Part 30

Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain, s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s láng hajtotta, megfordult s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött, élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát, érezte a hiábavaló küzködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen pár száz legénnyel oly temérdek nép előtt… Kinevettesse magát?… megfordult s Zernyest felé hazament Szebenbe.

Nem volt idő napot lopni, a sereg már fel volt rendelve, annak a gyülekezése közben kellett kilépni arra a hírre, hogy Weiss Mihály kijött Brassóból s jön fejedelmet koronázni Fejérvárra.

Voltaképen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették vezérüket s most már el vannak vágva mindentől, török, német, ellenségük s kell hogy észre térjenek.

De hol van Bethlen?… Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a temesvári basánál s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a portára, a szultán lába csókolására…

Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.

Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert. Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet, rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki beszél, hazudik.

Nézi az arcokat: Gyerőffy, Bethlen cégéres cimborája: minden percen várja saját magától, hogy felakasztassa… Mikola János, Gyerőffy barátja, kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak s még hívséget mutatni sem erőttetik magukat…

Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást…

Megjöttek a követek Kassáról s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá Forgács Zsigmond a magyar hadakat Tokajba s máris kész indulni újra Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását s kész jönni a fejedelem segítésére.

Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná mit cselekedjen, de nincs kivel elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga maga-kancellárja nem lehet s Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még igen ifjú ahhoz, hogy öreg szakállasoknak parancsoljon… mit tevő légyen, s hogy szolgáltassa ki magát a nyomorult Forgácsnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e bizony lómájra szorult Moldvában s harmincezer emberéből hétezeret vitt haza elnyűtten, rongyosan Kassára s most ingyen kapja Erdélyt, ővele együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget hozó hadaktul az isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk…

A lóhúson éhezett urak, Forgáccsal Homonnay György, a kényes úrfi, most fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik s Dóczy András, a részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor Mihály, akivel Kassán Bocskay udvarában összeveszett, hogy nem akart deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját s meghajtsa előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön, hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet s töltse vele a szerencsi kamarákat… És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön, most alázatosan ő kínálja magát, országát s kézcsókra jő…

De hát másfelől meg a pogány s Bethlen Gábor…

Már erről is vagyon hír: a porta Géczyt elvetette, látva, hogy semmire se jó: s Ahmed szultán megesküdött őseire, hogy Erdélyt három darabba vágja s három vajdaságot csinál benne: legyen minden nemzet külön s akkor majd nem veszekednek: a magyar külön, a szász külön, a székely külön: no Géczynek is befellegzett…

Ez az egy vigasztalása volt, hogy mindenkinek lejár a napja, s ő mindenkit túlél, immár nem is haragudott Géczyre.

Az országgyűlésében azért mégis bevitette a törvényt, hogy: mind az lázadóknak, mind az elszakadottaknak sok gonoszságaért az ország neki elégtételt adjon.

De a gyűlésben már nem elnökölt Imreffy s a vita nagyon hosszú lett s végül is alázatos instanciával járultak elébe: hogy »ha az Isten Sodoma tartományának tíz igazért megkegyelmezett, felséged sok ezer hívének könyörgésére adja meg azoknak a vétkeseknek ujonnan életöket, jószágukat«.

A fejedelem beleszédült, mámoros, vérmámortól nedves szemekkel nézett körül rajtuk s érezte, hogy nem ő parancsol ezeknek többé: megfordult a világ, most felébe nőtt a hatalom…

Legyintett: tegyetek, amit akartok.

Igy kegyelmesebb lett a válasz Brassónak, mint valaha remélni lehetett.

Ezen a napon a meggyesiek küldöttei jöttek elébe szintén Brassó miatt könyörgeni: már meg is gondolta: itt valami magasabb bölcsesség dolgozik: jobb így, hogy ő enged s megbocsát az ország kérésére, mintha itt is csalódás és szerencsétlenség érné…

– Bocsássa meg nagyságod a szegény nyomorultaknak bünöket, – akik ebben a nagy égő láng közepiben lévén, nem tudtak hová lenni s féltükben az felséged ellenségei közé kerültek…

– Csak ember lehet bünös, – mondta nekik, – állatban bünt fel nem találunk… Mit tehetünk, hogy emberek vagyunk…

Később azt mondta:

– Már el van végezve, megbocsátok Brassónak és Géczy Andrásnak is.

Míg egyfelől jártak a követek tovább sűrűn Kassa felé, másfelől Brassóba is mentek s egy hét mulva ki volt tűzve a Géczy megkegyelmeztetésének napja.

Október elsején kijött a bezárt urak részéről Géczy András és Nemes János s örök hűséget esküdtek János pap előtt az országnak, a városiak közül Chrestels János, Kattner Bertalan, Greissing Kristóf jöttek ötven lovassal. A fejedelem tuszai voltak, Tököli Miklós, egy finom modorú ifjú nagyságos és Jantsó Pál negyven inassal.

Géczy Szebenbe érkezve, a fejedelem lábához borult:

– Árulóvá lettem, Nagyságos uram, – mondta, – megszegtem eskümet: hogy soha sem fogok a szászoktól elválni, de a nagyságodhoz való igaz szerelem, főben járó bünöktől sem tud eltartani: én ott is csak a nagyságod embere voltam, dolgaiknak minden titkát kitanultam, s most itt vagyok, hogy nagyságod rendelkezzék velem.

A fejedelem kihúzta kardját s kegyelmesen a vállára helyezte Géczynek.

– Kelj fel, többet ne vétkezzél ellenem, – mondta.

Géczy a sok nyomorúságban, amiről nem győzött eleget beszélni, meghízott s nagyobb bajuszt eresztett s mindenben tekintetesebb volt, mint még nehány hónappal azelőtt. Hozzá is szokott a parancsoláshoz s egy pillanat alatt megérezte, hogy a fejedelem elvesztette régi erélyét és akaratát s puha lett, aki arra vágyott, hogy vezessék s gyámkodjanak felette.

Most boldog volt, hogy bezárkózhatott ismét valakivel, akit régen ismer, aki hozzá tartozik a gondolataihoz, aki érte s neki gondolkozik s leveszi a fejéről a felelősség terhét.

– Nagyságos uram, – mondta Géczy, – itt minden fenekestől fel vagyon fordulva: nagyságod nem tudja, mik készülnek a portán.

– Hallom, három vajdaságot főznek.

Géczy legyintett:

– Az semmi, amit a szászok szeretnének: ez az ördög katonája, ez az elvetemedett, tökfejü Benkner királybíró dolga, hogy a szászok külön vajdaságot kapjanak: ez mind olyan, mint a pimpimpáré virág tolla, elfujja a szél s nem tudja az ember mi lesz belőle; egy baj van csak s csakis egy baj: Bethlen Gábor. Ha nagyságod meg akarja törni a kigyó fejét s már azt elmulasztotta, hogy idejében végezzen vele egy késszúrással: feleségit kell élve ide hoznia: avval megtarthatja örökre az urát, hogy az moccanni se mer, inkább baráttá lesz, vagy még hamarább dervissé.

A fejedelem régi boldog ideit érezte felújulni, tervezett, támadott s megtörtént, amit akart.

Az urak felzúdultak, hogy Bethlennét Dévában megostromolják: az árva asszonyt, akinek most haltak el gyermekei s az isten épen eléggé megszomorította.

Géczy felkacagott:

– Nincsenek gyerekei? majd a fejedelem tesz róla, hogy mire megjön az ura, ikrei legyenek.

Az egész hadat, ami kéznél volt, tízezer főnyi hajduságot, mind Déva alá indította.

Egy hétig állott a hajduság Déva alatt s felprédálta amit a német s török meghagyott, ezt a gyönyörű uradalmat is. Károlyi Zsuzsánna sírva nézte a vár ablakából a tüzeket. De azalatt a rendek felindultak Déva ostromán s a fejedelmet rákényszerítették, hogy kegyelemlevelet írjon alá, mind az egész gyűléssel egyetemben Bethlen feleségének.

Gerőffy maga ment a kegyelemmel Bethlennéhez, akit el is vitt Gyulafejérvárba, ahol maga házában megszállított, cselédivel és szolgálóival egyetemben.

II.

Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsuzott, már mint a fejedelem barátja, azok sötét arccal néztek reá.

– Nagyságodnak immár jó, – mondta Chrestels János, – isten rátekintett s jótettiért megjutalmazta.

Géczy felfortyant:

– Isten oda tekint, – szólt kevélyen, – ahol van ami érdemest lásson.

Hegyes Gerard azt mondta:

– Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell isten előtt érdemes lenni.

– Neked adhatok jótanácsot, – veregette meg a vállát, sértő gunnyal Géczy, – te még fiatal ember vagy, hasznát veheted… Tapasztalt embert ne fogadjatok be városotokba s titkaitokba ne avassátok be…

Élesen felkacagott:

– Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!

A követek mélyen meghajoltak s nem szóltak, elmélkedve távoztak el Szebenből.

Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán soha nem volt tavasz óta.

Brassó megbékült s lemondott 32 ezer forint követelésről, ellenben fizetett újabb hétezer forintot; visszakapta Törcsvárát és Brassó fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.

Az országgyűlés is megbékült s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza atyja s megtartója díszes nevével.

A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert s Géczy örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul s ezzel az övé lett Erdély leghatalmasabb vára.

E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a haldokló az agonia előtti órában.

Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.

Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.

Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne csetleni, botlani s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek az idők mulására.

Sokat elüldögélt velük szótalanul a tanácsban, ahol az alacsony dívánokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas, keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi alattomos, irígy érzésektől átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.

Ebben a városban semmi sem volt sürgős s ha valaki valamit hamar el akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.

Bethlen jól ismerte e szokást s egy dervist megszégyenítő békességgel várta a maga igazának teljesedését.

Azonban mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.

Iszkender pasa budai basává akart lenni, ép ezért eszközölte ki, hogy Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni a bécsi követ, aki Budán keresztül jött Stambulba s úton-útfélen elmondta, hogy Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki. Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed basa alatt történt, csak az ő szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyanezen a Budán fogadta Bocskay királyt, akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy még öt évvel ezelőtt Bocskay királyt egy ragyogó és fényes Budavárában lehetett fogadni, »melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen s hol az élőkutfejek sokasága oly bőséges volt s oly vizeket adtak, amelyek ezüsttisztaságu csőből csergedezve az élet vízéhez hasonlatos édes ízzel bírtak«: s most mint még a hitetlen német is bevallja, egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég alatt alusznak s ha valaki azt mondja nekik, hogy: »testvérem ez nem jól van így«, csupán annyi a válasz reá, hogy »Allah nagy és Mohammed az ő prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhivők szemefénye«.

Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és részeges, aki soha józanon nem található s körülötte is egyetlen józan ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy közöttük egyetlen józan nem találkozik s ez okból a falakat nem is őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.

Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges budai basát eltávolítani az igazhivők szemefénye éléről, a bevehetetlen budai várból.

Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagy tanácsában, ahol Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot s a budai basa ellen irányította beszédje toporzékoló paripáit.

Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhivő basák, de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták valóban keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése:

Felszólalt azért Sahin Geráj pasa s mintha Budáról nem is volna szó, beszélni kezdett nagy kitéréssel.

– A világ padisáhja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti az igazhivőt, Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelid volt, és Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer háromszor vagy két háromszáz szekér Győrből lement Pécsre s élelemmel megrakodva tért vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi szandsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak s némelyik járásban egy ökör sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét, mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelid és mértékletes Mahmud bégnek és nem tehetett semmit.

Akkor megszólalt a páratlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin Geráj célzását és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:

– A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy utat építsenek a trónushoz és célt érnek, a halál órája ellen azonban semmiféle óvszert nem találnak… A padisáh, mielőtt e szavakkal: »térj meg uradhoz megelégedve,« e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: »Győr erős vár volt s nagy híre volt, s elveszett…« És én azt mondom, Buda az izlam szemefénye s bevehetetlen s el fog veszni.

Most már egyhangú volt a vélemény s mindnyájan tudták, hogy a budai pasát semmiféle hatalom meg nem menti a megfojtatástól.

Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:

– Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám országok határait Allah védelme őrizze meg és a hit harcosait hódítással és gazdagsággal örvendeztesse meg és a szerencse útjain sikeresen vezérelje… Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam és tudom, hogy a vár elvesztésének sok előjele volt: így például az a visszaélés, hogy az őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött irattak össze, de mind Pécsett, vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg s Győr várába nem igen mentek, ilyen formán a vár üres lett. Majd ismét élelmiszer hozatalának ürügye alatt két háromszáz ember is eltávozott, sokat mulattak s a tartomány szegénységét sanyargatták… Azonban a kormányzó nem törődött evvel, ő csak ópiumot szívott s azok a hitetlenek, akik előző évben faágyuval bevették Tata várát, ugy hogy onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták, hogy: lássátok Győrből évente négy ötezer ember távol van, node próbáljuk meg…

A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanu előadása, aki oly bátran nevezte Mahmud pasát opium-szívónak, holott Sahin Geráj pasa épen most mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyenge elméjüek szokása szerint oly őszinte s mindenki reá fordította pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen kiváncsiságot, újonnan elkomolyodtak s bánatosan néztek maguk elé. A hodsa tovább folytatta suttogó hangon:

– Egy éjjel a Pálffy nevü átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé véve, a faágyut elrejtette s még saját katonáinak se mutatta meg s így hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak nehány deszkából készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhidat fel nem vonták, se máskép el nem zárták.

– Nehány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött s azt kiáltotta: »kapus, kapus!« s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró alól kivonta s mondá: »kik vagytok?« Ezalatt a faágyut közel hozták.

– »Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért s futva nehezen menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba.«

– A fiú pedig válaszolá: »elmegyek, a kapusnak hírt adok s a kulcsot elhozom«.

– Ez alatt a szóváltás alatt az ágyut tetszésük szerint közel hozták és elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló embereknek, de ekkor Jahja aga a jancsárok agája, aki dőzsölő és kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, »Az igaz hivők vágya a harcolás« mondásnak értelme szerint felbuzdította és fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak és életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült oroszlánképen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek lármája olyan foku volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. »Azt vélnéd, hogy a végítélet tört ki.«

– Szóval e harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az angyalok is rémülve néztek le s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet és tizennyolcezeren lettek névtelenné és jeltelenné és íme mégis egy erős vár így jutott gondatlanság miatt az ellenség kezére.

A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak s mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.

Aztán a hodsa így szólt:

– Beszélték, hogy a részeg janicsár agát élve vitték a gyalázatos Pálffy elé, aki még 15–20.000 aranyat is elvett tőle: »Igy őrzöd e várat? Ezt az aranyat a mai napra rejtegetted-e?« mondá neki s fejét levágatván, póznára tüzette és a várban körülhordoztatá s kiáltatta: »Aki a várat így őrzi, annak ilyen sorsa legyen.«

Mindnyájan halkan felkiáltottak:

– Nagyon helyes, nagyon helyes!

Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így szólt:

– Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohammed népe országának és az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?

Erre halkan mindenki azt mondta:

– Az ítélet erről a nagyhatalmu Alláhnál van.

Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa ellen s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő is otthon lesz kedveseinél…

Egy hét mulva bemutatták a világhatalmú szultánnál.

Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül, a győzhetetlen padisát, százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek s a janicsárok vérveres ruhája pazar volt.

Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt, mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott mondani az igazhivők nyelvén.

Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi állapotokat.

Bethlen előre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal beszélt: de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlozott, hogy a szultán kedvét megnyerje.

– Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulván alázatos könyörgéssel kivánunk minden jókat Istentől, hatalmasságodnak, – mondta Bethlen s azt hitte a török izlést ez alázattal teljesen kielégítette.

A tolmács elragadtatott szemét felemelte s két kinyújtott karral rámutatva, így szólt:

– A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura Bethlen Gábor, aki otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és győzhetetlen padisah lábaihoz.

Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:

– Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai alá ajánlom.

A tolmács:

– A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardu hitetlen, kinek párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául gondolkodik azon, vajjon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.

Bethlen:

– Minekutána a nagy emlékezetü Szolimán szultán idejében a magyar nemzet kétfelé oszlott s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyülölik. Én gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek számüzetést, mert hű voltam a portához. Ifju koromban könnyen tűrtem a bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt megnyughatom, s ime most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk, hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy uj és szokatlan zsarnokság alá estünk.

A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt. Beszéde alatt a beteg, pergamentsárga arcú szultán szeme fakó lett, fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt s egy szót sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács megszólalt:

– A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó padisah, amilyen a győzhetelen szultán bégjei s pasái között megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám sem tudnám nevüket elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de ezt az egy hitetlen hőst az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa sarkával tapodja.

Bethlen:

– Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen addig míg a mostani fejedelem Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény hazát.

A tolmács:

– Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül legszebbnek s leggazdagabbnak nevezem az Erdély nevü legkisebb tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.

Bethlen: