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre. Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit, kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a betegágyhoz:

– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az ereszben.

– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.

Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni jött.

Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát, bátorságát, nyugalmát…

– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.

– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…

Aztán így beszél, ilyeneket mond.