Part 31

– Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra elpocsékolván, annakutána a saját városait prédálta s szomszéd országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit folytathassa, így az egész ország harcba borult miatta.

A tolmács:

– Padisáhunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje, drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály belemarkolt e kincsek tengerébe s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg és még mit kivánsz. Isztrafullah: uram bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!

Bethlen:

– Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.

A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:

– Padisáhom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek! Mohammednek, – üdvözlet neki! – csodája következik! insallah! Jókedvü légy!… Tudd meg, hogy a bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert egyik végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s alapjától a boltozatáig a legsebesebb szárnyalásu sólyom sem tud repülni, telestelve Erdély vilajetjének hitetlen asszonyaival s leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály szétosztotta neki aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden ékességeit.

Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly fantasztikus méreteket kezdett ölteni, hogy nem tudta mit tegyen. Körülpillantott a basákon s bégeken s ámulva látta, hogy a nagyvezértől kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk megnyílt, szemük tágas lett s mohón isszák, mint az ópiumot a napkeleti meséknek ezt a boszorkányitalát.

Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamen sárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké s ő szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.

A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa s ő így szólt:

– Bizony felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mivelt, nem kimélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még tulajdon hugát is megkörnyékezte.

Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart mondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.

A tolmács:

– Tengerkegyességü padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő nagy istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság nem lakozik amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik, amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tizezer szűzet tett anyává, de a Bolondkirály tizezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és nappala s nem volt nyugodalma s pihenése s mikor már senki más fel nem izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd el nekem az én egyetlen hugomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S mikor elhozták s ragyogó kösöntyükkel ékesen elébe vezették, akkor így kiáltott a Bolondkirály: »Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet fogadjalak, jöjj hozzám!« És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal eltávolítja, hogy ujra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember ő, sokszor színt változtat és azt mondja: »Testvérem, én a te értékedet nem tudtam, isten büntesse meg rágalmazóidat!«

Bethlen megcsömörlött s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott s szeretett volna felkiáltani: Ésaiással:? »Megutál téged, megcsufol téged Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az Urra!«…

Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott s mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó s titkos és nyomorult kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt s a szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte a Bethlen arcát, amely szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől s felháborodástól.

Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.

S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.

A nagyvezér ülve maradt s vele mind a többiek és Bethlen elé kinyújtva kezét így szólt:

– Szól a nagy padisáh, mind e világnak ura s parancsolója: »Elküldelek téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom és Erdély királyává teszlek.«

Bethlen fejét meghajtotta.

Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:

– Tanuld meg Bethlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg a hatalmas császár szárnya alatt tartotta fejét, de ha elpártolt, sok kőkémény pusztán maradt s tanuskodott a hálátlanság haszontalanságáról.

Most megszólalt Nazuff pasa:

– Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel s visz magával annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem te érted és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vijaletünknek vagyon szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.

Igy mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban s ki mikor megszólalt Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit igért, hány ezer aranyat s hány darab serleget s vajjon hogy fogja teljesíteni.

Végül újra megszólalt a Nagyvezir:

– Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de azt a két várat azonnal megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grátia nem adatik és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.

Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon a dolgok rendje. »Ez itt mind csak szó, szó s mit sem jelent: ez mind olyan mint kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet s egyformává teszi az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár sovány, akár okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár s mihelyt lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló jancsárokra, akik mind irígy s kapzsi szemmel néztek reá s épúgy szerették volna bekapni s felfalni, mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe, amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát s alamizsnát kunyorál s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával megvágja; föl a legmagasabb hivatalban levőkig, a kapzsi éhségeknek tombolása folyik. A koldusnak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a testőrsége, a nagyvezirnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyült aranya csak arra való, hogy az ő fényüzésükre legyen. A férfiaknak ebben a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye. Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik, mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot, orgyilkosságot, a zsiványságot s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett tisztelete s a feltétlen önkény: egy ideális katonavilág, amelyben nincs egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban elveszítheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös, szirupba főzött gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró esetekről, Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a villám a puskaporos toronyba, az felrobbant s ez elég ürügy volt arra, hogy ellenségei kieszközöljék halálát.

Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási pénzkeresetre számító basák a dívánban.

– Szegény Erdély, – sóhajtott magában, – hogy fogod megbírni ezt a kövér pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját s még megmaradt kis véred kiszíjja.

Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképen s minden eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni, fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket távolból lecsillapíthatni: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai, semmitlen, felelősség nélküli katonák…

Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott s rábízva a vezetést Géczyre, újra neki adta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy halála után tíz napig tartózkodott.

De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.

Géczy parancsolt s írt, iratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott s csak nem akart megmozdulni senki. A bihari s szilágyi végek már zúgtak s oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek. A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az évben nincs idejük háborura, mert a termést kell betakarítani, a szászok sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetettek ki rájuk, de kétszáz sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb volt a baj a székelyeknél. Itt nem mert mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha elmennek, házukat az urak felverik s családjukat büntetik a kénytelen szabadságért, az urak nem mertek, mert ismerték a szegénység rabló dühét, csak a lábukat húzzák ki.

Ezalatt Konstantinápolyban kiadták a jelszót:

»Az izlám vitézség nincs-e már meg?«

S erre a szóra csodálatos lelkesedés fogta el a basákat s mindenik maga akart elmenni Erdélybe Bethlen Gábort visszahelyezni. Hire ment a tolmács beszédjének s elképzelhetetlen gazdagság hire kelt, mintha Erdélynek a völgyei a hegyek tetejéig arannyal volnának fedve s mintha az erdélyi nők, akik a Bolondkirályt megbabonázták, minden török katona számára a földi paradicsomot igérnék.

Végre mégis csak Iszkender basánál maradt a vezetés, nemcsak hogy budai basa lett, de főszerdár, az egész hadjáratnak fővezére. Senki nem igért oly gyors hadmozgósítást és senki annyit a többi dívánbelieknek, mint ő.

A határszéli emírekhez rögtön kiment a rendelet, hogy mivel Buda várát újra építeni kell, azért nagyobb számú katonaságra van szükség. Mire Iszkender basa a szerémi mezőkre ért, már óriás hadsereg várta, amelyet meg is indítottak rögtön Temesvár felé.

Báthory Gábor még mindig egy-kétezer ember között vergődött s Bethlennek azon kellett dolgoznia, hogy a felgyűjtött irtózatos rablócsordának legalább felét-harmadát más irányba tereljék.

Végre Szkender basát sikerült meggyőznie, hogy elég lesz egy kisebb sereggel bevonulni a Vaskapun, s másfelől Sahin Geráj az oláh és moldvai bégeket maga mellé véve Brassó irányában gyülekezett fel.

III.

Géczy egy éjszaka, nagy ivás után belepiszkált a fejedelembe.

– Nagyságod mellett semmire se lehet menni.

Báthory minél jobban elvesztette önbecsülését, annál érzékenyebb volt, hogy másoktól, pláne Géczytől csak magasztalást kapjon. Dühösen csapott fel:

– Mi bajod már megint?

Géczy hallgatott.

– Semmi.

A fejedelem fütyörészni kezdett; csak meg kellett billenteni, már leszédült a mélybe, utálta magát, hogy oly hiába vesznek a napjai s az örök reménytelenség mardosta a húsát, nemcsak a lelkét.

– Alávaló ebek vagytok, a bűnötök verjen meg, – szitkozódott, mert egyebet nem tudott tenni.

– Ki hiszi el, hogy igazánból való háborúra készülünk! – morgott Géczy. – Senki sem akar táborba jönni.

A fejedelem hallgatott.

– Hogy is higyjék, hogy Bethlen ellen van a had, mikor már ő itt a fejedelem: mindennapos lakodalom van odaát, csak itt a halotti tor.

– Hol? – ordított fel Báthory, – Stambulba?… Jól vigyázz, mert megvágatlak…

– Felséged? Felséged már meg van vágva… Azt mondta Skender basa követünknek: Erdélyben van fejedelem s fejedelemasszony… De egy kard van a kettő közt s azon a ti bak fejedelmetek át nem ugrik…

Báthory értette s hörgött.

– És ebbe igaza van a pogánynak, – unszolta Géczy.

– Ne kínozz engem; mit akarsz, bestye?

Géczy darabig hallgatott.

– Ország kormányzása, nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy udvari inas. Felséged akkor még valaki volt, mikor a főkapitánynak nem tűrte el, hogy felségjogokat gyakoroljon Kolozsváron. Most behunyja a szemét, mikor a főkapitányné asszony éppen azt cselekszi Fejérváron.

– Mit csinál? Be van zárva, hogy szuszogni nem bír, ki nem lép.

– Be van zárva, ha a becsületszó erős zár: az asszonynak, tudjuk, hol a becsületje, akárhol, de nem a száján. Szóval, Bethlennének minden éccaka világos az ablaka reggelig. Ha ő nem megy ki, vannak, akik bejárnak hozzája.

– Úgy.

– Vacsorák, vígságok, felséged tanácsi nem mennek keresztül Fejérváron, hogy ne tisztelkedjenek jövendőbeli asszonyuk előtt.

– Ooo, – hörgött fel Báthory s részegen, mereven nézett az épen előtte álló inasnak az arcába. Lukács volt, a régi ecsedi hajduja.

Előre hajlott, s rábámult a rémült fickóra, mint a vérivó tigris.

– Ez az oka, – károgta s megfenyegette a legényt. – Ha ez parancsomat akkor megteszi, az ebellette s Imreffyné be nem jő hozzám akkor délelőtt s éjszakára meg nem szöktet s feleségemet ott nem veszítem, akkor minden máskép fordul, meglássátok, akkor minden máskép fordul…

Felállott s haját tépte.

– Egy egér elrágja az oroszlán kötelét, de ez a patkány, ez belemart a dicsőségem lábaikrájába… Vessétek ki az ablakon.

Az urak mind részegek voltak, újra ordított rájuk:

– Vessétek ki az ablakon!

Az ordításra bejöttek az úrfiak, a hajdut megfogták, az nem is védekezett, úgy elcsodálkozott, hogy nem tudta mit tegyen.

– Ki az ablakon! – ordította a fejedelem s a hajdut kivetették. Mély csönd lett, hallani lehetett a puffanást lent a mélyben, a szebeni vár köves utcáján…

Géczy merész volt:

– Igy! ez jó volt, ez fejedelmi tett volt, Nagy Sándorhoz illendő. Nincs is abba hiba; nagyságod a hímbeliekkel jól emberkedik, de a feminum genus előtt behúzza a farkát.

– Hallgass, – hörögte a fejedelem, – mert utána mégy. Nyergeljétek a lovakat.

Többen futottak.

– Azt állítod, ma is vendégség vagyon nála?

– Csapassa le fejem Felséged, ha nem.

– Meg is lesz…

– Ez egy új Penelope, felséges uram, amit mi nappal gyűjtünk, azt éccaka szétbontja…

Másnap éjjel katonaság vette körül Bethlen Gáborné gyulafejérvári palotáját s a fejedelem felizent, hogy illendőképen akarja tiszteletét tenni. A követnek parancsa volt, hogy a teremből embert ki ne bocsásson.

Mire az asszony magát összeszedte volna, már ott is állt előtte, rárontva, keményen, elszántan s gőgösen Báthory Gábor.

Az idő késő volt, éjfél felé, gyertyák égtek sűrűn s a szobában sokan voltak, de Báthory meglepetve, megdöbbenve nézett. Férfi nem volt Bethlenné körül, csak leányok s öregasszonyok, fontak s kézimunkákat végeztek.

– Isten hozta felségedet, – mondta az asszony, aki rendkívül sápadt volt, haja barnán, kettéválasztva síma homloka felett, egyik szemöldöke idegesen feljebb kanyarodott, mint gyanakvó kigyócska, a szemek azonban kitartóan, mélyen néztek.

Báthory nem szólott, megzavarodott az asszonyi nép gyülekezetében.

– Jöttem, mint a kísértet, – mondta, – félsz-e a kísértettől?…

– Isten kezében vagyunk, nagyságos uram, – szólt Bethlenné.

– Mért vagy fent ez éjszakán?

– Minden éjszaka fent vagyok.

– Mit szősz, mit fonsz ellenem?

– Felséged ellen?…

– Hol vannak a férfiaid?… a híveid?… a szeretőid?…

Bethlenné kiegyenesedett s merően nézett a fejedelemre:

– Felséges uram… Báthory Gábor kövesse meg magát.

Az asszonynép megdermedve nézett s halálos félelemtől reszketett. A fejedelem korbáccsal kezében, mint magát elvesztett őrült állott közöttük. S le volt győzve és forrt belőlről, szégyelte magát.

– Annál jobb, – mondta önmagát marcangolva s belehajtva a vad és méltatlan örvénybe… – annál jobb… Ki innen!… – s körülintett az asszonyokra.

Mint a szél előtt a fű, zsibongva, reszketve hajolt össze a sereg.

De Bethlenné felemelte kezét:

– Egy lélek sem távozik el, – szólt s az arca egyszerű volt, fejét kissé előre ejtette, nem volt dacos, nem volt fenséges, nem volt kiáltójel, egyszerű és szomorú asszony volt, gyermekeit vesztett szegény teremtés, de ebben a gyászban megindítóbb, mint lett volna a khérubimok szárnyával vállain.

A fejedelem maga elvesztette előtte erejét, ez eláradó szomorúság lekötötte, mint hinár, s nem parancsolt újra s nem kívánta végrehajtani szándokát, de rossz akart lenni, gonosz és undok és félelmes.

– Penitenciázol? éjjel nem tudsz aludni? ébren virrasztasz? készíted a sebeseknek s megcsonkítottaknak a tépést? és a kötést? s az urad készíti a fegyvert?… Szerencsétlen vagy, tudd meg… szerencsétlen vagy és boldogtalan vagy és ha azt hiszed, hogy te fogod bekötözni annak sebjét, aki Báthory Gábort megöli, akkor nagyon ostoba vagy, de hiszen asszony vagy…

Az asszony bágyadtan, ellenmondás nélkül s tiltakozás nélkül hallgatta.

– Megmondtam neked, – folytatta Báthory s régi, diákos, heccelő, furcsa módján hajolt felé, kötekedve s kicsinyelve s kicsinyesen és rövidlátó nagy szemeit ráhunyorgatva s ritka fogait nagy buja szájából vicsorgatva s most oly csúf volt: – megmondtam neked, hogy Károlyi Zsuzsanna akkor született, mikor Bethlen Gábor feleségül vette! Mit akarsz?… Bethlen Gáborné megszünt, ha Bethlen Gábor: fejedelem lesz… Károlyi Zsuzsa leszel megint… ezt akarod?…

Károlyi Zsuzsanna felemelte a fejét s szembe fordult:

– Mit akar kegyelmed tőlem?

– Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kivánsága, de csak szemével kivánó mommutállat ő: hanem Bethlen Gábornak nagy az étvágya és nagy az akaratja: te akarsz mellette fejedelemasszony lenni?… Kis jószág, más lesz az… Él az isten, hogyha Báthory Gábor ebek koncára jut: marad még Báthory vér, aki Erdély trónján fog fényeskedni… De az Károlyi Zsuzsannának rosszabb lesz a halálnál…

Ezzel lesunyta a fejét s megfordult és ingó léptekkel, vastag nagy medveformán elment.

Leballagott a lépcsőn s utána világítottak. Felnézett a lépcső tetejére s megcsóválta fejét, ily alattomosan akart vele végezni a nagy bitang, mondta, mert meg volt győződve felőle hogy az a tégla a multkor kiszámított terv volt s már bízni kezdett benne, hogy szerencsecsillaga megvédi: Bethlen nagy számító, de csak lent a porban, Báthory Gábor feje túl van a porfelhőkön, amelyeket Bethlen Gábor tud felverni.

Bethlenné remegett az izgalomtól s székébe rogyott, megértette, s ó asszonyi balgaság, elhitte és halálig tartó rettenetes gyűlölet fakadt fel benne Báthory Anna ellen…

Másnap megjelent a fejedelem udvarában, Szebenben Husszain csausz nagy kísérettel.

A fejedelem három napig váratta, akkor bocsátotta maga elé; nagy gőggel s nagy pompával fogadta:

– Mit akarsz s mit kívánsz, becsületes török?

Ez meghajtotta fejét s alázattal, magyarul mondani kezdte:

– Hála legyen Alláhnak, aki igazhivő szolgái közül a muszulmánokat nagyon felmagasztalta és ügyeit megsegítette; tisztelet és üdvözlet a hitetlenek virágának, Báthory Gábornak, ki vagy Erdély fejedelme. A világ hatalmas ura, a minden bíró s győzhetetlen császár, a padisah, megkeresi az ő legkisebb szolgáját, Báthory Gábort, akit az ő akarata helyezett a fejedelemségbe: hogy és mint vélekedel arról, amit első leveledben, irott betükkel s illő alázattal küldtél a hatalmas császárnak…

Báthory szívéből utálta ezt a csúszó-mászó édeskés nyelvet s közbevágott:

– Ne cifrázd, sok dolgunk vagyon, sietünk.

A csausz újra fejet hajtott s folytatta:

– Jól tudom, hűséges vajdája a győzhetetlen császárnak, hogy serénységben nincs párod a hatalmas szultán szolgálatában s mondásod, hogy a padisah barátjának barátja s ellenségének ellensége lész, mindenkor tündökölni fog a hűségnek példái között…

– Nos, halljuk, halljuk jó csausz, mit akarsz elérni tőlünk.

– A páratlan vezér, Musztafa pasa, parancsolta, úgymond »jaj fiam, jaj szolgám, hozzátok elő a defter könyveket s az adókönyveket«. Szolgái s tihajái szaladtak a rézeffendiért s előhozták a könyveket, amit a páratlan vezér, Musztafa pasa kívánt. S azokban írva vala, hogy Erdély adója húsz esztendő óta megadva nem volt. Parancsolta azért a páratlan vezér, hogy »leghűségesebbem, Husszain csausz, te jól ismered az erdélyi vajdát, Gábor fejedelmet, eredj el s kérdezd meg, mikor fogja teljesíteni, amit első levelében igért, hogy mind az adókat hiány nélkül megfizetendi.«

Báthory felpattant.

– Húsz évi adót?… Egy batkát se!… Egy polturát se!… a te uradnak, a páratlan vezérnek? Akinek társzekérrel s lóteherrel küldtem az őseimről örökölt birtokimat, marháimat, arany s ezüst kincseimet s hálából fejedelmet nevezett ki a nyakamra: többet Erdélyért ócska papucsomat sem adom!

Mély csönd volt.

– Bárhogy van, Alláh tegye könnyűvé.

Báthory már megbánta heveskedését.

– Irjatok neki egy szép levelet. Mi nem szoktunk cúkoros szókkal beszélni, mi emberi nyelven szólunk, ha haragszunk haragosan, ha szerelmesek vagyunk, szerelmesen: de ti mindig cikornyával szóltok, se szerelem, se harag nem látszik meg. Irjátok meg, hogy Erdély fejedelme mindent kész s mindent megad, de nem úgy mint eddig, setétbe, vaktába: szegődött bér, osztott konc: ezután meg fogom kérdeni mit adtok s mit kértek: megfizetem… Adjátok ki nekem az én megszökött emberemet, aki hozzátok ment irgalmat koldulni, Bethlen Gábort, adjátok ide, annyi aranyat adok, amennyit nyom.

A csausz mereven nézett s hallgatott.

– De ha ki nem adjátok, ám ti lássátok, ha nyakatokra mennek a németek az egész világról, mert ha engem innen elkergettek, isten ne legyen irgalmas, kegyelmes, de mind hátatokra hozom az egész világ német seregét s akkor szorul a kapca.

A csausz így szólt:

– Ha így van a helyzet, akkor add ide ezt a levelet értelmesen megírva, mint eszes fejedelemhez illik, mert a királyt dicséri az ő levele és a tolmácsot az ő tolmácsolása.