Part 3

Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…

Szól a kokas mán… Majd megvirrad mán… Uccú fickós… piros csizma… Hej, ki patkol meg mán… Ki patkol meg mán…

Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését. Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan rágyújtott, hogy:

Szól a kokas mán… Majd megvirrad mán…

Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.

Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok, pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:

Szól a kokas mán, majd megvirrad mán!… Uccú fickós piros kis lány, Hej! ki csókol meg mán! Ki csókol meg mán…

A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.

Abban a pillanatban belépett az asszony.

Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni, pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.

Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte, elsivította magát:

– Ki!… Ki!… Ki innen!…

S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…

Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról, utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány fojtott, fogaszorított nyögése…

A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után egy-egy szót vetett:

– Te eb… te eb… te kapca…

Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni, dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.

Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára, visszajött s dühvel kezdett lármázni:

– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki, levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a… vesztés…

A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán végezte, erre ő is adott egy vágást:

– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.

Gyorsan elfordította a szemét.

Az asszony sápadt lett.

– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.

A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:

– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…

– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem, Nagyságod vénített meg.

A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.

– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni jöttem én a pusztába?…

De az asszonyból kitört:

– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!… Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt a szekaturát…

A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az ország dolgáról s most patvarkodást…

– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?

Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.

– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek tündérek az Nagyságod kertjében?…

Tombolásában fékezni nem bírta magát.

– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér, amennyit maga mellé állít…

– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged állítottalak magam mellé.

Az asszony elnémult.

A fejedelem túlzott dühöngéssel:

– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.

Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó, aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.

– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét, tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…

Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány…

– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!

– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt kell nekem elvesztegetni az időm…

– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.

– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!

– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van, de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.

– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.[5]

Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült, hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.

– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es, mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…

Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a dühöt.

– Fogd meg a nyelved, – rivallt rá, belevörösödve, – vagy kivonatom…

Homlokon csapta magát:

– Ó hogy én itt pusztítom az életemet!…

– De pusztítja!… s ki hijta ide!…

– S még hogy ki hijt!… Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel, ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából… Erre vagyok én?

– S ki adta ide a kulcsot?

– S ki vette el?!… Nem azt kellett volna mondani, hogy… nem neked kellett volna eszednek lenni?… Illik ez?… Igy kell ezt?… Mondják, az asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megéredhetett volna, öt esztendővel vagy nálam öregebb.

– Hazugság!

– Micsoda?

– Hazugság!… Hazudik, hazudik!

– Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?

Az asszony elnyelte:

– Téved!… Téved, – mondta gőgösen, – Nagyságod téved.

– Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani, – s kevélyen csapta fel süvegét, – míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő lesz a végin a puszta királya.

Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.

A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta… De ereje féken maradt s csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva így szólt:

– Itt is voltunk!

Ezzel kinyitta az ajtót; végig vágta, sarkig, s döngő léptekkel kiment.

A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya s hangtalanul tördelte a kezét.

A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a feneketlenbe…

– Engem többet nem látsz, – morogta a fejedelem búcsú helyett.

Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes ruha.

– Nyergelni! – kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.

S a lány felé billentett kicsit.

– Áldjon isten kismadár…

A harmadik szoba volt a ház közepe, s nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki Ferenc úrfi, Kiskos János hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.

– Nyergeljetek! gyerünk innen! – kiáltott a fejedelem s kiment a tornácra.

Az úrfiak utána siettek s pár pillanat mulva már hozták kifelé a lovakat az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.

– Átkozott kutya, – kiáltott rá a fejedelem a hajdura, – pusztulj a szememből, te vagy oka ennek…

A legény mint egy eb hátra kotródott.

Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában, a törökveres kendővel s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem kendőcskéjét emelve magasra:

– Gábor! – kiáltotta magamegfeledetten, – ne menj el Gábor! – sikoltott mindenki fülehallatára, – ne menj el Gábor!

– Elmegyek! – kiáltott vissza a fejedelem, – soha többet nem látsz!

– Nem lehet Gábor, – sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe, – nem lehet!… – és különös, elnyujtott, boszorkányozó hangon vonította, hogy a girincébe állt a hideg, aki hallotta: – Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!… – s a kis tarka selyemkendőn mindenek szemeláttára három gömöt kötött: – Vissza fogsz fordulni Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s ebédre visszajössz!…

És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.

De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból, felőle boszorkányozhat, felpattant a lóra s köszönés nélkül el kivágtatott.

Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból s még látta a vörös asszonyt a hóbafúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott s felemelt karral utánuk meredt.

De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg csak a Bodonkuti dülőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.

Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat adtak alá s a szegény Emirt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni…

Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat lélekzett s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.

Ha ez így ment volna tovább, ország világ jussal meg fogta volna vetni… Hú csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg… Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a feleségétől… minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját… Hűj, hogy meg nem korbácsolta: azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy csattogott; rút némber; hugát mocskos cselédnél mocskosabban tartja… uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet…

Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte érezni Kolozsvár közeledését s csodálatosmód, egyre lassabban jártatta a lovát.

Be haszontalan egy játék is volt ez most… Hogy fog bemenni a városba… üres kézzel… s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé…

Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de nagyon szép napsütés volt, vakított a hó s csapata, kísérői szépen utána léptettek.

A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak s valamelyik elkezdte, aztán elébb halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a virágéneket:

Oh kedves filemilécske, Zengedező raj méhecske, Szépecske, fejér menyecske, Szánd szívem mely szegényecske…

Az isten azt adta volna, Reád sem találtam volna, Meg sem ismertelek volna, Most szívemnek könnyebb volna…

A dal oly édes volt s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, hogy egyszer csak őrá is elragadt s velek dúdolta:

– Meg sem ismertelek volna, Most szívemnek könnyebb volna…

De csodálatos, nem Imreffynére gondolt, hanem a feleségére…

A fejedelem hirtelen, megütődve egyenesedett föl.

Most jut eszébe, ebben a pillanatban, ami egész idő alatt szorítja…

Hiszen ő Sólyomkőre hivatta be Géczyt, Nagy Andrást…

Ó az a sok italbéli… s ez a hasztalan asszonydolog… Amint hétfőn Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdu hadnagyát stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajduk vezérlő kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is, a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon… Nagyon alkalmasint jött, hogy a közeleső s eldugott Sólyomkőn tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai napon nem érkeznek-e meg már?…

Most mi a csudát míveljen… Se Géczyt, se különösen a hajdukat nem rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe…

Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább s nem hallotta már háta megett a csapat dúdolását… Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijjedezik a háborúnak még gondolatjától is… hogy inkább nyelvét harapnák az emberek, minthogy hadat kiáltsanak… A tavalyi rossz termés után, a szűk télben megijedve… S ott van maga a Főkapitány, aki Szász Lónán úgy kipakolni merészelt ellene… S a fejedelemasszony… Hiszen ha a hajdukapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a nagy háború kerek világ előtt…

Szóval, amint meglátta a kolozsvári torony hegyit, ijedten állította meg a lovát s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.

A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, megértették.

Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.

Egyszerre ütődtek meg mind s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova száját s korbácsával egyet suhintott.

– Fordujj! Vissza!…

Kereky Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.

– Sólyomkőre? – kiáltotta Kiskos János hadnagy.

A fejedelem elkurjantotta magát.

– Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a pokolba!… Utánam!

– Vivát! – kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel s mind utána káromkodták: – Átkozott kutya boszorkánya!

A fejedelem egy emelkedésen megállott:

A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította szemét:

– Sárkány! – mondta egy vén katonának, – eredj le Kolozsvárra, mondd meg Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott kell legyen… Nesze, itt a pecsét.

Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja magát a kancellár előtt.

A vén katona fordult s elvágtatott.

A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy a fejedelem a férjet is felrendeli s még ilyen hamar…

Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa karcsú íjja, s olyiknak két öles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig tudott menni. A fák pergették a zuzmarát s behintették süvegüket, vállukat fehér ezüstporral.

Most bezzeg nem dalolt senki, haladtak szaporán.

Mikor aztán jó déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély, úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácán… De ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.

Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy Zsigmond fejedelemé volt, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor a megegyezést perfectuálták… S már hogy belefészkelte magát…

Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok s nemcsak a fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús, s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.

– No ezek biztosra dógoztak, – csóválták a fejüket a vitézek s meghaltak volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajjon mit csinálnak odabenn?…

Ebből ugyan mit se hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve hevertek el a lovak mellett s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a lófarkánál, míg a paripák csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva beszéltek:

Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy titokkal s esküdözéssel mondta:

– Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vinczen Móré Gáspár: Imrefiné asszonyom házában volt, senki se volt bent s ilyen szózatot hallott a pad alól: »Gábor, Gábor, Gábor!…« A pad alá tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy: »Gábor, Gábor, Gábor!…« Azonközben a dajka bejutván, mond: »mit csinálsz az istenért?« s mondja Móré Gáspár: »mi dolog ez?…« S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé az fazékra s mond: »ebbe a nyomba úgy kell jönni, majd nyaka szakad a fejedelemnek!«[6]

Kimeredt szemmel, hallgatva, suttogva, titkosan néztek egymásra a legények s úgy érezték, mint ha a pokol tornácában volnának…

Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit csinál a fejedelem? az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még nem ették meg a boszorkányok…

Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajduvezérekkel. Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.

Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval a híres kálomista pappal; s Géczy András.

A fejedelem már nagyon sokat ivott s kábuló fejjel ült a nagy karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett, hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb enniek adatott s maga más ajtón kiment a friss levegőre, egyet mozdulni. A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptében megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a kutyák eszeveszetten vonítottak.

Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van, de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajduk… Irtózatos sok bort döntött magába s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.

Nagyokat lélekzett és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.

Benézett az istállóba: »Hé fiúk, van-e enni, innyavaló?« A legények felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.

A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni; itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta s minden nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni… Köztük tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük szijta be az ősmagyar világ igéit s velük egy érzés lobogott benne, a politikában való gondolataiban is.

– Hát a lónak van-e abrak?

– Dehogy is van, – s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez itt veszett üres világ…

– Sehol sincsen, – mondta a fejedelem, – nincs az idén takarmány, eleség a baromnak…

– Dehogy nincsen, – mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.

A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az s odanézett. Az olajmécses gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.

Csak nézett, nem is kérdezte a fejedelem s azok feleltek:

– Van a szászoknál!

– Ott van.

– Van ott!

– Micsoda rakott csüreik vagynak ott!…

Igy szólogattak s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a fejedelemben a bent forrongó akaratot.

– Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sunka, aranyezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze vagyon.

– Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.

– Szemünkkel láttuk.

– Tán még bele is akartál markolni.

– Én akartam vóna, de nem hatta az szász.

– Bion nagyon hidegek vótak a konyha mindenütt.

– Aszonták, coki pajtás, tágasabb kivel.

– Nem a te bendődbe győtötték.

– Tilos vót a körmünknek az arany.

– De még a réz is.

– De még a kenyér is.

– Mán én megkövetem nagyságos fejedelem, én csak szegény kódus vitéz vagyok, hanem az akkor nem vót becsület… Szász uraméktul… Se bor, se kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva attak?… Tisztafejű ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül…

– Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!… harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!… Nem vót az istenes, bármit beszél bárki… Mert tisztességlövés: lőjjön bár hatot, jó; vagy hetet, jó… Vagy tizenkettőt… az is jó… De harmincat lőttetni!… Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak a harminc azóta!

A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott… az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek lángoltak…

– A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…

– Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó…

Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó. Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és unalmas építkezők világa ellen…

A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.

Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap Szászlónán s érezte, hogy a vendégek, kik odabenn vannak: azok a háborút hozzák, azok fegyvert hoznak, harcot hoznak… Ugyan mi mást hozna Nagy András s a hajduk… Jól ismerte a hajduerkölcsöt: Bocskay le akarta őket telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet, amely csak a rablásnak örül s nem nézi se fajtáját, se vallását, se igazságát: üsd, vágd, nem apád…