Part 32

Báthory újra egyet kötött indulatán s még enyhébben mondta:

– Nézd, öreg atyus, te értelmes öreg ember vagy: beláthatod, hogy van okom a haragra, de ti vagytok az okai, mert minden kifutott ebnek meghallgatjátok a csaholását: úgy-e bizony, mikor Géczy András odajárt az én követségembe, annak is meghittétek, amit beszélt: pedig látod, megcsalt titeket, az én parancsomból: itt van mellettem…

Husszain csausz fölemelte szemét:

– Mondjon aki mit akar, de te ezt a szót ki ne mondd: mert hol vagyon itt, akit említesz?

A fejedelem körülnézett, Géczy nem volt a teremben.

Megszökött, gondolta magában, bosszankodott rajta s haragudott is, de Géczy később megmagyarázta, hogy azért nem jött be, mert megírta a levelet a töröknek abban az értelemben, ahogy a fejedelemmel előre megbeszélték.

A csausz a levelet elvitte s erre másnap hallották, hogy Giraj khán betört a tömösi s a törcsvári szoroson. Csak akkor értették meg a csausz szerepét: az egész adókérés arra való volt, hogy a hadüzenetet indokolja. Az egész világ előtt oka legyen, hogy az erdélyi fejedelmet azért támadta meg a szultán, mert megtagadta a húszévi adóhátralék megfizetését.

A nép máris remegve fut a törökség elől, s a székelységen lázadás tört ki. Mintha egy pillanat alatt lángba borult volna a mező, a fejedelem hirtelen azt sem tudta, merre s hova forduljon.

A székelyek közül minden percben érkezett egy követ, s hozták a hírt, hogy a török had gyenge szedett-vedett csürhe, amely meg sem mer mozdulni, s a fejedelem nagyobb bajra figyeljen: és pedig arra, hogy az urak ellene szervezkedtek s Bethlennek írtak s követeket küldtek elébe Temesvárra, már visszajött a portáról.

Rettentő ijedtség volt az emberekben: mindenki elvesztette fejét, páni rémülésben futkosott minden ember, mintha a végítélet közeledne, jeleket beszéltek, már megint vérpatakok fakadtak a fák tövében, Csikban kotló alakú csillagot láttak s földrengés volt a szász vidéken. Brassó városában is viszály ütött ki, a tanács egyik része hű akart maradni a fejedelemhez, mert ők is látták, hogy a török had haszontalan népség, amely cigányok módjára fegyvertelenül s éhesen kóborol, ez soha nem fogja bevenni Brassót, sem Szebent, sem a fejedelem hadait meg nem veri, ellenben, ha a fejedelem marad felül, akkor igazán isten legyen irgalmas most már a szász nemzetnek. De a nép a török pártjára állt s Benkner, aki maga akart vajda lenni Erdélyben, a szász nemzet külön vajdája, tudálékos arccal, papos módon járt-kelt s úton-útfélen prédikált Sodomának s Gomorrhának végső veszedelmiről.

Egyik nap a fejedelem követei mentek keresztül a városon a török kísérők vezetése mellett s ezek oly udvariasan bántak a fejedelem embereivel, hogy rögtön elterjedt a híre, hogy Báthory kegyelmet nyert a portán s a nép reszketni kezdett.

Most Bánffy Demeter és Pécsi Simon, aki tudott törökül, álltak oly szánalmasan a tatár khán előtt, mint pár napja őelőttük a csausz.

A khán átvette a gazdag ajándékokat s azt kérdezte:

– Megbékéllett már az a ti Bátori vajdátok az országgal?

– Meg, nagyságos khán.

– Hát Brassóval?

– Igen, avval is.

– Hát békességben vagyon az ország?

– Békességben van.

– Ne ugass, mert én tudom, hogy nincs békességbe.

– Van, kegyelmes uram, – bizonygatta az öreg Bánffy Demeter.

– _Jabana szulaz ag szakall köpeg_, – ordított képéből kikelve a khán Bánffy Demeterre, s a tolmács utána ordította ugyanolyan hangon:

– _Hjába szólasz, agg szakállu kopó!_

Korbácsát rájuk emelte s ugyancsak gyorsan kellett visszahúzódniok.

Vették is eszükbe, hogy itt ugyan rosszul áll uruk dolga s hamar visszafordultak, de nem engedte őket a khán. Egy verembe zárta a követséget s ott egyebet nem kaptak, csak ha békát enni lett volna kedvük.

A fejedelem s Géczy most éjjel-nappal verették a hidat a Maroson, hogy a sereget átszállítsák, de a hajduk fent voltak Nagyenyed táján s náluk nélkül nem volt értelme az egész elindulásnak, s minden órán új s újabb csapatok jöttek, mintha a földből nőttek volna ki.

– Szebenbe, Szebenbe, – sürgette a fejedelem s a saját kezével szeretett volna átröpíteni a folyón minden embert, – Szebenbe, Szebenbe, a bevehetetlen jó Szebenbe.

Csodálatosképen nehány nap alatt tízezernél nagyobb sereg gyűlt össze s mint a tenger árasztották el a vidéket s költözködtek hangyamódra hosszú sorban podgyászukkal, batyuikkal a vár felé.

De míg ők Brassó felé figyeltek, megjött szerdán éjjel a hír, hogy Szászsebesen vannak a törökök. Iszkender basa a Vaskapu és Déva felől jő Bethlennel.

Szászsebes már csak egy órajárás lovon s a szebeni út közepén, most már mindennek vége, a fejedelem kétségbeesve ült nyeregbe, soha többé Szebent el nem éri, Géczyt s hű szolgáját Lónyai Farkast maga mellé véve, mindent ott hagyott szanaszét, felborulva, elszórva, úton elvesztegetve, »a székelyekhez!« kiáltotta, »a székelyekhez!«

Éjszakai időn, setétben vad s elhanyagolt utakon lóhalálába vágtatott nehány hű szolgája kíséretében föl a Maros völgyén, majd a Kisküküllő partján s ebben a percben nem tudta ki ő, mi ő? honnan jön s hová megy, fejedelem-e még vagy sem.

Háta megett az iszonyatos csönd, amely rémekkel teli s előtte a vak sötét.

IV.

Ugyanezen az úton ment a mult őszön, mikor a Székelyföldet bejárta. Most ellenállhatatlanul támadtak fel az emlékek, amint a nap feljött s a Küküllő völgyében végigfutott, az aranyba sárguló bűbájos völgyben.

De nem látta a hegyormok szeszélyes vonalát, a kis folyó vidám kanyargását, nem látta a meg nem rendült természet nyugodt bölcsességét, felzaklatott lelke magába mélyedt s szíve hevesen vert. Még egy szál tartotta, még egy reménysége volt, még egy adósa, akire számított.

A székelyek, a székelyek: köztük bátorságban s biztonságban fogja magát érezni, s a lovakat hajszolta, hajszolta, hogy minél hamarább, minden percért rettegve, befusson mint valami kész várba, ahol aztán semmi baj nem érheti.

Éjjel-nappali menés után elhaladtak Medgyes, Erzsébetváros alatt s alig telepedtek le kicsit legeltetni, nem merték egyik várost sem megpróbálni, mert már szorította őket a lelkiismeret, mert félt, hogy itt szorul s ki tudja nincsen-e már ezeknek is értésükre, hogy mi történt, vagy mi készül, ez erős szász városoktól semmit se várhat, csak haraggal nézi a kőfalakat s tovább, tovább.

Dánosnál sereg jő szembe.

Megállanak, lovas- és gyalogsereg, soká vizsgálják s már készülnek, hogy neki a Küküllőnek, át a túlsó parti hegyekbe s megkeresik a marosvásárhelyi utat s felvádolnak, mikor végre felismerik, hogy a székelyek jönnek.

Nagy boldogság.

Mindjárt új helyzet áll elő s a fejedelem méltóságos módon ül meg lován.

Géczy elrendezi a lovasságot s így várják be a székelyek előre küldött vezetőit.

A csapat most jött a fejedelem táborára.

Negyvenen voltak lovasok s kétszázan a gyalogok.

Örült nekik s maga mellett tartotta őket.

A következő hely Segesvára volt, tavaly itt fogadták a legnagyobb ünneppel, azonnal elhatározta, hogy ezt a várat rögtön felkéri s ott megpihen, míg újabb hírt nem hall.

Délután három óra tájban értek a vár alá. A vár s egész város egy hegyes dombról ijedten nézett le rá, kapuit becsukta s az előre küldöttek már visszatértek, hogy a város nem ereszt be a hadi idők miatt egy lelket sem s nem akarják hinni, hogy maga a fejedelem itt volna.

Géczy levelet írt, erős nagy levelet, hogy a hitre tartsák magukat, különben el nem kerülik szörnyű végüket s a levelet aláírta a fejedelem, de a sebes induláskor nem gondolt rá senki s pecsétviaszt nem találtak.

Míg a küldöttek visszajöhettek, a sereg letanyázott az országút mellett, épen a Küküllő kanyarodóján, ahonnan a várat legjobban lehetett látni, sem közel, sem távol, úgyhogy onnan puskával kárt nem tehettek bennük.

A fejedelmi banderiumnak semmi elesége nem volt, a góbéknak is elég kevés s gyanus szemmel nézték a hatalmasok szegénységét, de megosztották a falatot, abban a reményben, hogy Segesváron majd kipótolják.

Az éjszaka rájuk szállott, a városból semmi választ nem lehetett kapni, mert a kapun be nem bocsátották, a polgármester azt izente ki, hogy hajnal előtt egy lelket sem eresztenek be, s csak tartották magukat erősen ahhoz, hogy nem a fejedelem s nem a fejedelem.

Nem lehetett arra vállalkozni, hogy ilyen kevesen megostromolják most rögtön a várat, azért jó tanyát igyekeztek csinálni, sátor azonban semmi nem volt, s maga a fejedelem egy kis pásztorkunyhóban vonta meg magát Géczyvel, a többiek kint az isten szabad ege alatt tanyáztak a deres hidegben s erős őrségen: legalább nem aludtak el.

A székely hűségesen virrasztott.

A fejedelem éjszaka nem aludt, fölserkent nehány órai alvás után s kiment a csillagos ég alá.

A kunyhó előtt ott állt a székely gubában s hosszúnyelű dárdájára támaszkodva aludt.

– Alszol-e, – rázta meg a vállát.

Fölserkent.

– Dehogy alszok, dehogy alszok, – rezzent az fel.

– Láttam, hogy aludtál.

– Hogy aludtam vón, mikor nem aludtam… Csak nagyon néztem!

A fejedelem nem veszekedett s nem jutott eszébe, hogy felakasztassa. Tovább ment s ő is nekidőlt egy fának, maga elé hajlott s nagyon nézett…

A távolba akart nézni, át a hegyeken, át a távolságokon, látni akarta a török hadat, amely most valahol szintén nyugszik az éjszakában, vajh bementek-e már Gyulafejérvárra, talán azok is így tanyáznak a város előtt, de nem ennyien, hanem számtalanok, csorda, rettenetes.

Bozontos fekete ember jött felé:

– Megájj, ki vagy!

– Én vónék, nagyuram.

A székely csapat főtisztje volt, nemes Mikó Miklós.

Sokáig állottak egymás mellett szótalanul.

– Mér késtetek így el, apám, – kérdezte a fejedelem.

– Elkéstünk vóna? – morogta az. – Mitül késtünk el, nagyságos uram.

– Mult héten már ott kellett legyen minden szék a fejérvári táboron.

Mikó uram hallgatott.

– Nem lehetett a haddal, nem akarta az igasságot, sokat perlettek, hogy a főnép és lófejek, kik az lőfőségben vagynak, ezek meg ne rótassanak, ahogy az törvény van. De régi szokás szerint hadra készen legyenek. De a paraszt népség, a másod articulust meghamisétotta: hogy azkik földön lakók, mind megróttassanak, minden rendbeliek, akár egy ekések, akár félekések, akár marhások, akár marhátlanok. Senki nem akart rovást hagyni magán, mióta nagyságod kiadta a rendelist, hogy aki az olá hadra megy, senki nem akar jobbágyságot esmerni… Mán ott van nálunk is a faluszerin, vagyunk nemesek azaz nobilisek három család, mink a Mikók, a Fodorbeliek, meg a Czerjékek. Egész ekés vagyon paraszt hét család, meg Pál polgár család. Félekés van tíz család, egy marhás van öt család, marhátlan van tizenhárom, Kovács Miklós polgárral tizennégy. Hát nem vót itt ezidáig semmi baj, mert vótak jobbágyszeren elegen, amékek megdógozhatták a fődeket, vót mibül kivenni a dézmát, urnak, nemesnek, országnak, papnak. Mert minket három nemes családot, harmincöt vagy harminchat jobbágynépnek kellett kitartani. Igen, de most ezek a koszos, vedlett bitang népség mind kardra tett szert, meg puskára, tőtisse ugyan nincs, hát csak annyit ér vele, mint egy fustéllyal, de nem akarnak az istennek se igazságot tudni. Kiki magának, mind csak magának gyűjt, gyarapít, hajtja barmát, ahova jólesik: hogy most aszongyák a közszabadság kiütött, kiadta a fejedelem. Mind a mellit veri, hogy ű is fejedelem szabadja, meg ű is…

A fejedelem hallgatott, lassan értette a szót s tetszett neki: csinált hát egy kis felfordulást mégis.

– Az asszonyok nagyon békétlenek kivált, az én feleségem is csak alig maradhat, hogy eddig a szöszt kiadta fonni, neki szépen felfonták a télen, a pászmákat mind behordták, tavaszra, husvétra be lehetett állítani az esztovátákat s lehetett szűni: most meg a vedlett kócos bitangjai azt vetik, hogy van nekik maguknak elég fonni valójuk: az igaz, mind kinyűtték maguknak, ellopták a kenderfődeket, a feleségem, míg odavótunk, alig tudott magának valamit menteni. Hát miből lesz most ruha a népnek, magunknak: cselédeknek. Az igaz, cseléd sincsen, egy se akar bent lenni, már a botos le se mer menni a faluba, mer igirik neki, hogy ujra elverik… Eccóval meg van romolva a világ, nagyságos uram…

A fejedelem mereven mosolygott.

– Az főnép szolgái is, kik lovok hátán őfelségének hadban és egyéb szükségben urokkal egyetemben szolgálnak, kiknek uruktól ruházattyok vagyon, esztendőre fizetésképen szegődtségek vagyon, most, hogy senki meg nem rótatik, adó pénzt nem fizet egy dénárt is: mind el akar széjjedni, senki magánál nagyobb urat esmerni nem akar…

Odalépett a másik főember Rophaj Mátyás uram s megértvén, hogy a fejedelem előtt Mikó uram ilyetén nyugalommal beszéli a nemesi rend kínját, maga mellettük valónak vélte a fejedelmet s nagy lángra lobbanva el kezdette szidni tele szivből a nemigazutonjáró, hazug ingyenélőket, akik az uraik zsirján akarnak hizni s akiket nagyobb ellenségnek esmér mindenbéli ellenségnél, akár töröknél, akár tatárnál, mer az mind csak gyün s elmegy, de ez itt marad.

Mégis fojtva beszélt, mert az őrálló székely nagyon kezdett ügyelni a szóra.

Három katona jött, akiknek kötelességük volt, hogy a vár kapujáig járjanak s vissza, hogy baj ne érje őket, ha éjszaka kiütnének a szászok. Megálltak mellettük, nagy hetykén köszöntek s kezdték úgy hányni-vetni magukat, mintha ők is nemesemberek volnának.

– No Mikó uram, – mondta az egyik, – szóll-e még a ződ furuja?

Mikó uram erre a konfidentiára, amit a fejedelem őnagysága szeme előtt kellett eltűrnie, éktelen dühbe jött.

– Te kapubéli cigány, te, – mondta neki, – te falusarki rusnya béka, hát hun őröztünk mink együtt disznót, hogy együtt furulyázzunk?

Az ember nevetett, már ehhez hozzá volt szokva, hogy az uriemberek szidogatják őket, de nincs annak semmi ereje.

Mikó uram elővette a zöld csutorát az oldalán lógó tarsolyábul s megkínálta égettborral a fejedelmet, ékesen köszöntvén:

– Ne utájja no!

A fejedelem elvette az edényt s egyet szippantott a vékony csöcsin. Jóféle erős pálinka volt benne, csakúgy égette a gyomrát az embernek.

Jóízűen esett, melegített; megborzongott, összébb húzta magán a köpenyét s tovább nézte az embereket. Mikó uram megkínálta társát, Rophaj uramat, akkor eltette a kulacsot.

A paraszt ott oldalt, irígyen nézte s szerette vón megkóstolni, de Mikó uram odasandított:

– Ebbe fogatok nem vásik, békahugy a béletekbe.

– De azt is mink főztük, úgy-e Mikó uram?

Rophaj uram a szesztől megmelegedve szintén hangos lett.

– Sajtáromba tej, vaj, tietekbe ganaj.

– Rophaj uramat nem céloztam, – mondta a legény, – vagy a ki belém szól, fogát rakja ki elébb a fűre, hogy le ne nyelje, ha meg tanálom terenyelni.

Rophaj uram, az égettbor tette-e, vagy, hogy a fejedelem mindezideig egy szót sem szólt, s így teljes helyeslést vélt felőle, de egyszerre fölemelte a csákányát s teljes erővel fejbe vágta a parasztot, úgy hogy az felfordult.

A fejedelem kardjához kapott s hátralépett.

– Mit csinált kegyelmed?

A másik két katona elszörnyedt s kiabálni kezdett:

– Lassabbacskán nem lehetne-é?… – avval nem sokat törődve, nekiestek Rophaj uramnak s elkezdték a dárdanyelével agyabugyálni.

– Megálljatok, – kiabált a fejedelem, de biz ott senki se törődött vele, az emberek mind összefutottak, s az éjszakában egyszerre csúf verekedés lett, szólani sem kellett, magától kialakult a két párt, nemesek s parasztok vágták egymást, mint a tököt.

Géczy kiugrott a kunyhóból, jókor, mert épen felgyújtotta valaki, hogy jobban lássák egymást. A fejedelem parancsolt volna, de kinek: itt a szeme láttára csata lett s ő nem tudott, mit tenni.

Sohase hitte volna, hogy ezek a kedélyes szavakkal diskuráló székelyek ily hirtelen mérgüek s ily könnyen áll náluk a kard.

– Báthoryak ide, – kiáltotta egyszerre egy hang, távolabb, »Bethlenek ide«, hallatszott a másik oldalon. S egy pillanat alatt szétvált a két elem s a fejedelem látta, hogy mind a nemesek szembe vannak s a csürhe viseli az ő nevét.

Már el nem lehetett kerülni a színvallást, Géczy megrántotta a köpönye szárát.

– Nagyságos uram, gyerünk innen, hadd egyék meg egymást ez ebek.

A fejedelem ment a csatlósok felé, akik a lovakat nyergelni kezdték.

Géczy Mikó Miklóst odaszólította:

– Mikó uram, – mondta, – menjenek kegyelmetek csak egyenesen tovább Fejérvár felé, ott fogják már találni Bethlen Gábort a fejedelemségbe: adja neki kegyelmed ezt a levelet.

Mikó nagy szemet meresztett.

– No, a jó hírnek szeretik nyakát szegni, – mondta, – hogy errül nem is hallánk.

Géczy szemébe hunyorított:

– Mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy várja meg, míg tizenkettőt üt az óra: s tudja meg, hogy _a tizenkettedik ütést Géczy cselekedte_.

Mikó értelmetlenül nézett rá.

Géczy odaadta a levelet s kezet nyújtott.

Azzal visszatért, felült lovára s a fejedelem után ügetett.

– Hol voltál? – kérdezte a fejedelem.

– Semmi, csak a csizmám szorított.

A fejedelem később azt kérdezte:

– Mit beszéllettél Mikó urammal?

– Vagy úgy?… Megmondtam neki, hogy jó lesz, ha visszafordulnak, mert Fejérvár felől jön a török s tatár.

A fejedelem lassan ügetett, tünődött: Géczy hazudott, érezte, hogy hazudott, s most elhúzódott tőle, fal támadt köztük s óvakodott ez embertől.

Még egyszer szerencsét próbált a várral. A kőfal alá mentek s Géczy felkiáltott, hogy eresszék be őket.

– Közel az erdő, menjetek oda, ahun eddig voltatok, – kiáltott le az őr.

– Ha istent esmértek, eresszetek be, hogyha most bebocsáttok, halálig veletek maradunk.

– Nem lehet a kaput leereszteni, – kiáltott ridegen a kapus.

– Kötelen vonogassatok fel a falon, mert itt lep az ellenség.

De azt se tették meg, azért a városka falai alatt zsugorodtak virradatig. Akkor kijött az őrség fegyveresen, maguk után a kaput bezáratva, körüljárta a várat, hogy nem ólálkodik-e valahol ellenség, amely a kaput fenyegeti. Mikor szorgalmasan megvizsgálták az árkokat, berkeket s az erdőt, megnyitották a kapu rostélyát és odahívták a fejedelmet, hogy igazolja magát.

De még akkor is csak azt a választ adták, hogy a tanács hajnali harangszóra összegyűl és dönteni fog a bebocsátás felől.

A fejedelem elunta a dolgot, elfacsarodott a szíve, hogy Erdély ura, aki még esztendeje banderiummal s harangok zúgásával vonult be a kivirágozott városba, most mint egy koldus ácsorogjon a kapu előtt s szólott kísérőinek, kik vagy huszan mellé verődtek, hogy Udvarhelyszékre akar menni, a székelyekhöz, bármi lesz is.

Előörsöket küldtek ki, akik megvizsgálták az utakat és hegyről a völgyeket, nincs-e ellenség?

Mikor beértek Udvarhelyszékre, a falvakon nagy csendesség volt, mindenütt megkérdezték, hogy hol vannak a székely hadak, de hogy a Sepsi széken kívül semmi székelység nem jött eddig a fejedelem táborára.

– Fent vannak Kereszturon, ott gyűltek a seregek egész Udvarhelyből s Felcsikból.

Erre tovább mentek, de ahogy Kereszturhoz közeledtek, egyszerre ágyúdörgést hallottak.

Ijedten megállottak, mert nem tudták, mi lehet, hogy kerül szembe most már errünnen az ellenség, talán Girej khán jött fel Brassóból, vagy pedig Moldvából tört be a tatárság?

Megállapodtak s előre küldtek, hogy tudakolják meg.

A lovakat kantárszáron tartották s leszálltak róla, hogy füvelljenek egy kicsit a szegények.

Nemsokára véresen fut feléjük egy ember, elfogják, ez elbeszéli, hogy a székely urak most fizetnek a bátoriaknak.

Egyre több-több menekülő jön s megértik, hogy azok a székely urak, akiknek a jobbágyait felszabadította a fejedelem, titkon tanácsot tartottak s ahelyett, hogy a fejedelem parancsára táborba mentek volna, Kereszturba gyüjtötték a sereget s azt lovasokkal, gyalogokkal körülvették, tarackokat, ágyúkat is vonatának fel, de mind avval a színnel, hogy a fejedelem parancsára a fejérvári hadba igyekeznek s most reggel mind rávetették a nyavalyás székelyekre, akik nem is vélték, hogy ez az egész arra van, hogy őket levágják s jobbágyság alá vessék az urak.

Jön egy udvarhelyi városi polgár, fekete góbé székely tiszta véresen s mondani kezdi:

– Én már egy hete este naphaladat-tájban látám, hogy készülnek a lovasok, – sírva beszélte s vérét kendőjével szorította le, – de nem tudta azt senki, csak ü magok, hova mennek, csak látám, hogy mindenfelől el. És hát Marosszékre mentenek, és azoknak a székelyeknek a nagyját, akiket a fejedelem a Havasalföldje idején szabaddá tött, fogdosták meg. Kiket ágyokban tapasztaltanak éjjel, úgy fogták meg a magok házában a feleségek mellett. Reggelre kelve hát úgy jőnek bé az hadak, s úgy hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztévőket. Semmit avval nem mulattanak, hanem tegnap sok nyársot faragtatának a város erdejéből és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is odavivék és sokakat nyársba vonának, sokat felakasztának szegényekben. Estvére kelve esmét elküldenek és újra behozának, kiket is hasonlóképen mészárlának az akasztófa alatt.

Iszonyodva hallgatták a beszédet, a székely nyugodtan folytatta:

– Egy Károly Andrást is hozának, – hadnagy volt ez köztük; azt lófarkon megvondozák és kivivék, fővel alá vonák szegényt s lábbal fölfelé fel az égfelé a nyársba, úgy gyalázák meg az ártatlant. Sokakat felakasztának esmét, egynehány nap úgy lőn a dolog. Ekkor az öldöklést megúnák, elhagyák, hanem az orrokat, füleket kezdék mecceni, de azt is oly istentelenül, hogy az orrát ajkastul elmeccék, annyira, hogy csak a foga maradott szegényeknek és így is sok meghalt miatta, a fülét is kinek elmeccették, a nyaka felé nyúzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot töttenek rajtok. Végtére azt is hátrahagyván, azt rendelék, hogy csak felpiricskolják őket; és olyan nagy deszka lapockát csinálának, hogy éktelen volt az, de annak élet és fokot faragtak, avval kilencet ütöttek rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda, fenekére, a lapátnak, melyet láttam, hogy oly sulyosan esett, hogy a fara csontja mind apróra törött miatta. Azt is mondották, hogy sok már meghalt abban is szegényekben. Ilyen rutul bánnak a szegény megszabadult székelyekkel, akik Havasalföldébe voltak a fejedelemmel. Ezeket szemeimmel néztem, én is gyanus lettem, pedig nem is voltam az olá háboróba, de most csak ki kell kiáltani valakire, hogy ez is _bátori_, mindjárt viszik a fővesztőre, ugy viaskodtam meg a városi darabontokkal s lóra kapván elvonhattam magam, azóta én is akasztófán volnék.

A fejedelem látni akarja a színhelyet s a székely az erdőn át elvezeti, míg csak a hollókkal lepett tisztásra nem érnek.

Iszonyodva látta az akasztófa körül a sok nyársat s mindeniken egy vonagló emberi állat, mint a tövisre szúrt bogár. Már hangjuk se volt, csak vérrel tátogtak s tehetetlenül nézte egy pillanatig, akkor megfordult s eszeveszett futással menekült, mintha az őrület tört volna ki rajta.

Géczy sürgette, hogy menjenek vissza Medgyesig, s a vásárhelyi úton fel Kolozsvárra, de ő már gyanus volt s a fejedelem a legelső patak mentén bevette magát a hegyekbe.

V.

A bujdosó fejedelem a hajnalban ijedten menekült, mint egy rémséges boszorkánynyomás elől s erdőn-völgyön át egyenesen futott északra, most már Kolozsvárra.

Radnóthon szintén hajnalban ment át s látta a Kornis Boldizsár kastélyát, de beléje nem ment.

Köpenyét arcába húzta, mintha a néma ház nagy tetejével fenyegetően kísérné. Valaki elmondta, hogy a szegénységnek eladományozott birtok tönkrement, mert a szegények maguk sem hittek a vagyonukban s örültek, ha valamit elhordhattak s a készből felzsákmányolhattak, még maga az udvarház is üresen állott, a nyomorult parasztság nem mert belemenni hálni, mert látták Boldizsár urat éjjel holdvilágon, mint kísértetet, nagy ragyogó csákányával sétálni a falakon keresztül…

Egerbegyen mégis beszállt reggelizni. Kamuthy persze nem volt itthon, ez most Bethlen Gábornál van, az áruló, felesége ágyban feküdt, a liliomszépségű kis teremtés nem bírta kiviselni a nagy terhet, elvetette s élet-halál közt feküdött, csatlósok, darabontok mesélték, hogy azt mondják, Farkas uram megtaposta a feleségét a fejedelem miatt.

Mintha ég, föld összeesküdött volna, minden összeomlott, minden visszafordult.

A fejedelem vad s elkeseredett lélekkel ment tovább, Tordán fejül levő táborban együtt találta az urakat, Allia Farkast, a brassai csata vezérét, Kovasóczyt és a maga pártjabelieket.

Istenre kérte s parancsolta nekik, hogy jöjjenek vele bé Kolozsvárra.